A magyar mérnökök eljutottak a Holdra és az üstökösökig
Ha minden a terv szerint halad, júniusban újra magyar űrhajós indul az űrbe, Farkas Bertalan után másodikként (ha Simonyi Károlyt nem számítjuk, aki korábban űrturistaként kétszer járt a Nemzetközi Űrállomáson). Kapu Tibor missziójának lehet örülni, de az űrtevékenységet nem csak emberes űrrepülésekben mérik. Magyarországnak pedig hosszú listája van arról, milyen tudományos és mérnöki eredményekkel járult hozzá az űrkutatáshoz. Ahhoz képest, hogy milyen kicsi nemzet vagyunk, a magyar szürkeállomány eredményei eljutottak az űrállomásokra, a Holdra és a bolygóközi térbe is.
Amerika jól járt velünk
Kezdjük talán ott, hogy az űr határát, a kb. száz kilométeres magasságot eleve egy magyarról nevezték el. A Kármán-vonal Kármán Tódor emlékét őrzi, ugyanis ő számolta ki, hogy mekkora magasságra kell jutnia egy járműnek ahhoz, hogy a repülését már ne segítse a felhajtóerő, vagyis hogy a repülőgéppel történő utazás lehetetlenné váljon. Kármán, aki a második világháború idején Amerikába emigrált magyar tudósok, a „marslakók” egyike volt, a NASA kutatásaiban is nagy szerepet játszott: ő szervezte meg a pasadenai Jet Propulsion Laboratoryt (JPL), ami a NASA űrszondáinak első számú fejlesztőközpontja lett.
Az első magyarországi eredmény Bay Zoltán nevéhez fűződik, az ő kutatócsoportja olyan gépet konstruált, amivel sikeresen fogták a Holdra küldött és onnan visszaverődött rádiójelek visszhangját. Bár az eszközt már 1944-ben ki tudták volna próbálni, a háború miatt csak 1946. február 6-án került erre sor, és addigra egy amerikai csoport pár héttel megelőzte Bayékat. Bay akkor az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. műszaki igazgatója volt, a kísérleteket pedig a cég vezetője, Aschner Lipót támogatta – nem önszántából, a hadügyminisztérium kötelezte őt erre. „Ez életem első esete, hogy olyanra adok pénzt, amiről nem tudom, micsoda” – idézte Bay a Valóságnak adott 1976-os interjújában egykori főnökét. A kommunizmusban Bay nem folytathatta a kísérleteit, így ő is Amerikába emigrált, ahol megőrizte magyarságát.
Szintén emigráns volt az 1956-ban disszidált Izsák Imre, aki 1960-ban már a NASA égi mechanikai osztályának igazgatója volt. Ő főleg amerikai műholdak és űrhajók pályáit tervezte kollégáival. Ötvenhatos kivándorló volt Pavlics Ferenc is, aki a General Motorsnál volt mérnök és a cég Santa Barbara-i kutatóintézetében bekerült abba a csapatba, amelyik az Apollo-programban használt holdautó egyik fő tervezője lett. A jármű rugalmas fémhálós, a holdi port jól viselő kerekei Pavlics elképzelése szerint készültek el, a kerék szabadalmát ő jegyezte.
Az első marsjáró, a vörös bolygót 1997-ben elért Sojourner is érezte a magyar törődést. Bejczy Antal villamosmérnök 1956-ban emigrált, pár évig Norvégiában élt, majd 32 évig dolgozott a JPL-ben, ahol a robotika volt a szakterülete. Bejczy csapata alkotta meg a Sojourner vezérlését és távirányítását. A marsjáró 360 fokos látást biztosító panoramikus gyűrűs lencséjét szintén magyar tervezte, Greguss Pál biofizikus.
Tánya, Pille, Tünde
A Magyarországon maradt kutatók az orosz űrprogramba kapcsolódtak be, amit az 1967-ben meghirdetett szovjet Interkozmosz együttműködés tett lehetővé. Az első magyar űrbeli műszer 1970. november 28-án indult útnak a Vertyikal–1 rakétaszondán: ez egy Tánya nevű mikrometeorit-csapda volt, amit a KFKI kutatói készítettek András László vezetésével.
A következő évtizedekben a KFKI-ban és a Műegyetemen több tucat műszert és más elektronikai berendezést fejlesztettek a különféle szovjet szondákhoz. Mind közül a legsikeresebb a Pille személyi dózismérő volt, amit a KFKI-ban két év alatt fejlesztettek Apáthy István irányításával. A műszer 1980 májusában Farkas Bertalannal indult az űrbe, illetve a Szaljut–6 űrállomásra. A Pillével az űrhajósokat érő kozmikus sugárzást mérték, és a műszer már az űrben kijelezte, hogy mekkora a sugárzás – ez nagy előrelépés volt, mert a korábbi doziméterekből csak visszatérés után lehetett kinyerni az adatokat. A Pille későbbi verzióit rendszeresítették a Mir űrállomáson, sőt az amerikai űrrepülőgép-programban is. Modernizált változatát ma is rendszeresen használják a Nemzetközi Űrállomáson.
Arra a hozzájárulásra is büszkék lehetünk, amit Magyarország a Vega-programban nyújtott. A Szovjetunió 1984 végén indította el a Vega–1 és a Vega–2 űrszondákat, amik a következő évben megközelítették a Vénuszt, 1986-ban pedig a Halley-üstököst. A két szondán több, a KFKI és a BME mérnökei által fejlesztett berendezés kapott helyet, többek között a fedélzeti képfelvevő rendszer, egy adatgyűjtő berendezés, egy tápegység és a Tünde nevű detektor, ami az üstökös által kibocsátott töltött részecskéket mérte. A két Vega-szondával Magyarország lett az első kelet-európai ország, aminek a műszerei kijutottak a bolygóközi térbe.
Kudarcoknál is ott voltunk: 1988-ban indult útnak a Mars és legnagyobb holdja, a Phobos felé két szovjet szonda, a Fobosz–1 és a Fobosz–2. A szondákon a leszállóegységet vezérlő számítógép, a sugárzáselemző készülék, a részecskedetektor és a részecske-spektrométer mind magyar fejlesztés volt. Sajnos a műszerek nem tudták igazán megmutatni, mit tudnak, mert a két szondával elveszett a kapcsolat, mielőtt célhoz értek volna. Nyolc évvel később az orosz Marsz–8 sem járt sikerrel: az egyik rakétafokozat hibája miatt visszatért a földi légkörbe és a Csendes-óceánba csapódott, a fedélzetén több magyar műszerrel.
Új idők új műholdjai
A rendszerváltás után a magyar kutatók könnyebben tudtak már bekapcsolódni nemzetközi űrkutatási programokba. Ennek a szervezeti feltételei is kialakultak: 1992-ben megalakult a magyar űrtevékenységért felelős kormányzati szerv, a Magyar Űrkutatási Iroda – aztán 2014-ben megszűnt, és azóta a terület több minisztériumnál is járt, jelenleg a külügyminisztériumhoz tartozik. Emellett 2015-től Magyarország már az Európai Űrhivatal (ESA) teljes jogú tagja, de már 2003-tól volt egy szoros együttműködési szerződés az ügynökséggel.
A jó kapcsolatnak köszönhetően a magyarok már a kilencvenes években be tudtak kapcsolódni például az ESA és a NASA közös Cassini–Huygens programjába. A NASA Cassini szondája 1997-ben indult el a Szaturnusz felé, majd 2004 végén megközelítette a bolygó legnagyobb holdja, a Titán felszínét és levált róla az ESA Huygens egysége. A Huygens 2005 elején landolt a Titánon a fedélzetén néhány olyan műszerrel, amiknek a földi ellenőrző és kalibráló rendszerét az MTA Részecske- és Magfizikai Kutatóintézet kutatói alkották meg.
A magyar űrtechnikai mérnökök számára az új évezred egyik legnagyobb megméretése az ESA Rosetta szondájának küldetése volt. A 2004-ben induló szonda tíz év alatt a Földtől körülbelül félmilliárd kilométerre levő Csurjumov–Geraszimenko üstököshöz utazott, majd a Philae leszállóegysége sikeresen landolt az üstökösön és rögzítette magát hozzá. Sajnos a landolás nem volt tervszerű, ezért a Philae csak rövid ideig tudott adatokat küldeni, de az ambiciózus vállalás nagyrészt sikernek tekinthető, hiszen ember alkotta tárgy először szállt le egy üstökös magjára. A magyar kutatók 1998 óta dolgoztak a missziót előkészítő programban, a mérnökök többek közt az energiaellátó rendszer és néhány tudományos kísérlet műszerének elkészítésébe kapcsolódtak be, legfontosabb hozzájárulásuk pedig a Philae fedélzeti számítógépe volt, amit az MTA Wigner Fizikai Kutatóközpont és az SGF Kft. szakértői terveztek és készítettek.
Kisebb léptékű, de szintén fontos projekt volt az első, teljesen magyar építésű műhold, a Masat–1, ami 2012 februárjában állt Föld körüli pályára. A Rubik-kockánál alig nagyobb pikoműholdat a BME egyik csapata fejlesztette Gschwindt András vezetésével, magántámogatásokból. A Masat–1 élettartamát néhány hónapra tervezték, ehhez képest majdnem három évig működött és sok tapasztalattal szolgált a későbbi magyar űrholdakhoz. Mert voltak követők is, például 2019-ben az földi elektroszmogot figyelő, alig ötcentis SMOG-P vagy az ATL-1, ami az első magyar űrbeli anyagkísérletet bonyolította le egy új szigetelőanyaggal. És mindenképpen meg kell említeni az eddigi legnagyobb magyar műholdat, a 2021-ben fellőtt RadCube-ot, aminek fejlesztését a C3S Kft. vezette, a műhold fő műszere, a RadMag pedig az ELKH Energiatudományi Kutatóközpontban készült. A RadMag elsősorban a kozmikus sugárzást és a mágneses mező erejét méri a Föld körül, az általa gyűjtött adatok pedig hozzájárultak ahhoz, hogy az ESA a korábbiaknál pontosabban jelezze előre az űridőjárást.
A magyar űrtevékenység a Covid-járvány után is folytatódott, a Puli Lunar Water Snooper (PLWS) nevű műszer például idén márciusban landolt a Holdon egy magáncég Athena nevű szondáján. A műszert készítő Puli Space Technologies korábban holdjáróval próbálkozott, aztán átállt a „vízszimatoló” PLWS fejlesztésére. Sajnos az Athena leszálláskor felborult, ezért a PLWS csak negyven percig működött, egyébként fúrás nélkül vizsgálta volna a Hold felszín alatti vízkészletét. A PLWS a tervek szerint később a NASA új marsi helikopterére is felkerülhet.
Az utóbbi években az államvezetés is rákapott az űrkutatásra. A 4iG Csoport HUSAT néven saját műholdprogramot indít, a műholdakat az épülő martonvásári Remtech űrközpontban gyártják majd. Nagy Márton nemzetgazdasági miniszter pedig már egyenesen nemzeti űrügynökséget alapítana, mert szerinte Magyarország alkalmas arra, hogy meghatározó szereplővé váljon az űriparban. Ha a szürkeállományt tekintjük, már az: az elmúlt években olyan jelentős űrkutatási eredményeknél bukkantak fel magyar nevek, mint a gravitációs hullámok kutatása, a Mars egykori folyóinak bizonyítása vagy a James Webb űrtávcső. Meggyőző űrtevékenységünkhöz Kapu Tibor is hozzáteszi majd a magáét: több kísérletet végez majd a Nemzetközi Űrállomáson, például egy nagyobb fehérjekutatás részeként vizsgálja majd azt, hogy az űrben mi történik a kifejlett és a lárvaállapotban lévő ecetmuslica DNS-ével.
