Buda Péter az ukrán–magyar kémháborúról: Lehet még folytatás, tartok tőle, hogy lesz is

Minden ország kémkedik, és minden ország végez kémelhárító tevékenységet, ebben nincs semmi rendkívüli. Ahogy abban sem, hogy időnként a kémek lebuknak, mert elkövetnek valami hibát, esetleg valaki elárulja őket. De mi az, ami az Ukrajnában elfogott állítólagos magyar kémek ügyét és az arra való magyar kormányzati reakciót rendkívülivé teszi?

Elöljáróban hadd szögezzem le: kizárólag feltételes módban és elméleti szinten tudok megnyilvánulni az ügyben, hiszen a rendelkezésre álló információk alapján teljes bizonyossággal nem lehet tudni, mi igaz az ukrán hatóságok által – egyébként elég részletesen – leírt vádakból.

Tehát ha feltételezzük, hogy ezek a vádak valóban igazak, úgy az teszi a jelenlegi esetet különlegessé, hogy az elfogott kémek nem országunk védelme érdekében gyűjtöttek információkat, hanem Ukrajna érintett területének magyar katonai megszállása érdekében.

Egy ilyen lépés kárpátaljai társadalmi fogadtatásának felmérésén túl erre utalnak az ukrán védelmi képességek feltérképezésére irányuló állítólagos információs igények, azaz a hírigények is. A helyzet súlyosságát fokozza, hogy mindeközben Ukrajna ellenséges támadás alatt áll, és az a szövetségesi rendszer támogatja ebben a küzdelmében, amelynek történetesen Magyarország is a tagja.

Amennyiben tehát valóban katonai megszállás előkészítésén ügyködő magyar kémeket kaptak el, úgy abszolút érthető a magyar kormány nagyon zaklatott reakciója, hiszen ezzel egy olyan lépést előkészítő művelet lepleződött le, amely rendkívül komoly veszélyt jelentett úgy a magyar nemzetbiztonságra, mint szövetségesi rendszerünkre.

Ha a vádak alaptalanok, akkor szintén rendkívül súlyos válságról beszélhetünk, hiszen ez esetben arról van szó, hogy egy szomszédos ország a területe ellen irányuló magyar katonai beavatkozás konkrét vádjával akar lejáratni bennünket.

Azok alapján, amit az ukránok eddig az ügyben közöltek, mennyire tartja életszerűnek, hogy tényleg olyan embereket kaptak el, akik Magyarországnak kémkedtek?

A közölt információk és felvételek elegendőek ahhoz, hogy alapot adjanak egy olyan, külső fél bevonásával zajló vizsgálathoz, amely tisztázza azok valódiságát. Őszintén bízom abban, hogy az Ukrajnát támogató nyugati országok nem hagyják, hogy egy ilyen ügy a levegőben maradjon és mindent megtesznek a tisztázás érdekében, hiszen amennyiben alaptalanok a vádak, az súlyosan meg kell hogy ingassa az Ukrajna Nyugathoz való közeledéséhez szükséges bizalmat. Nem kell kimondanom, kire nézve és mivel járna viszont, ha a vádak beigazolódnának.

El tudja képzelni az ukrán vagy akár bármely más titkosszolgálatról, hogy kirobbant egy ilyen ügyet alaptalan vagy akár kreált vádak alapján?

Ahogy említettem, Ukrajna ezzel – amennyiben a vádakról kiderülne, hogy hamisak – óriási nemzetközi bizalomvesztést kockáztatna egy számára rendkívül kritikus időszakban. Ellenséges, háborús készülődéssel vádolni egy NATO-tagországot az egész szervezet egységét és működését destabilizáló kihívás, amivel felettébb nem jó dolog szórakozni úgy, hogy közben e szervezet tagállamainak területén hibrid háború folyik.

Ráadásul Magyarország teljes joggal kérdőjelezhetné meg Ukrajna alkalmasságát az EU és NATO-csatlakozásra, és ezek után minden olyan vád, amellyel a magyar kormányt azért illetik, mert akadályozza az Ukrajnának nyújtandó katonai vagy pénzügyi támogatásokat, süket fülekre találhatna. Ha tehát ezt megtette Ukrajna, akkor azt demonstrálná látványosan, hogy kétséget kizáróan nem alkalmas a csatlakozásra – vagyis olyan propagandaműveletet hajtott volna végre, amivel éppen a magyar kormány ezzel kapcsolatos kommunikációját támasztja alá.

Ukrajna már többször húzott merészet, például az Északi Áramlat elleni szabotázzsal, vagy amikor a Putyin-párti ideológus, Alexandr Dugin lányát ölték meg Oroszországban. A kijevi vezetés ezekkel az akciókkal sem kockáztatta jelentősen a nyugati támogatást.

Az említett esetek annyiban különböznek a jelenlegitől, hogy szemben azokkal, most az illetékes ukrán hatóság teljesen nyíltan, részletesen indokolt hivatalos kommunikációban vállalta fel ezt az ügyet. Vagyis teljes mértékben kizárható, hogy ez csak egy, a hivatalos irányítástól függetlenedett ukrán partizánakció volna. Ilyen esetben abszolút számolniuk kell azzal, hogy a megvádolt fél, illetve saját szövetségeseik a hivatalos csatornákon, a hivatalos kommunikációra hivatkozva bizonyítékokat kérnek tőlük, hiszen mégiscsak egy NATO- és EU-tagországot vádolnak területi revízió tervezésével, ezt – elvileg – egyik szervezet sem hagyhatja szó nélkül. Én persze észszerűséget feltételezek – most a sor Magyarországon és a szövetségesi rendszer képviselőin van, hogy ne csupán feltételezésekre hagyatkozzunk egy ilyen súlyos ügyben.

Vannak olyan hipotézisek, hogy akár hamis zászlós művelet is lehet, például az oroszok részéről, akik így súlyosbítanák az eleve feszült ukrán–magyar viszonyt. Ennek mennyi esélyét látja?

Ebben nem lehetséges teljesen megnyugtató módon állást foglalni a nyilvánosan rendelkezésre álló információk alapján. Azt nehezen tudom ugyanakkor elképzelni, hogy az ukrán hatóságok nem számoltak ilyen verzióval – hiszen mindenki másnál átfogóbb és mélyebb ismeretekkel rendelkeznek az orosz szolgálatok módszereiről –, és nem zárták le ezeket megnyugtatóan, mielőtt ilyen súlyos, nyilvános vádakkal találták volna meg Magyarországot, akinek a támogatására egyébként szükségük lenne az EU-csatlakozás és a háborúval kapcsolatos némely szövetségesi döntés meghozatalához. Bizonytalanság esetén rendelkezésükre állt volna nem nyilvános úton történő tapogatózás is, mielőtt előállnak ezekkel a vádakkal. Amennyiben igaz, hogy az ukrán szervek valóban ismerik az állítólagos magyar kémekkel kapcsolatot tartó magyar hírszerző személyazonosságát, viszonylag könnyen le lehetne zárni ezt a kérdést.

Ha jól értem, ebben a sztoriban nem a kémhálózat működése a rendkívüli, hanem azok az állítólagos magyar hírigények, amelyek arra utalnak, mintha Magyarországnak egy háborús előkészülethez kellenének ezek az információk. Elképzelhető-e olyan, hogy az ukránok által vázolt kémtörténet jelentős része igaz, de például éppen a hírigényre vonatkozó rész nem?

Természetesen. Éppen azért, mivel ez a legsúlyosabb aspektusa a történetnek, kézzelfogható bizonyítékokkal kell tudni alátámasztani egy ilyen állítást. Konkrétan ezt tartalmazó hangfelvételre, vagy bizonyíthatóan az ügynök és tartója közötti egyéb kommunikáció bemutatására gondolok. A társadalmi hangulatfelmérés mellett minden olyan hírigény ide tartozik tehát, amely Ukrajna védelmi képességeinek felmérésével kapcsolatos ebben a térségben. A bizonyítékok bemutatása nem feltétlenül a nyilvánosság számára kell hogy történjen – forrás és módszervédelmi okokból –, hanem olyan független fél számára, amelynek a véleményét észszerűen feltételezve mindkét fél elfogadja.

Emlékszik a rendszerváltás utáni időszakból hasonló esetre? Konkrétan arra, hogy egy háborúban álló ország, amely egy olyan nagyhatalom agressziója ellen küzd, ami az EU-val és a NATO-val is szemben áll, de egyébként uniós tagságra pályázik, kémháborúba keveredik a szintén EU- és NATO-tag Magyarországgal?

Nem, ilyen eset nem történt. Éppen ezért is hangsúlyoztam, hogy az eset mindenképpen alapos nemzetközi vizsgálat után kiált. A vád rendkívül súlyos, mondhatni, példátlan bizonyos szempontból. Ha hamis vádról van szó, azért, ha valódiról, akkor meg azért.

Az ukránok voltak profik vagy a magyar kémek voltak bénák?

Ha van egy kémügy, akkor mi a diplomáciai protokoll? Kell-e valamilyen bizonyítékot szolgáltatnia az adott államnak a másik állam felé, ami igazolja az intézkedésüket?

Amennyiben magyar állampolgárok az érintettek, igen. Itt azonban tudtommal nem magyar, hanem ukrán állampolgárokról van szó. Ez esetben az ukrán fél saját jól felfogott érdekeit szem előtt tartva mérlegeli, hogy milyen információkat oszt meg a hatóságokkal.

A mérlegelés során a titkosszolgálatok „Szent Grálja,” a források és módszerek lelepleződésének szempontját vetik össze a bizonyítás erejének szempontjával.

Egy bizonyítékból ugyanis a magyar hatóságok következtetni tudnak a bizonyíték forrására vagy megszerzésének módszerére, ami természetesen minden titkosszolgálat legféltettebb titka. Ezek beáldozása akkor képzelhető el, ha a bizonyításhoz nagyobb érdek fűződik, mint a forrás és módszer titokban tartásához.

A jelenleg rendelkezésre álló információk alapján vajon a lebukott kémek voltak bénák, ők követtek el hibákat, vagy az ukrán elhárítás volt profi?

Mindkettőről szó lehet. A lehallgatott anyagok alapján egyáltalán nem tűntek a feladatra professzionális módon kiképzett személyeknek, de a tartótisztjük sem, aki a felvételek tanúsága szerint gépkocsiban bonyolított konspirált találkozót és anyagátadást, illetve aki – szintén a hanganyagok tanúsága szerint – azt tanácsolta kapcsolatának, hogy minden alkalommal egy egyes (1) számot küldjön neki a Signal telefonos alkalmazáson keresztül, ha az arra rendszeresített módon információt akar neki eljuttatni, és ebből majd tudni fogja, hogy ellenőriznie kell ezt a másik eszközt. Na most, ha a Signalban – jogosan – nem bízott annyira, hogy azon keresztül kérje az információkat, miért azt tanácsolta, hogy egy számot, egy 1-est, küldjön neki az informátora, mikor egy ilyen üzenet, pláne rendszeresen elküldve, azonnal felkapcsolja egy elhárító szervnél a piros lámpát.

Gondoljunk abba bele, hogy itt egy életéért küzdő, háborúban álló országról van szó, amely hosszú évek óta nagyon komoly titkosszolgálati – kiképzési és technikai – segítséget kap számos nyugati ország szolgálatától, így az Egyesült Államoktól is, és amely ország Magyarországot, az azt jelenleg vezető kormány politikája alapján, az őt megtámadó Oroszország szövetségesének tekinti. Az ukrán szolgálatok a frontvonalak mögött, például Moszkvában és a Krímben képesek merényleteket végrehajtani magas rangú orosz katonatisztek ellen. A Kárpátaljára be, vagy onnan Magyarországra utazó személyek, az ott zajló kommunikációs forgalom ilyen esetben extra kiemelt figyelmet élvez az ukrán elhárítás részéről.

Mennyire könnyíti meg a magyar hírszerzés dolgát, hogy a szomszédos országok magyarlakta területein magyarul beszélő emberek élnek, akiknek az identitásuk adott esetben inkább magyar, mint szlovák, ukrán, román vagy éppen szerb? De meg is fordíthatjuk a kérdést: mennyire jelent esetleg ez előnyt ezen országok titkosszolgálatainak a Magyarország elleni műveleteikben?

Ez valóban mindkét irányban könnyebbséget jelent. Tény, hogy magyar szempontból megkönnyíti a beszervezést, ugyanakkor a szomszédos országok szempontjából pedig a lehetséges célszemélyek körének leszűkítése egyszerűsödik le. Háborús helyzetben egy nem baráti lépéseket tevő ország nemzeti kisebbsége természetesen kiemelt figyelmet élvez a megtámadott ország részéről.

Februárban a kormányzati kommunikációban is megjelent, hogy a magyar titkosszolgálatok olyan ukrán műveletet detektáltak, aminek a célja állítólag Orbán Viktor lejáratása. Mindez a parlament nemzetbiztonsági bizottságában téma is volt. Az, hogy egyáltalán kiszivárgott ez a téma, az lehetett egy szándékos üzenet Kijev felé?

Minden bizonnyal. Ilyen esetekben ez egy elkerülhetetlen lépés. Abban az esetben is, ha alaptalan vádakra alapul a lejáratás, és abban az esetben is, ha van alapja a vádaknak. Az „üzenet” célja az, hogy figyelmeztessük az ellenfelet: tudjuk mire készültök, hagyjatok fel vele, mert úgysem lesz értelme, hiszen a nyilvánosság majd eleve kétkedve fogadja az előre nem látható módon nyilvánosságra kerülő vádak hitelességét.

Mit árul el Szijjártó Péter reakciója?

A magyar kormányzat eddig nem tagadta egyértelműen, hogy azok, akiket elfogtak, Magyarországnak kémkedtek volna. De nem is erősítette meg. Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter először azt kérte mindenkitől, hogy „minden ilyen ukrán propagandában megjelenő hírrel szemben tanúsítson óvatosságot”. Pár órával később ugyanakkor Magyarország tükörválaszt adott: kiutasítottak két ukrán diplomatát, éppen annyit, amennyit az ukránok elfogtak. Ebből sokan arra következtetnek, hogy ez maga a beismerés. Ezt vehetjük beismerésnek?

Bevallom, zavarba-, sőt, kétségbeejtő volt a magyar külügyminiszter első megnyilatkozása az ügyben, ahogy a kiutasítás is. Mégpedig azért, mert ezekből tárgyilagosan inkább a vádak implicite beismerése volt kiolvasható és nem azok feltétel nélküli elutasítása. Alaptalan vádak esetén ugyanis nem fogalmazunk úgy, hogy „várjuk meg, amíg hivatalos értesítést kapunk az ukrán hatóságoktól.”

Amennyiben ugyanis nem folyik ilyen művelet Ukrajnában, csípőből ki kell kérni magunknak ezeket a vádakat, tekintet nélkül arra, hogy mikor és milyen hivatalos értesítést küldenek erről.

Egy kiutasítás pedig tipikusan tükrözni szokta a másik állam által meglépett intézkedést. Vagyis ez esetben két ukrán hírszerző kiutasításával akarva-akaratlan azt ismertük el, hogy ezek szerint az ukránok is két – magyar – hírszerzőt kaptak el. Ennek a kommunikációnak sajnos semmilyen másfajta racionális magyarázata nincsen, vagyis vagy óriási butaságot követtek el a magyar hatóságok – abszolút nem zárom ki ezt a verziót sem –, vagy így ismerték be, hogy valós az ügy. Ha ugyanis az ukránok által elkapott személyek nem magyar hírszerzők lennének, hanem csak azt eljátszó ukrán „színészek,” akkor mi miért utasítunk ki ukrán diplomata fedésben lévő hírszerzőket?

A laikusokban felmerül, hogy ha egy adott ország kémeket fog, majd a küldő állam erre úgy reagál, hogy olyan diplomatákat utasít ki, akik szerintük kémkednek, akkor miért nem utasította ki eddig ezeket a kémeket, ha amúgy tudták róluk, hogy kémek.

Minden ország kémkedik, ha nem is mindenki ellen, de minden olyan ország ellen, amelyik vonatkozásában szüksége van nyilvános úton nem megszerezhető információkra vagy éppen bizonyos folyamatok befolyásolására. Az elhárító szolgálatok nagyjából pontosan tudják, hogy egy adott ország nagykövetségén ki végez tényleges hírszerző tevékenységet a diplomáciai fedőmunkaköre mellett.

Ez egy hallgatólagos játszma: azért nem utasítunk ki minden ilyen személyt, mert akkor a mi diplomata fedésben lévő hírszerzőinket is kiutasítanák.

Továbbá lehetséges, hogy egy már beazonosított és jól feldolgozott hírszerző megfigyelésének több eredménye van, mint a kiutasításának, hiszen feltérképezhetjük a kapcsolatait, felmérhetjük, mire kíváncsi, vagyis milyen hírigényt fogalmaztak meg számára, és így következtethetünk a küldő ország érdeklődésének irányaira, illetve arra, hogy mire nem kíváncsi, amiből viszont akár arra is következtethetünk, hogy erről valahonnan máshonnan – és honnan – áll rendelkezésére információ. Előnye a diplomatastátusznak, hogy dekonspiráció esetén a diplomáciai védettség mentesíti a hírszerzőt a büntetőjogi számonkérés alól, hátránya, hogy módfelett konspirálni kell ahhoz – hiszen szem előtt vagyok –, hogy a fogadó ország elhárítása ne jöjjön rá arra, kikkel és milyen céllal tartok kapcsolatot.

Úgy tudjuk, hogy a Ferenciek tere közelében lekapcsolt férfit illegális hírszerzőként tartotta számon az elhárítás. Ez azt jelenti, hogy hírszerző volt, de nem diplomataként tartózkodott Magyarországon és így diplomáciai mentessége sem volt. Ugyanakkor információnk szerint illegális hírszerzőként nem követett el bűncselekményt, ezért döntöttek úgy a hatóságok, hogy nem büntetőeljárást indítanak ellene, hanem idegenrendészeti eljárás keretében egyszerűen csak kiutasítják. Ezzel kapcsolatban két kérdés is felmerül: lehet-e úgy illegális hírszerző valaki, hogy nem követ el bűncselekményt? A másik kérdés, hogy minek vagy kinek szólt a látványos elfogás?

Az úgynevezett illegális hírszerzők sok esetben évekig semmiféle műveleti tevékenységet nem végeznek. Feladatuk a legendájuk felépítése, vagyis például egy üzleti vagy egyéb vállalkozás megalapozása, ami fedést nyújthat majdani tevékenységükhöz, vagy egyszerűen az adott országban tartózkodásukhoz. Magyarul normál civil életet élnek. Amennyiben rájuk bizonyítható, hogy egy másik állam hírszerzésének megbízásából járnak el, illetve bármilyen olyan tevékenységet végeznek, amely egyébként alapból nem bűncselekmény – tehát például egyszerűen üzeneteket továbbítanak, adnak át, helyszínt biztosítanak találkozóhoz, járművet bérelnek valaki számára, stb. –, azonban tudomásunk van arról, hogy ezt Magyarország érdekeinek sérelmét eredményező hírszerzési művelet részeként teszik, akkor viszont büntetőjogi eljárás alá vonhatóak.

Az említett elfogás nyilvánvaló kommunikációs „látványpékség” volt; az eddig nyilvánosságra hozott információk alapján semmi nem indokolta azt, hogy egy hosszú évek óta a hatóságok által ismert, Magyarországon tartózkodó személyt fényes nappal rángasson ki az autójából és hasaltasson a járdára egy fél hadosztály.

Hogy aztán egyszerűen csupán kiutasítsák, tehát még csak büntetőeljárást se indítsanak ellene. Ez a kommunikációs fogás sajnos óhatatlanul megint inkább azt az érzetet kelti az emberben, hogy valamiről el akarják terelni a közvélemény figyelmét, és ez a valami most aktuálisan éppen az elfogott – állítólagos – magyar kémek esete lehet. Reméljük, hogy nem így van, mert ha igen, ez megint inkább egy beismeréssel ér fel.

Mennyire tartja erősnek, túlzónak azt, ahogy az ukránok kezelték az ügyet a médiában, és mennyire tartja erősnek az arra adott magyar választ? Gondolok itt arra, hogy mindkét fél videót közölt a szereplőkről, kommandósok gyűrűjében. Lehetséges, hogy azért volt ilyen a válasz, mert a magyarok ugyanilyen erősnek tartották azt, ahogy az ukránok bántak az állítólag Magyarországnak kémkedőkkel?

Amennyiben igazak lennének az ukrán vádak, saját szempontjukból teljes mértékben indokolt az eljárásuk, hiszen ez esetben egy szomszédos ország katonai megszállási készülődéseit leplezték le, úgy, hogy közben ráadásul háborúban állnak. Ennél kevesebbre senki ne számítson egy ilyen helyzetben. A magyar válasz ebben az esetben inkább szánalmasnak volna minősíthető, hiszen mi egy olyan valakit kaptunk el nagy csinnadrattával, akit aztán nem vontunk büntetőeljárás alá.

Amennyiben hamisak az ukrán vádak, akkor természetesen indokolt lehet egy hasonlóan látványos magyar reakció is, más kérdés, hogy ebben az esetben meg nagyobb volt a füstje, mint a lángja, hiszen produkáltunk ugyan mi is terepruhás-kommandós elfogást, azonban e mellé nem tudtunk megfogalmazni olyan vádat a kiutasított ukránnal szemben, miszerint Magyarország egy részének ukrán megszállását előkészítő titkosszolgálati műveletben vett részt. Persze lehet még folytatás, tartok tőle, hogy lesz is.

Veszített azzal a magyar kémelhárítás, hogy ki lettek utasítva a diplomaták? És veszített azzal az ukrán kémelhárítás, hogy le lettek leplezve az állítólag Magyarországnak dolgozó kémek?

Ezt csak a magyar vagy ukrán szervek tudnák megmondani. Az ukránok nyilván azt követően hozták nyilvánosságra az ügy részleteit – és még mindig feltételes módban: amennyiben igazak a vádak –, amikor azt látták, hogy mindent feltérképeztek az ügyben, és igazából többet érnek el elhárítási szempontból a magyar művelet leleplezésével, mint a magyar kémek további figyelésével.

Ha valóban létezett terv Kárpátalja megszállására, az csak az orosz stratégiához igazítva születhetett meg

A kémügyek abban is különböznek a köztörvényes ügyektől, hogy a leggyakrabban a kimenetelük az adott ország külpolitikai érdekeitől függ. Azaz minden kémügy valamennyire politika is. Mit lehet kiolvasni ebből az ügyből ilyen szempontból a magyar–ukrán, de akár az orosz–magyar kapcsolatokra vonatkozóan?

Azt, hogy ezek a kapcsolatok riasztóan rosszak. Azért is rendkívüli fejlemény ez, mert a napokban tárgyalt Magyarországon Ukrajna euroatlanti integrációért felelős miniszterelnök-helyettese, és a magyar külügyi államtitkárral tartott közös sajtótájékoztató azt igyekezett sugallni, hogy a két fél elindult a kapcsolatok normalizálásának útján. A magyar tisztviselő szavai szerint például egy sor területen tudtak érdemi előrelépést tenni az utóbbi években. Ugyanígy, nemrég foglalta el – hosszú ideje betöltetlen – helyét Ukrajna új budapesti nagykövete, ami elvileg a kapcsolatok valamilyen szintű konszolidálódását szokta jelezni. Idevágó friss fejlemény, hogy a magyar kormány lemondta a május 12-re tervezett tárgyalását Ukrajnával a kárpátaljai nemzeti kisebbségekről.

Ukrán szempontból óriási, végzetes baklövés volna ez az akció, amennyiben a vádak nem igazak, hiszen nagymértékben alkalmas az irántuk táplált bizalom megingatására.

Magyar szempontból szintén óriási, végzetes baklövés ez az akció, amennyiben a vádak igazak, hiszen hosszú időre ellehetetleníti legnagyobb szomszédunkkal a viszonyt – persze lehet, hogy arra bazírozunk, hogy nem sokáig lesz már a legnagyobb szomszédunk.

Az orosz kapcsolatok úgy jönnek ide, hogy amennyiben valóban léteznek magyar tervek Kárpátalja megszállására – ezt kimondani is elképesztő –, azok csakis egy orosz stratégiához igazítva születhettek meg, hiszen máskülönben még annyi realitásuk sincsen, mint így.

Lehet-e jelentősége annak akár az időzítés szempontjából, hogy éppen a botrány idején tartózkodtak Ukrajnában Európa vezetői?

Igen, lehet jelentősége annak, hogy épp az európai vezetők látogatása során tört ki a botrány: egy ilyen eset minden bizonnyal további meggyőző érv lehet Ukrajna támogatása – és e tekintetben Magyarország véleményének figyelmen kívül hagyása szempontjából. Ugyanakkor azonban az ukrán vezetésnek nyilván számolnia kellett azzal is, hogy szemtől szembe lesznek „felkérdezve” az éppen támogató jobbot nyújtó európai vezetők által, és így még nagyobbat kockáztatnak, ha ebben a helyzetben hazudnak nekik.

De ha Ukrajna tudta, hogy kirobbantja az ügyet, akkor nemrég miért törekedhetett a párbeszédre Magyarországgal, amikor itt volt Magyarországon Ukrajna euroatlanti integrációért felelős miniszterelnök-helyettese?

Elképzelhető, hogy épp a tárgyalások kimenetelétől tették függővé a kémügy kezelését, és saját szempontjaik mérlegelése után végül úgy döntöttek, hogy nincs miért finomkodni.

Noha az említett ukrán politikus elviccelte az ukrán elnök fotójával ijesztgető magyar kormányzati propaganda-plakátokat, amelyeket saját szemével láthatott Budapest utcáin, azt gondolom, hogy meglehetősen nehéz egy ilyen helyzetben elvonatkoztatni ettől, de akár a kormányfővel köztudottan jó kapcsolatban álló Schmidt Máriának a bucsai tömegmészárlás kapcsán nyílt orosz propagandát közvetítő, a tárgyalások napjára időzített írásától is.

Mindezek szerepet játszhattak abban, hogy végül felülértékelődött az ukrán félben a magyar kormány számára megszavazott bizalom. Elvileg tehát akár magyarázhatóak is ezek az egybeesések, ugyanakkor lehet olyan ok is a háttérben, amelyről jelenleg még nem tudunk: tehát hogy valaminek elébe akartak menni ezzel az akcióval az ukránok. A kérdés persze ez esetben is az, hogy egy kreált történettel vagy egy valóssal.

Megnőtt a kockázata a hamis zászlós műveleteknek

Hogyan hat ez az egész ügy Magyarország vagy éppen Ukrajna megítélésére a szövetségi rendszeren, a NATO-n és a politikai közösségen, az EU-n belül?

Függetlenül attól, hogy a vádak igazak vagy sem, a botrány hatalmas és kibékíthetetlen ellentétről tanúskodik.

A két ország megítélése nyilván a vádak hitelességétől függ. Amennyiben bebizonyosodik róluk, hogy igazak, úgy az Magyarországra nézve fog hasonlóan megsemmisítő eredménnyel járni, mint Ukrajna esetében akkor, ha a vádak nem igazak.

NATO-tagországként ellenséges katonai műveletet tervezni egy, a NATO-val ellenséges viszonyban álló ország által megtámadott és a NATO által támogatott ország ellen, nos, ennél egy súlyosabb bűn van: egy NATO-tagország ellen tervezni ugyanezt.

Az erőszakos területi revizionizmus Európa közepén, egy éppen széteső nemzetközi rend árnyékában, egy autoriter hatalom szövetségeseként, a történelem legsötétebb korszakait idéző olyan botrány volna, amelyre sokáig nem lehet bocsánat. Idézzük fel: Teleki Pál 1941-ben azért lőtte főbe magát, mert a német kényszer hatására megtámadtuk azt a Jugoszláviát, amellyel nem sokkal korábban kötöttünk örökbarátsági szerződést. Akkor is egy autoriter hatalom, a náci Németország és a demokratikus Nyugat között kellett választanunk, mely utóbbi országok óva intettek ettől a döntéstől. Mi akkor – Teleki szavaival – „a gazemberek oldalára álltunk” és „hullarablók lettünk, a legpocsékabb nemzet.” Ma – amennyiben igazak volnának a velünk szembeni vádak – még ez a jellemzés is kevés volna, hiszen jelenleg nem kényszerít bennünket senki arra, hogy a gazemberek oldalára álljunk.

Szinte már a szemünk előtt zajlik egy ukrán–orosz titkosszolgálati háború. Mennyire kiegyenlítettek egy ilyen helyzetben az erőviszonyok? Ki nyerhet, ki veszíthet ezen? Milyen eszkalációs kimenetele lehet ennek az egész sztorinak? Mi a legdurvább forgatókönyv, ami megtörténhet?

Nagyon sok múlik a háború kimenetelén. Ez pedig nagymértékben múlik az amerikai hozzáálláson, ami mögött sajnos nincsen megfelelő szakmai színvonalú háttér, és ezért, illetve az amerikai ideológiai változások miatt, sajnos eléggé kiszámíthatatlan, melyik nap éppen mi az aktuális irányvonal. Mindenesetre éppen ezekben a napokban nem úgy tűnik, hogy Ukrajnát magára hagynák, és amennyiben ez így maradna, egy erős és nagyon veszélyes ellenséget szedtünk össze magunknak, teljesen szükségtelenül. A helyzet eszkalációja elkerülhetetlennek látszik: a fentebb vázolt óriási tét miatt Ukrajna és Magyarország sem engedheti meg magának, hogy alulmaradjon. Ezért aztán sajnos arra számítok, hogy mindkét oldalon újabb esetek fognak megjelenni.

A magyar fél nincsen könnyű helyzetben: neki nem csupán azt kellene bizonyítania, hogy vannak ukrán kémek Magyarországon – ebben sajnos semmi rendkívüli nincsen –, hanem vagy azt, hogy az ukrán vádak hamisak, vagy pedig nagyjából azt, hogy Ukrajna magyar területek katonai inváziójára készül. Csupán ez lenne képes ellensúlyozni azt az ukrán vádat, miszerint Magyarország ukrán területek katonai megszállását fontolgatja.

Az ukrán félnek pedig képesnek kell lennie tartani a tétet, vagyis kétségbevonhatatlan bizonyítékokat szolgáltatni az eredeti állítások alátámasztására.

Egy ilyen helyzetben tehát megnövekszik a kockázata – különösen azon fél részéről, amelynek a vádjai hamisak –, olyan hamis zászlós műveletek indításának, amelyekkel az ellenfélre lehet terelni a gyanút. Ez pedig nagyon veszélyes terep.

Ahogy már említettem: elengedhetetlennek érzem kívülálló fél bevonását az eset kivizsgálásába. Amennyiben valamelyik érintett fél nem kíván egy ilyen vizsgálatban részt venni, azzal saját magáról állít ki ítéletet.