Akár hosszabb távon is napirenden lehet Ukrajna és az orosz-ukrán háború, mint kampánytéma Magyarországon – legalábbis erre lehet következtetni az elmúlt időszak eseményeiből, és abból, hogy egy olyan politikai küzdelemnek vagyunk a tanúi, amely túlnyúlik Magyarországon. Ám egyelőre kérdés, hogy az „ukrán-ügyből” és ebből a felszín alatt zajló geopolitikai játszmából végül az ellenzék vagy a kormánypárt profitál-e.
Vagy egyáltalán: lesz-e nyertese?
Ukrajna, mint ügy
Orbán Viktor még márciusban jelentette be, hogy a nemzeti konzultáció mintájára véleménynyilvánító szavazást indít a kormány Ukrajna EU-csatlakozásáról. A kormányzati narratíva szerint aki Ukrajna uniós csatlakozása mellett van, az a háborút támogatja. A kormánypárt azt sulykolja, hogy Brüsszel, vagyis a jelenlegi európai vezetés is háborúpárti – velük ellentétben.
A Fidesz politikai célja ezzel minden bizonnyal az, hogy az egyre erősödő Tisza Pártot, amelyet a propagandában amúgy is „Brüsszel bábjaként” ábrázol, beszorítsa egy „háborúpárti” pozícióba annak érdekében, hogy a Fideszt békepártinak, a Tiszát pedig háborúpártinak lássa a szavazók egy része. Abban semmi meglepő nincs, hogy a Fidesz ehhez a recepthez nyúlt vissza, mert a 2022-es országgyűlési választáson ez már egyszer működött Márki-Zay Péterrel szemben. A kormánypárt ezzel azt akarja elérni, hogy az emberek azt higgyék, ha az ellenzékre szavaznak, akkor egy szuverenitásától megfosztott brüsszeli ügynökpártot kapnak a nyakukba, ezzel együtt háborút és instabilitást, míg ha a Fidesz mellett teszik le a voksukat, akkor a békét. Ennek a kormányzati kampánynak az egyelőre inkább csak lebegtetett, de talán idővel a független sajtót is érintő szuverenitásvédelmi intézkedések éppúgy részei, mint az ukrán-és unióellenes plakátok.
Az Ukrajnával, az oroszokkal és a háborúval kapcsolatos kérdésekben a Tisza Párt jellemzően igyekszik óvatosan kommunikálni, valószínűleg azért, mert a 2022-es példából tudják, hogy ez egy olyan terep, ahol a kormánypárt lépéselőnyben van. Múlt héten mégis ezen a fronton kezdte el a kormányt támadni a Tisza, amikor nyilvánosságra hoztak egy hangfelvételt. Ezen Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszter 2023 áprilisában, vagyis bő egy évvel a háború kezdete után arról beszél, hogy a magyar kormány döntése értelmében szakítanak a békementalitással, és átállnak „a háború felé vezető út nulladik fázisára”.
Ahogy erről írtuk, az ellenzéki párt ezzel oda akart ütni a békepártiságát hangoztató Fidesznek. Azonban túl azon, hogy a hangfelvétel nyilvánosságra kerülése napján Gyurcsány Ferenc visszavonulása és az új pápa megválasztása is elvitte a show-t, történt még valami, ami egyfelől rendkívül kínos a kormánynak, másrészt akár muníciót is adhat a Tisza Párt ellen: az ukrán titkosszolgálat elfogott két személyt, akiket azzal gyanúsítanak, hogy a magyar államnak kémkedtek, azon belül is olyan katonai művelet előkészítésében vehettek részt, amely Kárpátalja magyar katonai megszállásáról szól.
Veszélyes vizeken
A kémügy egy olyan kémháború része, amely már hónapok óta zajlik. Kommunikációs fronton a kormány nem egyértelmű tagadással, hanem válaszcsapással reagált, ukrán diplomaták kiutasításával és egy állítólagos illegális ukrán hírszerző elfogásával, majd kiutasításával. Orbán Viktor lejáratókampányról beszélt.
De ezzel párhuzamosan a belpolitikában is láthatóan hasznosítani akarja az egyébként eredetileg rá nézve kínos történetet. Mégpedig azzal, hogy azt sejteti, mintha a Tisza Párt és az ukrán titkosszolgálat összejátszott volna egymással és összefüggés lenne a hangfelvétel nyilvánosságra hozása és az ukránok által kirobbantott kémügy között, legalábbis az időzítést illetően. A Fidesz frakcióvezetője, Kocsis Máté egészen odáig ment, hogy sokat sejtetően azt pedzegette: vizsgálni kellene, van-e kapcsolat az ukrán titkosszolgálat és a tiszás Ruszin-Szendi Romulusz volt vezérkari főnök között. Hétfőn pedig a Magyar Hangnak Molnár Zsolt, a parlament nemzetbiztonsági bizottságának szocialista tagja azt mondta, szerdán ül össze a bizottsága, ahol a Fidesz a Tisza Párt és az ukrán titkosszolgálat állítólagos összefonódását is bemutatná. Molnár a lapnak azt mondta, elképzelhetőnek tartja, hogy ezen vagy egy következő ülésen Ruszin-Szendi Romulusz ukrán kapcsolatairól is szó lesz.
A német Frankfurter Allgemeine Zeitung mindeközben már arról értekezett, mennyire nyugtalanító az a belpolitikai vonulat, hogy a kémügy kapcsán titkosszolgálati együttműködéssel gyanúsítják Magyar Péter pártját.
Egyelőre nem tudni, ez valóban így lesz-e, de Kocsis nyilatkozata és a kormánypárt által már hónapok óta napirenden tartott szuverenitásvédelmi téma, valamint az, hogy Orbán Viktor rendre úgy állítja be az ellenzéket, mint idegen érdekek kiszolgálóját, ebbe az irányba mutat.
Ám ez az ügy a kormánypártra is veszélyes lehet. Egyrészt azért, mert ha beigazolódik, hogy az ukránok vádja valós, akkor annak a nemzetközi színtéren súlyos következményei lehetnek. Márpedig ez előbb vagy utóbb kiderül, ha nem is feltétlenül a nyilvánosság számára. Ahogy azt a Telexnek adott interjújában Buda Péter volt nemzetbiztonsági főtiszt kifejtette, ilyen súlyos vád esetén az ukránoknak bizonyítaniuk kell az állítást, máskülönben elvesztik nyugati partnereik bizalmát. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy azok a nyugati titkosszolgálatok, amelyek jelenleg szoros partneri viszonyban állnak velük, bizonyosan arra kérik őket, osszák meg velük a bizonyítékaikat, még akkor is, ha a forrás- és módszervédelmi okokból a magyarok felé ezt nem teszik meg.
Ha tehát a nyilvánosság előtt nem is, de a nyugati szövetségi rendszeren belül kiderül, hogy az ukránok igazat mondtak, azzal Orbán Viktor újabb kihívás elé kerülhet.
Nem biztos, hogy ilyen esetben ennek közjogi következményei lennének, de megindulhatnak olyan folyamatok, amelyek végén Magyarországnak de facto csak azok a szövetségesei maradnának meg, amelyekből nincs sok: ilyen Szlovákia és a NATO-n kívüli Szerbia.
A felszín alatt
De a kémügy nem értelmezhető önállóan, főleg nem akkor, amikor Orbán Viktor is úgy kommentálja, hogy lejáratóakciók (fontos a többes szám!) indultak Magyarország ellen. Merthogy nem Ukrajna az egyetlen, amelynél a magyar vezetés kihúzta gyufát. Ezt nyilván a kormányban is tudják, így számítanak is arra, hogy a 2026-os választásokig nem csak az ukránok irányából érkezhetnek csapások – talán erre is utalt a kormányfő. A szuverenitásvédelem, a független sajtó és az ellenzék „idegenügynöközése” ebben a nézőpontban egyfajta preventív lépésnek is tekinthető, túl azon, hogy az egy kampányban hasznosnak tartott politikai narratíva építése is.
A háborúban álló Ukrajna lépése a saját nemzetbiztonsági szempontjából érthető. Kijevnek érdekében állhat felerősíteni azt a narratívát, miszerint Magyarország ebben a kérdésben összejátszik Oroszországgal. Bár a világ tekintélyesebb geopolitikai kutatóintézetei még nem vontak le ilyen következtetést, vannak olyan elemző műhelyek, ahol már most jelent meg olyan elemzés, amely az ukrán álláspontot életszerűnek fogadta el.
Kétségtelen, Budapest bőven adott okot arra, hogy ezt eleve feltételezzék is a nyugati szövetségi rendszerben: az elmúlt években szinte minden Oroszország elleni uniós intézkedést blokkolni próbált, a kormányhoz közel álló sajtóban pedig sok esetben nyíltan tetten érhető az orosz propaganda és az ukránellenesség. Ezek a Moszkva felé tett gesztusok nem magyarázhatóak pusztán azzal, hogy Magyarország függ az orosz energiahordozóktól. Az viszont az Orbán-kormány elérte, hogy korábban barátnak vagy legalábbis partnernek tekintett államokat haragított magára, úgy mint Lengyelország, de említhetnénk Romániát vagy a balti államokat is.
Ennek az a veszélye a kormánypártra nézve, hogy a békepártiságot és stabilitást hirdető kormánypárt ígéretével ellentétben az országban instabil, békétlen, nem a szó szoros értelemben, de háborús hangulat lesz úrrá.
Ha ez a hangulat azzal párosul, hogy a gazdasági nehézségekkel sem sikerül megküzdenie a kormánynak, akkor nem békés, hanem balhés szereplőnek látszik majd. A háborús pszichózis fenntartása kétélű fegyver: segíthet a megosztottság erősítésében, a választást élet-halál kérdésnek állíthatja be, de ha túltolják, visszafelé is elsülhet. Az, hogy a kémháború részeként fényes nappal a belvárosban kommandósok fognak el egy ukrán hírszerzőt, tűnhet ugyan erős válasznak az ukrán kémvádra, de rémületet is kelthet a biztonságra oly kényes magyar társadalomban.
Az, hogy Orbán Viktor a nemzetközi színtéren is jegyzett politikussá nőtte ki magát, emelheti ugyan az imázsát, a befolyását, de ha egy turbulens geopolitikai környezet fekete bárányaként jelenik meg a nyilvánosságban és különösen az EU-ban, úgy ez a szerep árthat is a támogatottságának. Feltéve ha más, Magyarországgal szemben ellenségessé vált szereplők is aktívan beszállnak a játszmába. Márpedig akkor, amikor Orbán arról beszél, hogy „lejáratóakciók” indultak Magyarországgal szemben, ezekkel a játszmákkal számol.
Igaz, a kormányfő bőven ad okot arra, hogy személyét ne a stabilitással, hanem az instabilitással kapcsolják össze. Az EU-n belül nyíltan támogatja azokat a szélsőjobboldali szereplőket Franciaországtól Spanyolországig, amelyek az unió jelenlegi formájának megbontásában érdekeltek. Budapesten fogadta a német AfD elnökét és ezzel a nemzetközi térben is legitimálta az egyre erősödő szélsőjobboldali pártot. Nyíltan támogatja a Balkánon azokat, akik szintén nem a stabilizációban, hanem a destabilizációban érdekeltek, közülük is kiemelkedik Milorad Dodik.
És nyíltan támogatja George Simion – szintén szélsőjobboldali – román elnökjelöltet, kockára téve ezzel a Fidesz erdélyi beágyazottságát. Nem csoda, hogy erre azonnal rá is ugrott az ellenzék, Kövér László, sőt, Szijjártó Péter is magyarázkodni kényszerült. Utóbbi ráadásul ellentmondásba is keverte magát. Szerinte ugyanis egy olyan országgal, ahol óriási magyar közösség él, mindig a lehető legjobb együttműködésre törekednek, mert az elmúlt évek mindenki számára bebizonyíthatták, hogy ha Magyarország és a szomszédos országok között jó a kapcsolat, akkor az jobb a helyi magyaroknak is. Mondta ezt akkor, amikor a szintén szomszédos Ukrajnával, ahol számottevő magyar kisebbség él, még soha nem volt ennyire rossz a viszony.
Mindenképpen blokkosodunk
Orbán talán nem, vagy nem ennyire magabiztosan lépkedne ebbe az irányba, ha nem érezné az ideológiai támogatást Trump Amerikájától. Talán nem is kalkulál rosszul, mert valóban van ideológiai kapocs az új Amerika és az orbáni világkép között, ám kérdés, ez mire elég. Amerika pedig, bár kiszámíthatatlanul viselkedik, még mindig meghatározó szereplő. Nem sokkal azután, hogy a német titkosszolgálat „bizonyíthatóan szélsőjobboldalinak” minősítette és ezáltal megfigyelhetővé tette a német AfD-t, az Egyesült Államok nyomására a német szolgálat visszavonulót fújt. Igaz, a játszma nem dőlt el, mert valószínűleg ettől nem függetlenül, de végül kiszivárgott a német sajtóban az, miért is lett szélsőségesnek minősítve az AfD. Ez is egy titkosszolgálati játszma része.
A német példa arra is rávilágít, hogy mennyire vékony jég, ha egy adott ország titkosszolgálata felhatalmazást kap a helyi politikai szereplők megfigyelésére – nem véletlen, ha ennek a veszélyétől a hazai ellenzék is tart. Ugyanez a kérdés Romániában is, ahol a belpolitikai folyamatokba szintén beszállt a titkosszolgálat, igaz, ott éppen az orosz befolyási kísérletek ellen. Az ukrán-magyar kémbotrány alapján úgy tűnhet, hogy Magyarország nyílt titkosszolgálati műveletek helyszínévé vált, de a fenti példák éppen azt mutatják, hogy ez nem csak magyar jelenség.
Ahogy a magyar-ukrán kémbotrány, úgy Orbán sajátos és kockázatos külpolitikai mozgásának valós mozgatórugóit, hátterét sem ismerjük, de az látható, hogy a miniszterelnök olyan folyamatokra akar hatással lenni, amelyben nem ő az egyetlen játékos. Orbán nem is csinál titkot abból, hogy Donald Trump győzelme felbátorította őt. Meggyőződése lett, hogy a liberális világrend véget ért, zöld utat kapott az EU átformálására, az európai szélsőjobboldali erők támogatására, vagy az ő olvasatában a patrióták előretörésére. Ha nem is ezekkel a szavakkal, de hétfőn is erről beszélt az Európai Unió Parlamenti Elnökeinek Konferenciáján.
Ha nem is ismerjük ezeknek a mozgásoknak a valós hátterét, az azért látható, hogy mindez teljesen ellentmond annak a politikai narratívának, amit a miniszterelnök mellett annak politikai igazgatója, Orbán Balázs is szeret hangoztatni. „Blokkosodás helyett a konnektivitásra, a kapcsolódásra kell építeni politikai és gazdasági stratégiánkat, és ha ez sikerül, az egy valódi bravúr, egy huszárvágás” – mondta Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatója, amikor 2023 decemberében bemutatta a Huszárvágás – A magyar konnektivitás stratégiája című kötetét.
A könyvben a szerző azt fejtegeti, hogy az a neoliberális világrend, amely a hidegháború után alakult ki, véget ért. Az erőegyensúly megváltozott, ennek következtében egyes országok az összekapcsolódás helyett a blokkosodás stratégiáját választották. Orbán Balázs szerint ez nem jó a világnak, veszélyes és katonai konfrontáció irányába vezet. És szerinte nem jó Európának sem, mert ha közvetítő szerepet akar vállalni a globális térben, akkor csak a „közvetítés és a béke hangjaként” jelenhet meg. Ezt a konnektivitás-elméletet Orbán Viktor is szereti népszerűsíteni, a kormányfő legutóbb januárban beszélt arról, hogy Magyarország a történelem főutcáján jár, miközben az Európai Unió „valahol a sáros mellékutcákban kódorog és botorkál”.
A „konnektivitásnak” és a kormány által hangoztatott békepolitikának azonban csak az elmúlt időszakban számos olyan történés ellentmondott, amit alapvetően nem külső tényezők erőszakoltak ki, hanem a kormány generált.
Ezek a történések pedig azt igazolják, hogy egy olyan blokkosodási folyamat kellős közepében vagyunk, amely folyamatnak Magyarország láthatóan nem egy kényszerű elszenvedője, hanem az egyik motorja.
Nagyon leegyszerűsítve az egyik blokkot Európa vezető államai, Nagy-Britannia, Franciaország, Németország vezeti, míg a másik blokkban jóval szerényebb a felhozatal: Magyarország, Szerbia, Szlovákia, valamint az európai szélsőjobboldali szereplők. Orbán ez utóbbiban próbál vezéregyéniség lenni. Egyelőre kérdéses, hogy a kettő közül melyik blokk az, amelyik egységesebb, melyik az elszántabb, melyik bír nagyobb erőforrásokkal.
Oroszország mindenesetre már azt sikerként könyvelheti el, hogy az európai egység nem teljes, az európai szélsőjobboldal erősödik, törésvonal van az uniópárti és a magukat patriótáknak valló erők között, miközben az eddig az Egyesült Államok által vezetett világrend bizonytalanná vált. Ha ez orosz nézőpontból siker is, valójában nem sok jót jelent Magyarországnak. Jó eséllyel ugyanis már csak a két blokk közötti küzdelem is bizonytalansággal, instabilitással és békétlenséggel jár. Magyarország számára mindenképpen.
