Megijedtem? Meg. Félek? Nem vagyok hajlandó

Visszamenőleges törvénykezés, az ellehetetlenítési törvényjavaslat módosításával a kormány már az idén felajánlott adó 1 százalékos támogatásokat is elvenné a jegyzékbe vett szervezetektől, szerkesztőségektől, civilektől. Lassan két hete minden közösségemben erről a törvénytervezetről beszélünk, ezzel telik a vasárnapi családi ebéd, a vidéki előadásokra vezető út, mindenki találgat, terveket sző a maga vérmérséklete szerint. Egy picit elfáradtam benne, és örülök, ha másról is lehet szó, miközben mint mindenki, én is be vagyok zsongva, egymást hergeljük és nyugtatjuk, van, aki rémült, van, aki harci kedvvel töltődött fel.

Menczer Tamás a méltán híres Harcosok Klubja alakuló ülésén, harcias békebeszédében elmondta (mit mondta, üvöltötte!), hogy nem ismeri a félelmet.
Nem vagyunk egyformák, Menczerrel ellentétben én ismerem a félelmet. Sőt, nemcsak a félelmet ismerem, de empatizálni is tudok, és vannak morális gátjaim is, ennek pedig örülök, mert ez azt jelenti, hogy nem vagyok pszichopata. Azért ezt jó néha tudatosítani.

Sok minden miatt lehet most a törvénytervezet mentén is félni, nyilván leginkább a bizonytalanság és a tervezet homályos megfogalmazása miatt, ami szabad teret enged a fantáziának. Talán most először érzem én is ijesztőnek a helyzetet, pont a gátlástalanság, a határátlépés és bizonytalanság miatt. És valószínűleg ez is volt a cél, a megfélemlítés.

Megijedtem? Meg. Félek? Nem vagyok hajlandó.

Egyszerűen nem vagyok hajlandó Orbán Viktornak, a Karmelitának, de még Lánczi Tamásnak sem átadni a biztonságérzetemet, hogy azt önkényesen félelemre cseréljék.

Pedig a törvénytervezet alapján milyen állampolgárokat szeretne a kormány?
Olyat, aki csöndben van, aki, még mielőtt szankcionálni kellene, korlátozza saját magát, a gondolatait, a véleményét, hiszen a teljesen értelmezhetetlen törvénytervezetbe minden belefér, meg hát úgyis azt csinál a kormány, amit akar.

Olyat, aki nemhogy nem posztol semmi kompromittálót a kormányról, de azt is meggondolja, hogy ki előtt lehet bármit kimondani. Aki gyanakszik, feljelent, kommentben gyűlölködik a legnagyobb elánnal. Aki egyedül van, és nem tud másokkal összefogva erőt jelenteni. Aki fél, aki bármikor számíthat razziára, és már meg sem lepődik rajta. Aki az egzisztenciális félelmei mentén irányítható. Vagyis, aki nem szabad.

Nincs szabadság ott, ahol bárki félelmet generál benned, ahol nem vállalhatod magad, ahol nem mondhatod ki a tényeket, vagy amit gondolsz.

Magyarországon az elmúlt időszakban már jelentősen csorbult a szabadság, az ellehetetlenítési törvénytervezet mégis minden korábbin túlmutat. Márpedig én nemcsak félni nem vagyok hajlandó, de a szabadságomat bárkinek odaadni és elköltözni sem. És szerintem ebben sem vagyok egyedül.

Na és akkor most mit lehet tenni? Felelősséget kell vállalni, aki, ahogy tud.
Kevesebb mint egy év múlva lesznek a választások, valószínűsíthetően van összefüggés azzal, hogy éppen most hoznak meg egy ilyen, a demokráciát alapjaiban megrengető törvényt. Az is sejthető, hogy a következő egy évben lesznek még hasonló kaliberű lépések, bárki terítékre kerülhet.

De az, hogy ezzel a helyzettel mit kezdünk, a mi felelősségünk, mindannyiunké.
Mert a szólásszabadságot, a sajtószabadságot egy autokráciában be lehet szüntetni, de a szabadságra való elemi vágyat az emberekben nem. Azt, hogy emberek akár a sorok között is olvassanak, felismerjék magukat helyzetekben és mondatokban, hogy igényük legyen arra, hogy tudjanak és beszéljenek arról, hogy mi folyik körülöttük, nem lehet megállítani.

Ezt szakmai szinten is minden este érzékelem, mikor olyan darabot játszom, ami mai társadalmi vagy éppen közéleti témával foglalkozik.

Márpedig, ahogy a Dumaszínházban futó A magyar csoda című önálló stand-up estemben beszélek közéletről, a Loupe Színházi Társulással a Titkosszolgákban című előadásban is van alkalmam a csodálatos kollégákkal nagyon is explicit módon reflektálni a jelenlegi magyar politikai életre.

A nézőtéren idegenek ülnek, természetesen senki nem tudja a másikról, hogy hol dolgozik, miben hisz, hova szavaz, mennyire aktív a társadalmi felelősségvállalás területén. Mégis tapinthatóan megváltozik a levegő, az emberek közösséggé válnak egyénekből, ahogy a közéletből és így a mindennapjaikból is felismerhető motívumok, szavak, jelenségek hatására egyszerre tör ki belőlük a feszültség taps vagy nevetés formájában. Van bennem annyi realitásérzék, hogy ezt az elementáris hatást ne az éppen aktuális közéleti viccek hihetetlenül magas színvonalának tudjam be, hanem annak, hogy a közélet által mindannyiunkban generált mérhetetlen feszültség, ha másodpercekre is, felszabadul azzal, hogy végre nevén van nevezve a gyerek, az energia bizony utat tör, bombaként robban.

Ezért azt gondolom, hogy bármennyire is ijesztő helyzet, bizony óriási lehetőség is, hogy ezt az energiát cselekvésbe tudjuk-e forgatni. Az én életem alatt szerintem még soha nem volt ilyen fontos feladata az egyénnek, ahogy a kultúrának, a színháznak és az influenszereknek sem.

Óriási felelőssége van annak, aki kap egy kicsi vagy akár sokkal nagyobb figyelmet és elérést is arra, hogy felszólaljon, hogy kifejezze a mindannyiunkat érintő kérdésekben a véleményét, és ezért hatalmas pozitív fordulatnak tartom, hogy a törvénytervezet és a Harcosok Klubja-toborzás mentén egymás után szólalnak meg a politikát eddig elutasító vagy éppen korábban nagyon is elkötelezett gigászi eléréssel rendelkező zenészek, színészek, celebek a gyűlöletkeltés ellen.

Ugyanis, bár nagyon empatikus vagyok, és minden egzisztenciális félelmet megértek, azt gondolom, hogy van, ami nem eladó, és a szabadság ilyen. És úgy tűnik, hogy itthon a szabadság nem is mindig magától értetődő, meg kell védeni, ki kell érte állni. És aki megtehetné, hogy megszólaljon érte, de nem teszi, annak felelőssége van abban, ha ez elvész.

Beszélni kell, minden fórumon, minden formában arról, ami van, mert ez az útja annak, hogy ne maradjunk egyedül, és ne féljünk. Aki, ahol tud, ha nem az online térben vagy nagyobb fórumokon, akkor a hétköznapokban is, lehet önkénteskedni, megtalálni a támogatás anyagi vagy más formáját, kimenni az utcára, ha éppen arról van szó.

Ki kell állni magunkért és egymásért is a legkisebb, leghétköznapibb helyzetekben, mert akármilyen listára tesznek rá bárkit, végső soron a szolidaritás, a közösségérzés, ami nemzetté tesz egy nemzetet, nem a H jelzéses Bentley, a milliós nadrág vagy a zebra a kertben.