Letarolt erdők, letarolt jövő – tényleg még többet akarunk a tarvágásból?

Különös érzés május 10-én, a madarak és fák napján éppen a tarvágásról cikket írni, de a szakmapolitikától nem mindig áll távol az abszurd. Mostanra már látszik, hogy az Agrárminisztérium tántoríthatatlanul kitart azok mellett a jogszabályi lazítások mellett, amelyek egy salátatörvénybe keverve biztosítanák a tarvágás lehetőségét magas természetességű állami erdőkben is, ha a kezelő (például állami erdőgazdaság) úgy kívánja. A háborús veszélyhelyzetre hivatkozva 2022-ben megalkotott, nagy felháborodást kiváltó tűzifarendelet lazításai emelkednének törvényi erőre, kiegészülve néhány további elemmel, amelyek ugyancsak arra szolgálnak, hogy a természeti területeken történő jelentős hatású tevékenységek elől elgördítsék az eddigi jogi akadályokat. Na, de miért akar a kormány tarvágni még ott is, ahol eddig nem lehetett?

Tarvágás – az univerzális megoldás

Ha az úgynevezett véghasználat egyetlen lépésben történik, tarvágásról beszélünk. A gazdálkodó ilyenkor nem bajlódik a bonyolultabb erdészeti megoldásokkal. Nem vár türelmesen arra, hogy a fák egy kisebb részének többszöri alkalommal történő kivágása után megjelenjen a facsemeték új generációja, vagyis a természetes újulat, amiből majd az új erdő felnőhet. Ehelyett egy összefüggő területen egyszerre minden fát kivágat. A faállomány típusát figyelembe vevő erdőtervi előírások esetenként kötelezhetik a gazdálkodót hagyásfák megőrzésére, máskor nem. A tarvágás legdrasztikusabb technológiái magukban foglalják a tuskók kiemelését, a talaj felszántását, vegyszerezését is. Az így vagy úgy előállt „üres vágásterületen” megkezdődhet az erdő felújítása, ami történhet mesterségesen (pl. csemeték ültetésével) vagy természetesnek mondott úton. Utóbbi esetben néha magról, gyakrabban azonban a kivágott fák tuskóiról, gyökereiről felnövő sarjakból alakul ki az új erdő. (Az erdész szakmai szóhasználat ne tévesszen meg minket: a sarjaztatás nem éppen természetes módja az erdő felújulásának.)

A tarvágás – amely ma már szinte mindenütt társadalmi ellenállásba ütközik, ahol még alkalmazzák szerte a világban – nem tartozik az erdőgazdálkodás kifinomult módszerei közé. Hazánkban bizonyos helyszíneken már az 1879-ben elfogadott legelső polgári erdőtörvényünk is tiltotta, elsősorban az erózió, talajpusztulás elkerülése érdekében. A tarvágás értelemszerűen felszámolja a fákon élő állatvilág – odúlakó és ragadozómadarak, denevérek és egyéb kisemlősök, rovarok addigi élőhelyét. A többi erdőgazdálkodási módszerrel ellentétben azonnal, és teljes mértékben. Az erdőklíma minden fokozatosság nélkül szűnik meg. Az addig árnyékos talajszintet telibe kapja a direkt napsütés, ami hamar elpusztítja és átalakítja az aljnövényzetet, amelyet nemritkán elözönlenek az idegenhonos fás és lágy szárú növényfajok. A szelek tovább szárítják a talajt és részint elhordják, mint port, miközben elpusztul és átalakul az élővilága is, ízeltlábú közösségei, gombák, különféle mikroorganizmusok, a talajélet fontos szereplői. Azokban az esetekben, amikor a tuskókat is kiszaggatják a földből, illetve felszántják a talajt, a kitermelt faanyagon túl további jelentős mennyiségű, évtizedek óta halmozódó szén kerül a levegőbe. Ahol táji szinten a tarvágás a véghasználat egyetlen módja, nagy területeken lehetünk tanúi az élőhelyek folyamatos leromlásának. Miért jó ez mégis nekünk?

Hatékonyság, aminek árát a természet fizeti meg helyettünk

Röviden: nem jó. Csupán költséghatékony. Az adott technológiai és jogszabályi keretek között így lehet olcsón faanyaghoz jutni, megteremtve a fenntarthatóság látszatát – legalábbis néhány évtizedes távlatban. Ne felejtsük el ugyanakkor, hogy a hosszú távon jelentkező károk felszámolása szintén tetemes költségekkel jár, amit előbb-utóbb meg kell fizetnünk. Az ország erdeinek csaknem felén található kultúrerdőkben és faültetvényeken – akácosokban, nemesnyárasokban, telepített fenyvesekben – más módszert nem is alkalmazunk.

Az olcsó és hatékony tarvágás szorosan kapcsolódik a huszadik század erőltetett ütemű fásításaihoz, amelynek során nem a valódi természeti környezet, az erdők helyreállítása volt a cél. Elsősorban a faanyagot kellett biztosítani gyorsan növő, többnyire tájidegen fafajok ültetvényeinek segítségével.

Engedjük azonban most el a több mint 800 ezer hektáron termesztett „műerdők” problémakörét. Ne tegyük fel a kérdést, hogy még meddig érdemes ezeket fenntartani, korábban nemzeti, ma leginkább uniós források felhasználásával, hogy még egy ideig elkerüljük az átalakításuk nagyobb költségeit. Vannak erdők, amelyek tarvágása egészen más dimenziójú értékvesztéssel jár.

Alföldünk utolsó tölgyesei

Nem csak a telepített műerdőkben folyik tarvágás. Döntően így véghasználják és újítják fel a természetvédelmi szempontból kiemelkedő értéket képviselő alföldi tölgyeseket is. A tájátalakítások évszázadainak legnagyobb vesztesei az Alföld egykor csodaszép változatosságban, hatalmas fákkal tenyésző kocsányos tölgyesei, amelyeknek kevesebb mint 0,5 százaléka maradt fenn. Ismertebb példáik a debreceni Nagyerdő, a nyíregyházi Sóstói-erdő (városi erdőként menekültek meg részben) vagy az elmúlt hetek híreiben – a tavaly októberben végrehajtott háromhektáros tarvágás kapcsán – szereplő Fényi-erdő. Az egykori természetes táj utolsó erdőmaradványai, szentélyerdei manapság egyszerre szenvednek az elmúlt száz év vízrendezéseinek, valamint a klímaváltozásnak a termőhelyet szárító hatásaitól, amit a véghasználatként alkalmazott tarvágások tovább súlyosbítanak.

Az alföldi tölgyesekben a védett és Natura 2000 területeken is lehetséges a tarvágás. A 2009-es erdőtörvényt megelőző időkben a nem védett területeken annak sem volt komoly akadálya, hogy a kivágott tölgyes helyett akácost, vagy más idegenhonos fafaj ültetvényét hozza létre a gazdálkodó. Miért kell ezeket az állományokat még védett területen is tarra vágni? A megszokott erdész válasz, hogy csak így lehet a síkvidéki tölgyeseket felújítani, vagyis fenntartani. Mivel az alföldi kocsányos tölgyesekben még mindig lehet jó minőségű ipari rönköt termelni, a véghasználatuk mellé nyomósabb érvek is kerülhetnek. A ritka természeti értékeikhez méltó háborítatlan megőrzésükre, vagy kizárólagos természetvédelmi célú kezelésükre alig akad példa.

Az alföldi tölgyesek utolsó maradványainak eltüntetése, a bennük folyó tarvágások ellen a természetvédelmi szakemberek, köztük botanikusok és zoológusok évtizedek óta szót emelnek. Újabban már erdészek is. Mindmáig kevés sikerrel.

Van azért egy vállalható erdőtörvényünk

A már említett 2009-es, ma is hatályban lévő erdőtörvény – amelynek megalkotását az akkoriban még megszokott, széles körű társadalmi egyeztetés kísérte – valamelyest gátat szabott a korábbi gyakorlatnak. (Itt említenénk meg, hogy az erdőtörvények mindenkori feladata az erdőgazdálkodás korlátainak észszerű felállítása.) Ekkor került be a jogrendünkbe az erdők ún. természetességi állapotának fogalma; ami minőségi különbséget tesz például egy alacsonyabb kategóriába kerülő akácos és egy magasabba tartozó kocsányos tölgyes között. Kimondja a törvény, hogy a magasabb természetességi kategóriába tartozó erdőt nem lehet alacsonyabba tartozóvá alakítani. És amit még szintén deklarál – az időközben számos támadást megélt 10. § révén –, hogy a magas természetességű és különleges rendeltetésű állami erdőkben tilos a tarvágás. Kiskapuk vannak sajnos – például, ha úgy ítéli meg a hatóság, hogy nem képes magról, természetes úton felújulni a szóban forgó állami erdő, akkor bizony tarra lehet vágni. Ezt azonban csak előzetes mérlegelés után, az erdészeti hatóság bevonásával lehet megtenni. És akkor 2022-ben jött a „tűzifarendelet”.

A tűzifarendelettől a salátáig

Az Ukrajnában zajló háborúra, mint veszélyhelyzetre hivatkozva alkotta meg kormányunk 2022 augusztusában az utóbb tűzifarendelet néven elhíresült jogszabályt, azzal a kimondott céllal, hogy gyorsan, nagy mennyiségű tűzifa kerülhessen a piacra. Ennek érdekében gondoskodott arról többek között, hogy a védett területek inváziós kockázatot jelentő akácosai helyén ne kelljen őshonos fafajú erdőket felhozni, hanem a tarvágásuk után újabb sarjaztatásukra kerülhessen sor; illetve arról, hogy az őshonos fafajú erdők addig korlátozás alá eső részében is végezhető legyen a tarvágás. A fenntarthatósági határokat már első olvasatra is feszegetni látszó jogszabály hamar szemet szúrt az erdők sorsáért aggódó társadalmi csoportoknak, és rövid időn belül tüntetések kezdődtek a Parlament előtt. Bár a rendeletet nem vonták vissza, az Agrárminiszter végül utasításban tiltotta meg annak alkalmazását az állami erdőkben, az Alkotmánybíróság pedig hatályon kívül helyezte a legkritikusabb pontját arra való hivatkozással, hogy az sérti az Alaptörvényünket. A rendelet kevéssé váltotta be a hozzá fűzött politikai reményeket, inkább problémákat okozott az érintettek többségének. Az erdőtervek lehetőségeit kényszerűen előre kihasználták az erdőgazdaságok, ami évekre felborította a munkarendjüket, ennyi tüzelőre pedig a lakosságnak sem volt szüksége, így a kereslet is jelentősen visszaesett azóta. Most mégis újra itt a tarvágást támogató gondolat – egy közel százharminc oldalas salátatörvény-tervezet sorai közé rejtve. Ha ezt elfogadják, immár az erdőtörvény részévé válhatnak az előírások.

Nézzük, miről van szó pontosan, amihez két jogszabály-módosítással jutnánk el a jogalkotók tervei szerint. Az első három legmagasabb természetességi kategóriába tartozó (gondoljuk itt leginkább a kirándulásaink révén ismert tölgyesekre), különleges (pl. természetvédelmi, tájképvédelmi, sőt közjóléti) rendeltetésű állami erdőkben az erdőgazdálkodó (vagyis leginkább állami erdőgazdaság) kérésére a hatóság bármilyen fafajú állományban engedélyezheti a tarvágást. Akkor is, ha az mageredetű felújulásra képes.

Mire megy ki a játék?

Talán kevéssé kell bármely jóérzésű, és emellett a gazdasági kérdésekkel is tisztában lévő olvasónknak magyarázni, hogy a magas természetességű, különleges rendeltetésű állami erdőkben néhány egészen ritka esetet leszámítva, nem kellene lehetőséget biztosítani a tarvágásra. Hiszen ez az a néhány százalékot kitevő erdő hazánkban, aminek kiemelt szerepe van az élővilág megőrzésében és a testi-lelki jóllétünk fenntartásában. Ahogyan a műemlékeinket sem áldozzuk fel (remélhetőleg) egyéni vagy csoportérdekek oltárán, úgy a természeti kincsekkel sem tehetjük ezt. Alaptörvényünk világosan nyilatkozik erről a szempontról. Legyünk egy pillanatra naivan idealisták: azt az irányt kellene erősítenünk, ami a magas természetességű állami erdők további megőrzését és többcélú fejlesztését biztosítja. A lehető legkíméletesebb erdőgazdálkodási technikák, például az örökerdő-üzemmód alkalmazásával, a természetvédelmi célú erdőkezelés bevezetésével, illetve ezek kombinációival. Kevés jelét látjuk e törekvéseknek, miközben a kormány a tarvágásnak biztosítana további teret.

Egyelőre úgy tűnik, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület, a Magyar Természetvédők Szövetsége és a WWF Magyarország hiába fordult nyílt levéllel az Agrárminiszterhez, hogy tegyen lépéseket a hiba kijavítására. Néhol olyan szakmainak szánt érvek hangoznak el a módosításokkal kapcsolatban, miszerint a klímaváltozás miatt van szükség a tarvágásra. Igaz lenne az érv, ha például a pusztulóban lévő, hazánkban nem honos fenyőültetvények lennének a módosítók tárgyai, amelyek helyére sürgősen őshonos fafajok csemetéit kellene telepíteni. De nem erről van szó: a tarvágás számos helyzetben most is jogszerű, semmiféle akadálya nincs. A módosítók ráadásul a háborús veszélyhelyzetre adott válaszként kerültek napirendre, aminek kevés köze van a klímaváltozáshoz.

Sajnos kilóg a lóláb: a módosítók az állami területeken álló, magas természetességű tölgyeseket célozzák. Ha úgy tetszik, az onnan (ma még) kinyerhető ipari rönköket.

Az MME, az MTVSZ és a WWF Magyarország petíciót indított, melyet aláírva bárki kiállhat erdeink megóvása mellett.