„Az elmúlt négy nap csodálatos volt. (…) A hazám iránt mutatott tisztelet elképesztő, senki nem fogadott még így, senkivel nem bánnak ilyen jól”
– lelkendezett Donald Trump múlt hét végén, négynapos közel-keleti útja után az elnöki különgépen. És valóban; Szaúd-Arábia, Katar, majd az Egyesült Arab Emírség egymást múlta felül a pompás külsőségekben az amerikai színekben pompázó Burdzs Kalifától a kardtáncosokon át a márványtermekig. „Értek az építkezésekhez, és felismerem a tökéletes márványt, és ez pont az, amit perfectónak neveznek” – mondta.
Azonban a három leggazdagabb és legbefolyásosabb Öböl-monarchia nemcsak a külsőségekkel, hanem a mesés személyes ajándékokkal is igyekezte elnyerni az amerikai elnöki hivatalt egyfajta III. Napóleonként belakó, az olajmonarchiákat a demokratikus államokkal szemben egyfajta „safe space”-ként kezelő Trump kegyeit.
A Katar által felajánlott 400 millió dollár értékű, új elnöki különgépként használható repülőre az Emírségek ha látványban és hírverésben nem is, de értékben mindenképpen rá tudott tromfolni egy 2 milliárd dollár értékű kriptobefektetéssel, ami hogy, hogy nem, a Trump családhoz (például Barron Trumphoz) köthető World Liberty Financialnál landolt.
Röpködtek a milliárdos megrendelések
Az elnök jó hangulatát nemcsak a fogadtatás alapozta meg, hanem az is, hogy a vendéglátók gondoskodtak arról, hogy Trump – cserébe az Öböl-monarchiák esetében kézenfekvő emberi jogi kérdések elsikkadásáért – minimális nyújtózkodás nélkül arathassa le a gazdaságpolitikai babérokat.
Minden állomásáról százmilliárdos szerződéseket, befektetéseket, legrosszabb esetben is ígérvényeket jelenthetett be. Ezek összértéke a New York Times szerint elérte a négyezer milliárd dollárt, azonban a valóban kézzelfogható üzletek az összeg töredékét teszik ki. Azonban az amerikai kormányzat és a küldöttséggel utazó amerikai cégvezetők valóban több konkrét üzletet üthettek nyélbe. Ezek közé sorolható
- a Szaúd-Arábia által megrendelt 142 milliárd dollár értékű haditechnikai csomag;
- a szaúdi „Humain” mesterségesintelligencia-projekt által 10 milliárd dollár értékben megrendelt Nvidia- és AMD-félvezetők;
- a katari fegyveres erők 3 milliárd dolláros drón- és drónelhárító megrendelése, ami eltörpült a Qatar Airways Boeingnek leadott, 210 utasszállítót tartalmazó, 96 milliárd dollár értékű gigamegrendeléséhez képest;
- az Etihad által kötött – a katarihoz képest apró – szerződés, melyben az Emírségek légitársasága 14,5 milliárd dollár értékben rendelt meg 28 darab Boeing 787 és 777X típusú utasszállítót.
A konkrét üzleteken kívüli ígéretekhez azért hozzátartozik, hogy Trump első ciklusára is jellemző volt az, hogy a külföldi látogatások alatt csak úgy röpködtek a tízmilliárdos befektetésekről szóló bejelentések. Azonban a 2017-es, 450 milliárd dolláros szaúdi beruházási ígéret teljesen elsikkadt, a Foxconn wisconsini gyárának bedörrentésére ígért 10 milliárd dollár pedig szép csöndben a tizedére olvadt.
Továbbra is akadozik a békeharc
Globális szinten a gazdasági megállapodásoknál és ígéreteknél jóval fontosabbnak tűnnek Trump ambiciózus diplomáciai célkitűzései. Az amerikai elnök négy nap alatt négy konfliktusban is döntő előrelépést akart kicsikarni.
Az orosz–ukrán háború berekesztésében érdemi előrelépés nem történt, az isztambuli találkozón még ideiglenes tűzszünetben sem sikerült megállapodni. Az orosz békeszándékok komolyságát jól mutatja, hogy a hétvégén Moszkva a háború eddigi legnagyobb dróntámadását intézte Ukrajna ellen.
Ugyan a Hamásszal folytatott közvetlen tárgyalások eredményeképp a terrorszervezet szabadon engedte az utolsó, még életben lévő amerikai-izraeli túszát, a Trump közel-keleti útjának farvizén folytatott dohai tűzszüneti tárgyalások nem hoztak eredményt; az elnök csak annyival tudta biztatni vendéglátóit és a nemzetközi közvéleményt, hogy „jó dolgok fognak történni”.
A Gázai övezetről is beszélt Trump a négynapos közel-keleti útjának zárónapján Abu-Dzabiban. Újságíróknak azt mondta, rengetegen éheznek Gázában, és szerinte nemcsak figyelik a gázai helyzetet, hanem meg is fogják oldani azt. Az izraeli vezetés hetek óta folyamatosan tagadja, hogy az általuk bevezetett szigorú lezárások a folytatódó légicsapásokkal együtt kiéheztetnék a palesztinokat. Izrael március elején állította le a segélyek bejuttatását a Gázai övezetbe, miután kiderült, hogy a Hamász nem egyezett bele a január közepe óta tartó tűzszüneti megállapodás első szakaszának meghosszabbításába.
Alig több mint egy nappal azután, hogy Trump hazatért közel-keleti körútjáról, az izraeli hadsereg (IDF) vasárnap bejelentette a Gázai övezet elleni szárazföldi offenzíva kezdetét. Az erről szóló közlemény szerint az előrenyomulás a Hamász fegyvereseinek és létesítményeinek megsemmisítését célozza, és az enklávét „műveleti ellenőrzés” alá fogják venni.
A Trump-kormányzatnak kezd elege lenni Netanjahu háborújából – leginkább abból, hogy a háború diszkreditálja Trump béketeremtő imázsát –, és elérte, hogy az izraeli miniszterelnök vasárnap bejelentette: a 11 hétig tartó blokád után Izrael lehetővé teszi valamennyi humanitárius segély bejuttatását az övezetbe. Kedden 93 segélyt szállító teherautó ment Gázába, ami jóval több, mint az előző nap áthaladó öt teherautó, de az ENSZ szerint azonban a segélyek még mindig nem jutottak el a civil lakossághoz – írta a BBC.
A neheztelést jelzi, hogy az elmúlt héten nemcsak Trump, de kabinetjének több tagja, például Pete Hegseth védelmi miniszter is elkerülte Izraelt.
A Trump-kormányzat egyik legfontosabb diplomáciai törekvése az Iránnal való fegyveres konfrontáció elkerülése, és Teherán rábeszélése-rákényszerítése a nukleáris programját korlátozó megállapodásra. 2015-ben életbe lépett egy pontosan ezt célzó nemzetközi egyezmény, amit pont Trump herélt ki az Egyesült Államok kiléptetésével. Azonban annak ellenére, hogy az elnök Abu-Dzabiban nagy garral bejelentette, hogy megszületett az atomalku, Teherán állítása szerint még csak meg sem kapta az amerikai szerződéstervezetet. Trump elegánsan tovasiklott az ellentmondás felett, és pénteken, már hazatérőben azzal sürgette Iránt, hogy „ők is tudják, gyorsan kell lépniük, különben valami rossz fog történni”.
A valóban küszöbön álló izraeli (és talán amerikai) katonai akció ellenére szakértők arra figyelmeztetnek, hogy lehetetlen gyorsan tető alá hozni egy épkézláb megállapodást, mivel egy nukleáris program esetében fokozottan igaz a törvényszerűség, hogy az ördög a részecskékben rejlik. Amerikai források valószínűleg elég célzottan szivárogtatták ki megint a héten, hogy Izrael iráni nukleáris létesítmények elleni támadásokra készülhet, ami a források szerint szembemenne Trump mostani törekvéseivel.
A front, ahol valóban történelmi áttörés született
Donald Trump igazán nagy bejelentése a szíriai szankciók eltörlésére vonatkozó ígéret volt, melyet a szaúdi közönség álló tapssal fogadott és tömegek ünnepeltek a szíriai nagyvárosok utcáin. 2003 óta egyetlen amerikai elnök sem mondhatja el magáról, hogy arab városok utcáin éltették őt.
Az amerikai diplomácia szokásos tempójához képest merész lépést Trump így indokolta: „Szíriában, ami annyi szenvedést és halált látott, most egy új kormány van, mely remélhetőleg képes lesz stabilizálni az országát, és megőrizni a békét. (…) Szeretnénk, ha Szíria végre sikereket érne el. A szankciók brutálisak voltak, és azt kell, mondjam, zéró sikerrel jártak. Szóval [ezek eltörlésével] Szíriának esélyt adunk, és vezetőjük egy erős, de fiatal ember, rengeteg energiával. Tényleg jó munkát akar végezni.”
Ez az „erős, de fiatal ember” nem más, mint az al-Kaida egykori emírje, a Tahrír as-Sám iszlamista milícia élén harcoló, majd elképesztő egyensúlyozásának köszönhetően Szíria élére került Ahmed as-Sár. Az emberi jogi kifogások iránt érzéketlen amerikai elnököt nem igazán izgatta as-Sár múltja (stábjának maga is csak „a dzsihadista fickó”-ként utalt rá), a damaszkuszi kormányzathoz köthető véres incidensek, vagy az, hogy 2024 decemberében, az Aszad-rezsim bukásának napjaiban CSUPA NAGYBETŰVEL leszögezte, hogy az USA-nak nincs dolga a „homok és halál” földjén zajló eseményekkel.
Trumpot egyetlen dolog izgatta: az, hogy egyetlen, az Egyesült Államokat közvetlenül kevéssé érintő, és semmibe nem kerülő intézkedéssel egy sor diplomáciai sikert zsebelhetett be.
Nade miről is van szó? Szíria 1979-ben került fel az Egyesült Államok „állami szintű terroristatámogató”-kat számon tartó listájára, ami azzal járt, hogy az évek során egyre több szankciót vetett ki az országot 1971 és 2024 között vezető Aszad dinasztiára, illetve egyes szíriai pénzügyi-gazdasági-hatalmi entitásokra. Különösen a rezsim 2003-as iraki invázió során mutatott kavarásai, illetve a 2011-es tüntetések véres leverése után ugrott meg a büntetőintézkedések száma.
Szíria a szankciós dilemma egyik iskolapéldájává vált: azt senki nem vonta kétségbe, hogy a tömeggyilkos Aszad klán megérdemli-e a büntetőintézkedéseket, azonban a gyakorlatban a szankciók nem rendítették meg a célba vett elitet – ellentétben az egyszerű polgárokkal. A legsúlyosabb csomagot a 2020-as ún. „Cézár-törvény” pakolta Szíria nyakába. Ez a jogszabály ugyanis másodlagos szankciókat is bevezetett, azaz minden olyan cégre büntetőintézkedéseket rótt ki, melyek üzleti kapcsolatba lépnek a korábbi szankciók hatálya alá vont szíriai entitásokkal.
A kormány nem fért hozzá nemzetközi vagyontárgyaihoz, a civil szervezetek a PayPalhoz, a gyógyszergyártók a vegyi anyagokhoz, a netezők a Google-höz. Ez a törvény ráadásul már a polgárháború lecsengése után lépett életbe, és lehetetlenné tette azt, hogy a tőkeerős arab országok részt vegyenek az ország helyreállításában, de a kínai lelkesedést is visszafogta.
A közel-keleti országoknak a szankciók egyre terhesebbé váltak, miután a szír állam olyan alternatív bevételi megoldásokkal kezdett kísérletezni, mint a captagon nevű amfetaminszármazék gyártása és állami exportvállalatokon keresztüli nemzetközi terítése. És hiába bukott meg az Aszad-rezsim, az új kormányzat által is nyögött szankciók előrevetítették annak lehetőségét, hogy a damaszkuszi vezetés lába alól a kezdeti lendület után kicsúszik a talaj, Szíria pedig visszacsúszik a polgárháborús állapotba.
Éppen ezért a Trumpot fogadó országok erősen lobbiztak a Fehér Házban a szankciók eltörlése érdekében. A hagyományosan erős washingtoni Öböl-lobbi – a Trump floridai ügyvédjéből lett igazságügyi miniszter, Pam Bondi egy időben Katar kongresszusi lobbistájaként dolgozott – azzal is próbálta győzködni a republikánus és demokrata politikusokat, hogy a szankciók eltörlésével feltárul a történelmi lehetőség, és Szíria egy iráni és orosz kliensállamból az amerikai szövetségi rendszer tagjává válhat, mellyel szemben érdemi követeléseket lehet támasztani. Utóbbi egyébként meg is történt; Trump egyebek mellett a jelenleg Szíria egy részét biztonsági okokból megszállva tartó Izraellel való kapcsolatok normalizálását, illetve a szíriai dzsihád motorjának számító – a kormányzatba integrált – külföldi harcosok kiebrudalását kérte as-Sártól.
Maga as-Sár is igyekszik azt a képet sugallni, hogy egy emberi és nemzetiségi jogok iránt érzékeny, mérsékelt iszlamista vezető, aki elkötelezett Szíria stabilitása és békéje iránt. Sőt, egy személyes ütőkártyát is kijátszott; Jonathan Bass, egy Trumphoz és a republikánusokhoz közel álló üzletember állítja, hogy a szíriai ideiglenes elnök egy személyes találkozón
belengette neki egy damaszkuszi Trump-torony felépítését, a Fehér Háznak pedig jelezte, hogy az ukrán megállapodás mintájára kész a szíriai olaj- és gázkészlet kitermelésében főszerepet szánni az Egyesült Államoknak.
Ugyan az USA vitathatatlanul a nemzetközi szankciós rezsim vezető szereplője, de azért a szíriai enyhülés szempontjából az is számít, hogy az Európai Unió már februárban enyhített a közösség által 2012-13-ban hozott büntetőintézkedéseken, Trump bejelentését követően pedig a 27 tagállam egyetértett a szankciók felfüggesztésében.
Azonban a reintegrációhoz mindkét oldalon rengeteg a tennivaló. Az Egyesült Államok részéről komoly adminisztratív feladatot jelent a szankciók rendszerének visszafejtése, a szír kormányzatnak pedig a vállalások teljesítése borítékolhatóan új ideológiai harcokkal, sőt fizikai értelemben vett összecsapásokkal és leszámolásokkal fog járni. A folyamat tele van buktatókkal, a be nem tartott ígéretek – Szíria például nem valószínű, hogy kigolyózza a már megkötött energiakitermelési szerződésekkel rendelkező Kínát – pedig számos súrlódáspontot kínálnak.
