Ez a cikk több mint egy éve jelent meg, elképzelhető, hogy pár elavult infó is van benne. Ha ilyet látna, kérjük, jelezze.
Napfény, sár, dimbes-dombos jókedv – ilyen volt a 2018-as Bartina Maraton Szekszárd mellett. Az év egyik legkorábbi teljesítménytúráját január közepe felé rendezik meg minden évben, idén is.
Jó pár éve már, hogy nagyon divatba jöttek a teljesítménytúrák. Ha végignézem a TTT naptárát, januárban is rögtön találok minden hétvégére legalább hatot-nyolcat belőlük. Évek óta szeretnék elindulni ezek közül a leghíresebben, a Téli Mátrán, de valahogy mindig közbejött valami (frissítés: azóta azért sikerült teljesíteni). Idén is terveztem, de sajnos pont belelógott egy szlovákiai utam.
Éppen ezért kapva kaptam Péter ajánlatán, aki a szekszárdi Bartina Maratont ajánlgatja már azóta, hogy visszatértünk egy közös chilei magashegyi túrából. A Bartina egy héttel megelőzi a Téli Mátrát, tehát időben pont jó volt, és mi tagadás, arra számítottam, hogy bár az útvonal 4 kilométerrel hosszabb, a szekszárdi domborulatok 950 méteres szintkülönbsége nem fogja annyira meggyötörni a lábam, mint amennyire a Mátra tenné.
Múlt hét pénteken munka után a kocsiba pattantam, és lehajtottam Szekszárdra, ahol egy jó tésztavacsorával készültünk rá a másnap reggel fél hetes rajtra. Kicsit aggasztott ugyan, hogy azon a héten rendesen esett és olvadt hó is, eső is, ami szombatra nyilván sok helyen komoly dágvánnyá alakult, de hát a január az ilyen.
Reggel fél hétkor felvettük az itinereket, és belecsaptunk a túrába. Mínusz egy-két fok lehetett, ezért a túranadrág alá még egy aláöltözetet is vettem. A hidegnek azért is örültem, mert az első sáros részeket még darás-kásás állapotban letudtuk.
Aztán ahogy jött föl a nap, melegedett az idő, olvadt a jég, flattyant a sár. Bizonytalan lett a lépés, ragadt a bakancs. Egy ideig még törődtem vele, hogy ne sarazzam össze magam nagyon, de aztán ez elmúlt, és hernyótalpas üzemmódra váltottam (egyenesen mindenen át).
A nap viszont egyre jobban kisütött, és a barátságos szekszárdi dombok látványa elfelejttette a túrázókkal sár cuppogását. Számomra teljesen ismeretlen nevű, de feltűnően takaros kistelepüléseken siettünk át, Péter és felesége, Ági erős tempót diktált. Ági eleve futószerkóban jött, Péter is bele-bele futott, ezért kénytelen voltam velük csattogni bakancsomban.
Így nem nagyon maradt idő körülnézni sem Szálkán, sem Grábócon, pedig mindkettő rendkívül vonzó falu. Az egyik portán épp az utolsót sikította a disznó, a másikon egy öreg nézett értetlenül az átrohanó túrázókra. Azért a dombok között előkaptam a fényképezőt.
Menet közben Péter ismertette a helyiek által használt földrajzi neveket: Félalma-dűlő, Ittmegduglak-halom (ha jól emlékszem), mindegyikhez fűzve egy szaftos történetet, amelyek elmesélésétől most inkább eltekintek.
A felduzzasztott Rák-patak után, Ladomány környékén léptük át a harmincadik kilométert, ott kezdtem el érezni a lábam. Nem fáradtam el, inkább azt mondanám, hogy addig könnyű volt a lépésem, onnantól viszont már nem annyira.
Viszont az idő kárpótolt, mert szerencsére nem esett. Az utak így is sárosak voltak, a sötét horhosokban jobban, a napon kevésbé, de ha még kaptunk volna egy kis esőt is a nyakunkba, az nagyon megnehezítette volna a dolgunkat.
Útközben egy paksi túratárssal jól elbeszélgettünk arról többek között, hogy az atomerőmű-bővítéshez érkező oroszok jól felbolygatták a város életét, az ingatlanárak a magasban, már saját tévéadást is indítottak nekik.
Szekszárd fölött a Bati-kereszt kilátónál már túl voltunk az összes emelkedőn, tudtam, hogy az utolsó hat kilométeren, már csak egy hosszú, szintben nem emelkedő gerinc, és egy nagyobb lejtő visz majd be a célba. Éppen ezért fel is másztam a kilátó tetejére, ha már ott vagyok, hogy jól körülnézzek.
Az utolsó szakasz ugyan nem emelkedett, de kellemetlenül köves volt, ami aztán betonozott szőlészeti útba, majd aszfaltba ment át. Ezen a részen elő is bújt a lábujjamon egy vízhólyag, de már nem törődtem nagyon vele.
A célba beérve átvettük az oklevelet, jelvényt, hagymás-zsíros kenyeret, meg a bögre teát, és végre egy kicsit lepihenhettünk. A 45 kilométeres utat behúztuk 8 óra 44 perc alatt, ami a saras viszonyokat tekintve nem is volt olyan rossz. A szervezők öniróniáját dicséri, hogy az oklevélen a 19. Bartina Maraton, Sár- és teljesítménytúra felirat szerepelt.
A Bartina Maratonról az a benyomásom maradt, hogy egy jól szervezett, kedélyes túra, nem túl megerőltető szintkülönbséggel, de azért nem kis távolsággal. Évkezdetnek kitűnő, csak ajánlani tudom. A sarat meg meg lehet szokni.
A 2018-as 44,8 km végül 8 óra 44 perc alatt lett meg. 2023-ban 42,6 km-es távot kell megtenni 12 óra alatt, szóval nem lehetetlen. Akinek sok lenne, van 18 km-es és 30 km-es táv is.
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk. A Szépkilátás heti túraajánló hírlevelére pedig itt iratkozhatsz fel.
További, teljesítménytúrákról szóló cikkek a Szépkilátásban:
- A Telex Pilis gerinctúrája (45 km)
- A Telex Klasszik teljesítménytúrája (19 km)
- A Kinizsi Százas: flúgos futam parázsló talpakkal (100 km)
- Burgenland Extreme: az akarat El Caminója a Fertő tó körül (120 km)
- Kvargli, sör, vízhólyag: Praha-Prcice (75 km)
- Több mint négyezren taposták vidáman a sarat a Gerecse50-en (40 km)
