Az Orbán-rendszer az első években összefogásra kényszerítette az ellenzéket, 2022-ben párhuzamos valóságok kiépítésével nehezítették a dolgukat, 2026-ban pedig már a politikai ellenfelük ellehetetlenítése lehet a cél. László Róbert, a Political Capital választási szakértője ebben az elemzésben azt vizsgálta meg, hogyan radikalizálódott választásról választásra az Orbán-rendszer viszonya a politikai ellenfelekhez.
Miután Orbán Viktor 2010-ben kormányra került, a Fidesz az első, 2010-2014 közötti kétharmados ciklusban alkotta meg azokat a választási jogszabályokat, amelyek mindegyikét kizárólag a kormányoldal szavazataival fogadta el a parlament, és amelyekhez az ellenzéki erők alkalmazkodni kényszerültek. Bár már akkor is világos volt, hogy a Fidesz azért alkotott új választási rendszert, hogy önmaga hatalomban maradását segítse, még volt némi mozgástere az ellenzéknek: 2013-ban egy ideig úgy állt, hogy az úgynevezett koordinált indulás mellett döntenek, de aztán végül öt párt mégis közös jelöltekkel, közös listával vágott neki a 2014-es választásnak. Azzal, hogy egyáltalán ringbe szálltak, észrevétlenül legitimálták az új politikai berendezkedést.
Együttműködésre kényszerítve
A második, 2014-2018 közötti ciklus végére tovább gyengültek a balközép pártok, erősödött viszont a szélsőjobb felől a centrum felé gravitáló Jobbik – kapott is a nyakába egy korábban elképzelhetetlen mértékű, összesen 663 millió forintos büntetést. Bár egyre nőtt a választói igény a pártok legalább részleges együttműködésére, néhány visszalépést leszámítva ez nem történt meg, a választók pedig a legkülönbözőbb civil kezdeményezések segítségével igyekeztek kisilabizálni, hogy az ő választókerületükben ki lehet az „esélyes jelölt”. Kevesen bizonyultak annak. Ekkorra tehát már nemcsak a pártok, de a választópolgárok számára is természetes volt, hogy a Fidesz által kialakított szabályrendszerben próbálnak szembeszállni annak megalkotójával.
Bár a 2018-as választási kudarc kijózanítóan hatott az ellenzéki oldalon, a rabszolgatörvény váratlanul gyorsan újra egy platformra terelte az akkori pártokat, a 2019-es EP- és önkormányzati választások részsikerei pedig megalapozták közöttük az együttműködést. Ez vezetett el a 2021-es előválasztáshoz, aminek idején az ellenzék először volt népszerűbb a kormánypártnál.
Azon már senki nem akadt fenn, hogy a Fidesz ebben az időszakban is az aktuális érdekeihez igazította a választási rendszert (2018-ban és 2020-ban is), elvéve többek között az együttműködésre hajlandó mindenkori ellenzéki pártoktól a koordinált indulás lehetőségét: amíg elég volt 27 egyéni kerületben jelöltet állítani egy országos listához, addig 2-3, de akár 4 párt is feloszthatta egymás között a 106 egyéni kerületet, azzal viszont, hogy 2020 óta 71 jelölt kell az országos listához, erre elvi esély sincs.
A valóság meghajlítása
Mégsem ez bizonyult szintlépésnek a 2018-2022 közötti ciklusban, hanem az, hogy a Fidesz a 2019-es részleges választási kudarcából sokat és gyorsan tanult. Arról van szó, hogy bár ekkorra már sikerült a magyar média jelentős részét csatasorba állítaniuk, és a közterületeket is uralták (egyik sem független Simicska Lajos fegyverletételre kényszerítésétől), a közösségi médiában még viszonylag gyenge volt az elérésük. Ezt felismerve építették fel a Megafont, amivel az utolsó fontos puzzle-darab is a helyére került, olyan ütőképessé téve a kommunikációs fegyverarzenáljukat, hogy már a valóság meghajlítására is képessé váltak.
A 2010-es évek elején, de talán még a második felében is elképzelhetetlen lett volna, hogy tömegek higgyenek abban a képtelenségben, hogy az ellenzék hatalomra jutása esetén óvodásokat kényszerítenek majd nemváltó műtétre. Vagy hogy a Covid idején szigorúbb intézkedéseket követelő ellenzéki pártokról milliók higgyék, hogy oltásellenesek volnának, miközben a ténylegesen oltásellenes pártot, a Mi Hazánkat nem támadta a kormányzati kommunikációs gépezet. Vagy hogy működőképes legyen a „háborúpárti” bélyeg, miközben a valóságban a Kreml falain kívül aligha van ember, aki ténylegesen a „háború pártján” állna.
Kétségtelen, nem csak Magyarország jutott el a 2020-as évek elejére oda, hogy állampolgárainak jelentős része párhuzamos valóságbuborékokban ragadjon, az viszont alighanem kijelenthető, hogy az Európai Unióban nincs még egy olyan ország, amelynek kormánya ilyen hatékonysággal volna képes megdolgozni a saját közvéleményét. Bár a leggyakrabban a választási rendszer kétségkívül súlyos torzításait hibáztatják ezért, valójában a nyilvánosság felett gyakorolt ciklusról ciklusra erősödő uralma az, ami mindenkori kihívóival szemben tisztességtelen előnyhöz juttatta és juttatja a Fideszt.
Mindenvivő kártya azonban a politikában nem létezik. Bár a 2022-es, minden korábbinál nagyobb arányú Fidesz-győzelemből azt a következtetést is le lehetett vonni, hogy a NER végérvényesen berendezkedett Magyarországon, a nyilvánosságban tapasztalható kormánypárti fölény pedig képes megelőzni, hogy bármely politikai erő felnőjön mellé, Magyar Péter alig több mint egy éve tartó menetelése váratlanul felülírta ezt a megalapozottnak hitt feltételezést. Azzal, hogy Magyar Péter hamar maga alá gyűrte az ellenzéki térfelet, és egyedüli kihívóvá vált, a választási rendszer jó pár (távolról sem az összes) aknáját hatástalanította, az ellene indított minden korábbinál erőteljesebb és egy pillanatra sem szünetelő lejáratókampány-sorozat pedig (eddig) inkább kontraproduktívnak bizonyult.
Az ellenfél ellehetetlenítése
Bár már 2021 őszén is megremeghetett valamennyire a hatalom, a 2022 óta tartó gazdasági és a tavaly óta tartó politikai tendencia miatt az Orbán-rendszer esetleges bukásának minden korábbinál magasabb a valószínűsége. Nem volt még ilyen szorult helyzetben a rendszer, és éppen ez az, ami kiszámíthatatlanná teszi, meddig képesek/hajlandók elmenni saját hatalmuk megtartása érdekében. Itt érkezünk el oda, hogy mára normalizálódott az arról való gondolkodás, hogy a hatalom miként lehet képes ellehetetleníteni a politikai ellenfél választáson való indulását.
Ilyesmi még 2022-ben sem merült fel, ma ez a lehetőség mégis a mindennapi diskurzus része: mintha mi sem volna természetesebb, mint az, hogy a hatalmat birtokló párt nemcsak a játékszabályokat írhatja át aktuális politikai érdekei szerint, de akár ki is zárhatja a versenyből legfőbb ellenfelét.
Ma még nem tudhatjuk, ténylegesen eljutunk-e idáig, mindenesetre hivatkozási alap van bőven: az EU-n belül Romániától Franciaországig, de a török példa sem áll távol a magyar kormány ízlésétől. Az első lépések már meg is történtek ebbe az irányba. Három különböző ügyre hivatkozva kérték az Európai Parlamenttől, hogy függesszék fel Magyar Péter mentelmi jogát. Mivel ez egy lassan őrlő malom, a kormány egy másik csatornán keresztül is megpróbálja elérni ugyanezt: úgy szigorította az EP-képviselők vagyonnyilatkozat-tételi kötelezettségét, hogy a Nemzeti Választási Bizottság akár meg is foszthassa mandátumától a renitens képviselőket. Biztosra vehetjük, hogy ha ez megtörténne (amihez az uniós szerveknek is lenne egy-két szavuk), a Tisza Párt vezetője ellen soha nem látott gyorsasággal emelnének vádat, akár a Dunába dobott telefon, akár a bennfentes kereskedés, akár egy ma még nem ismert ügyben.
Magyar Péter megfosztása a választójogától, és ezáltal a választáson való elindulásától, mégsem tűnik célravezető stratégiának. Pártja nélküle is ki tud állítani 106 egyéni képviselőt, a pártlista összeállítása sem okozhat gondot, a pártvezér pedig jó eséllyel ki tudná aknázni a mártírszerepét. Ezért valószínűbb, hogy nem (csak) Magyar Péter, hanem a Tisza Párt ellehetetlenítése a valódi cél.
Épp ennek ágyazott meg az évek óta épített „szuverenitásvédelmi” retorika. Nem véletlen, hogy a Magyar Péter ellen kialakított számtalan ellenségképző címke közül (a „futballistafeleségtől” a „pszichopatáig”, az „árulótól” az „asszonyverőig”) a „külföldi helytartók bábja” bizonyult a legtartósabbnak. Várhatóan ez lesz a Tisza ellehetetlenítési kísérletének fő iránya, még ha egyelőre nem is látszik, miképp lehetne ezt a vádat úgy alátámasztani, hogy az jogilag is megálljon a lábán.
A Tisza negyedévente teszi közzé – nem túl részletes – pénzügyi beszámolóit, amelyek szerint három forrásból van a pártnak bevétele: „magyar állampolgárságú magánszemélyek támogatása”, „webshop értékesítés”, „kamatbevételek”. Külföldi támogatás nincs, márpedig ez volna az, amit a párttörvény tilt. Az Európai Parlamentből persze van bevétele a frakció hét tagjának és stábjuknak – ahogy a fideszes képviselőknek is. Marine Le Pen esetéből tanulva aligha fogják elkövetni azt a hibát, hogy nemzeti kampányra fordítsák ezeket az összegeket.
Egyelőre nem látszik, hogyan találhatna fogást a Fidesz a Tiszán, de miután már a miniszterelnök is nyíltan „brüsszeli pártként” hivatkozik rájuk, alighanem ebből az irányból érkezik majd a támadás. Amíg kétharmados többséggel rendelkeznek, nemcsak a választási szabályokat tudják akár az utolsó pillanatig módosítgatni, hanem a pártok mozgásterét is kedvükre szűkíthetik.
Közjogi akadály tehát egyelőre nincs, politikai annál inkább lehet. Az Orbán-rezsim másfél évtized után szembesül azzal, hogy a mély gazdasági és társadalmi problémák nem kezelhetők ötletszerű, végig nem gondolt, csak a pillanat uralását célzó politikai kormányzással. Az unortodox gazdasági modell zsákutcájától az egészségügyön át a tömegközlekedésig most egyszerre szakad a kormányra tizenöt év nehézsége. A szaporodó Tisza-szigetek, a közvélemény-kutatási adatok tendenciái pedig arra utalnak, hogy a fejekben is elindult valamiféle változás. Nem valószínű, hogy a Tisza esetleges ellehetetlenítésére annyi lenne csak a reakció, hogy kisebb-nagyobb tömegek tüntetgetnek a parlament előtt, aztán majd „megunják, hazamennek”.
