Eszenyi Enikő azt akarja, hogy boldog legyél
Egyre kevésbé lesz export a magyar játékfilm, de magyar rövidfilmekkel még mindig stabilan lehet találkozni a világ nagyobb filmfesztiváljain. Idén a Berlinalén kettő is volt, a Kizlinger Lilla és Schilling Árpád főszereplésével készült Élő kövek, valamit a Wish You Were Ear című animáció, az utóbbi ráadásul megnyerte az ifjúsági versenyben a legjobb rövidfilm díját. Cannes-ba nem kerültek be egész estés filmek, de ott volt a független finanszírozásból készült No.3 (The Spectacle) az évek óta nem alkotó Kenyeres Bálinttól. A világ legfontosabb animációs filmfesztiválján, a francia Annecy-n pedig Az utolsó dobás című, tavalyi diplomamunka versenyez.
Ezekkel a filmekkel viszont általában csak hírek formájában lehet találkozni, kivéve egyszer egy évben, amikor megrendezik a Friss Hús Nemzetközi Filmfesztivált. Ami napokon belül kezdődik: május 29-től június 4-ig lehet megnézni egy rakat magyar és nemzetközi rövidfilmet a budapesti Puskinban és a fővárosi városháza udvarán. Nem mindegyik film ősbemutató, voltak olyanok, amiket már lehetett korábban látni, akár az idén újra megtartott Magyar Filmszemlén, vagy a kifejezetten ELTE-hallgatók filmjeit bemutató ELTE Szemlén, de a Friss Hús válogatásába most mindent összerakott egybe.
Az amúgy is fontos Friss Hús ráadásul hatalmas szintet lépett 2025-ben azzal, hogy Oscar-kvalifikáló filmfesztivál lett, az egyetlen Magyarországon. Az ilyen fesztiválok díjainak nemcsak szimbolikus, vagy esetleg pénzjutalomban is kimutatott jelentősége van, hanem előfeltételei lettek annak, hogy valaki Oscar-díjra nevezhesse az alkotását, ha megnyeri a Friss Hús legjobb magyar élőszereplős film, vagy legjobb magyar animációs film kategóriáját.
Úgyhogy lehet, hogy az sem mindegy, itt mit írunk rólunk, mindenesetre ahogy tavaly, idén is összegyűjtöttük a fesztivál előtt, hogy melyek – a teljesség igénye nélkül – az érdekesebb magyar filmek a fesztiválon. A teljes programhoz és napi bontáshoz érdemes a fesztivál honlapját megnézni.
Az utolsó dobás (rendezte: Tőkés Anna)
Amikor olyan hírekről számol be a sajtó a sport hierarchiájáról és hatalmi visszaéléseiről, mint múlt héten Deutsch-Lazsányi Erika, a Magyar Ritmikus Gimnasztika Szövetség (MRGSZ) technikai bizottságának elnökének ügye, különösen fontos Az utolsó dobás című animációs film. A rövidfilm is a ritmikus gimnasztikát mutatja be, pontosabban azt a részét, mi lakozhat a csillogó dresszek és fekete tusvonalak mögött. Ezek egy darabig eltakarják az élsport okozta könnyeket, de a magányos percekben nem felejti a sportoló az állandó versenyhelyzetből fakadó feszültségeket. Tőkés Anna filmje mindössze tíz percben érzékelteti, hogyan zsonglőrködhet az edző a kiszolgáltatott helyzetben lévő versenyzők lelkével, és hogyan taszíthat az élsport a kiégettségbe. (Szente Katica)
Április huszonhét (rendezte: Hatházi Rebeka)
Hatházi Rebekát a magyar közönség leginkább a Magyarázat mindenre botrányrobbantó újságírójaként ismerheti (Reisz Gábor a Babeș-Bolyai Egyetem filmes szakán tanította, azután választotta ki a szerepre), de az Április huszonhetedike után reméljük, filmrendezőként is lesz lehetőségünk még jobban megismerni, főleg azért, mert az Április huszonhét annyira könnyedén, és közhelyeket kerülően mesél arról, amiről könnyű nyögvenyelősen és unalmasan.
Hatházi játssza a főszerepet is, a születésnapját ünneplő nőt, aki megpróbál valahogy szót érteni az ordító hangerőn komolyzenét hallgató apjával, és úgy általában nem tudja, mit kezdjen magával az életben, sem buliban („Már megint a budin kapott el a BeReal” – mondja barátnője), sem azon kívül nem nagyon találja a helyét. Egészen addig, amíg nem találkozik éjjel egy fiatal sráccal a zebra túloldalán. Hatházi filmjében az a legjobb, hogy amíg más rövidfilm lecövekelne egy motívumban, az Április huszonhét pár percenként fókuszt vált, nem maradunk az apánál, a bulinál, a zebránál, hanem folyamatosan tartunk valami új felé. (Klág Dávid)
Boldog emberek (rendezte: Budavári Balázs)
Képzeljünk el egy világot, amiben ha megkérdezik tőlünk, hogy hogy vagyunk, már nem hazudhatjuk azt, hogy köszönjük, kiválóan. Mert a másik csak leolvassa azt a nagy, digitális számot a nyakunkról, és ha a maximális 100-nál jóval kevesebbet mutat, máris lebuktunk. Budavári Balázs elképzelt jövőbeli Magyarországán már rendesen kiépült a technofasizmus, a rendszer pedig a polgárok lelkiállapotát is kontroll alatt tartja, és évi ellenőrzéseket rendel el számukra. Egy ilyen rendelőben fogadja a pácienseket Eszenyi Enikő kék hajú nővére, és ha valakinél 20 alatti boldogság-értéket tapasztal, azt muszáj jelentenie. A váróteremben aztán összetalálkozik két egykori szerelmes (Szalay Bence és Eke Angéla), akik egy normális világban bármit vetíthetnének egymásnak az aktuális boldogságukról, most viszont ott világít a nyakukon a letagadhatatlan jel, hol tartanak valójában a kapcsolatuk feldolgozásában.
A Boldog emberek lényegében egy ügyesen kivitelezett kelet-európai Black Mirror-epizód, ami még Eszenyi Enikő szerepeltetésével is meglepi a nézőt. A színésznőt egy 2018-as kisjátékfilmben (Farsang) láthattuk utoljára magyar filmben, de nem is ez a néhány rövid jelenet hozza el a látványos visszatérését. A stáblistán mindenesetre Eszenyi kódoltan azért megüzeni nekünk, hogy ő tényleg kiválóan van. (Patakfalvi Dóra)
Dögsúly (rendezte: Komáromy Bese)
„Nem tudni, hogy basznak-e, vagy ölik egymást”, de valami van a fal mögött, és valami van a lefolyóban. Ezek a gondolatok kergetnek az őrületbe minket a baszással és az öldökléssel is bátran kacérkodó Dögsúly nézése közben, ami már az első 20-30 másodpercében azt sugallja, hogy itt valami nagyon történni fog. Történik is: a 2024-es Marcangért felelő Komáromy Besének nagyon jól megy a nyomasztás körülbelül 20 percen át, majd hirtelen elengedi a kezünket, amit addig olyan ügyesen szorongatott. De a Dögsúly még így is egy merész, provokatív, önkereső horror, ami jó érzékkel borzolja a kedélyeket.
A főszereplő Pásztor Csilla, aki egy afterezős szexbe menekülő, nyitott hűtő előtt a földön tésztát evő, terráriumot bámuló, kádba maga elé révedő, skalpjait (Kuttner Bálint, A besúgóból ismert Váradi Gergely és László Gáspár) gyűjtő lányt alakít, aki nagyon érezni akar valamit a mindent felemésztő nihilben. Tökéletesen illik rá a szeptumteória, miszerint aki orrkarikát hord, azzal nincs minden rendben. De ahogy kitépi a piercinget, és lefolytat egy középrossz beszélgetést az egyik alkalmi partnerével, minden helyreáll. A hirtelen megtorpanás ellenére Komáromy agymenésének azért még így is van íze, bűze, töke és súlya is. (Kersner Máté)
Élő kövek (rendezte: Ladányi Jancsó Jákob)
Az Élő kövek egy álommal kezdődik, és talán azzal is végződik, bár nehéz megmondani egy idő után, hogy mikor és merre lépünk ki a valóság talajáról valami más felé. De azt hiszem, hogy a tények a következőek: egy fiatal lány (Kizlinger Lilla) terápiára szorul egy meg nem nevezett, lovasterápiával intézetben, és a terapeutája (Schilling Árpád) próbálja kimondatni vele, hogy egészen pontosan miért is. Talán lényegtelen is, elég Kizlinger Lilla motyogva is hipnotikus, hisztéria szélén lévő arcát nézni, ahonnan a film csak akkor vág el, ha Schilling együttérző/közönyös reakcióit kell látni, és már kész is, hogy miért olyan vonzó és lebilincselő az Élő kövek. Egyszerűen azért, mert remek színészek vannak benne, a helyzetet nem magyarázzák agyon, és van benne egy olyan feszültség, amitől a néző csak kíváncsibb lesz, nem frusztrált. (Klág Dávid)
Kutyafül (rendezte: Vácz Péter)
Vácz Péter nevét a 2013-as Nyuszi és Őz, és a 2017-es Párnaarc című rövidfilmek miatt ismerheti a közönség, a 36 éves rendező új animációs rövidfilmje pedig nem megy túl messze a tőle megismert világtól, ezúttal egy gyerek és egy kutya kapcsolatát mutatja be szívvel-lélekkel. Azt rögtön tudjuk, hogy a Kutyafülben lerajzolt háztartásban nincs minden rendben: anya és apa nincsenek otthon, egy feltételezett konfliktus miatt széttört tányérok hevernek a padlón, és a mosás is kiteregetésre vár még. Ebben a felfordulásban főszereplőnk, az általános iskolás Berci a család kutyáján vezeti le azt a feszültséget, amit a szüleitől kap, vagy annak a hiányát, amit pont nem kap meg. Erre a pár órára ő az úr a háznál, kérdés, hogy mit kezd ezzel a szokatlan hatalommal.
Végül ráeszmél, hogy érdemes beengedni az ajtón az önzetlen szeretetet és a törődést, még akkor is, ha az elsőre nem reflexszerű, mert abból nem jut elég apáéktól. Vácz emlékeztet, hogy a gyerekkor vagy életünk legjobb időszaka, vagy a legnagyobb szívás a világon, a köztes állapot ritka. Ebben a realitásban a legfontosabb üzenet talán az, hogy sosem szabad elfelejteni játszani, mert talán így lehet kevésbé szürke a valóság. A Kutyafül nem harap túl nagyot, de ott simogat és nyalogat meg, ahol kell. (Kersner Máté)
Majdnem (rendezte: Zseni Márton)
A Majdnem hasonló témákról szól, mint a fesztiválon menő, huszonéveseket bemutató élőszereplős filmek zöme: tanácstalanság, jövőtlenség, lődörgés, kivándorlás, megrohadás ebben az országban, de közben olyan formával és esztétikai döntésekkel, amik illenek a tartalomhoz. Egyszerűen szarul néz ki, de a telefonnal felvett szarul kinézés egyértelműen koncepció, és mindent csak felerősít: ahogy a Filozófusok kertjében történt túlekizésből is alig látni valamit, ahol a régi iskolás haveroddal iszogatni egy nyomorult időtöltés, és ahogy a régi tanároddal összefutni sem egy május elseje. Zseni Márton rendező pedig egy csomó nagyon jó döntést hoz: Bódy Gábor-rövidfilmből vág be egy részt, isteni magyar technót úsztat a filmje alá (itt kell megdicsérni a magyar rövidfilmesek zenei ízlését, a versenyprogramban néha Aphex Twin, néha DARĀGE, néha KMRU szólal meg), a sztorit szétvagdossa, a történéseket lírai emlékekkel szakítja meg, és valójában a filmje sehonnan sehova sem tart. Ami önmagában egy elég erős állítás. A Majdnem az idei ELTE Szemle fődíját kapta, és megérdemelten – ami szépségben hiányzik belőle, azt megadja vibe-ban. (Klág Dávid)
(terep)SZEMLE 3. (rendezte: Tóth Barnabás, Simonyi Balázs)
Több mint húsz éve tart a kortárs magyar film legjobb vicce, és most megint megnyújtották egy kicsit. A 2003-as (terep)Szemlében egy pökhendi rendező és naiv operatőre keresték a helyszínüket egy megvalósuló, gyanúsan Tarr Béla-szerű filmjükhöz, ami fárasztó ötlet lett volna, ha az egészet nem vitte volna a hátán Tóth Barnabás és Simonyi Balázs szuper kémiája, és a bennfenteskedő, improvizált viccek arról, hogyan kell majd felvenni egy romos kalyibában, ahogy a főszereplőt megerőszakolják a csendőrök, vagy hogy hogyan fog az kinézni, amikor a húszperces jelenetben egy szereplő azt ordítja a mezőn, hogy „Kati! A picsába!”. A 2011-es folytatás már egy új generációs, megalomán rendezőstílusból csinált viccet, egy rendezőből, aki szeretné elterelni az egész Dunát, és az operatőrét arccal a sárba fekteti. A teljesen semmiből jött, 2025-ös harmadik részre pedig már annyi minden történt a filmmel és a világgal, hogy alig bír egy célpontot találni magának.
A vicc persze az, hogy Tóth azóta Oscar-shortlistes lett az Akik maradtakkal, készített történelmi thrillert a Mesterjátszmával, Simonyi pedig az Ultra című, ultramaratonistákról szóló doksival ment nagyot, de még így is maradt bennük mondanivaló arról, hogy mostanában mindenki történelmi filmet csinálna, hogy a rendezőknek akciós parizert vásárol az anyukájuk, hogy fogalmatlan szakemberek tanítanak, és hogy egy rendezőnek rendeznie kell, vagy legalábbis úgy tennie. A (terep)Szemle harmadik része pont a sok téma miatt kevésbé fókuszáltabb, ráadásul feltehetőleg nem egy improvizált délután alatt készült el, hanem több helyszínen, több szereplővel játszódik, de még ez sem tudja tönkretenni. (Klág Dávid)
Világvége (rendezte: Hajmási Péter)
A Tóth Zsófi által játszott főszereplő egy estére hazalátogat, és amint belép a családi lakásba ahol már csak az Anyja (Pelsőczy Réka) él, ismerős párbeszéd indul szülő és gyermek között: ételek, receptek, a férfiak, és leginkább a férfiak hiánya. A párbeszéd részleteiből rajzolódik ki kettőjük dinamikája, és kapcsolati hálója.
Olyan időszakot mutat be, amikor már nem csak anya és lánya, hanem egyre inkább két felnőtt nő is beszélget, akik egészen mások és más helyzetekkel küzdenek, mégis összeköti őket a közös múlt, az azzal való megküzdés és az egymásra rímelő témák az életükben. Egy szülő-gyerek kapcsolat mindig nagyon bonyolult, így az, ami összeköti őket, a köztük lévő feszültségeknek is táptalaja.
A régi családi lakás ami mindig vár az ismerős szegleteivel, az anya aki az ajtóban várja a lányát, egyszerűen máshol nem lehet az ember ennyire otthon, mégis mindig készen áll robbanni. Ezt a terepet járja körbe húsz percben Hajmási Péter Világvége című rövidfilmjében két főszereplőjével. (Szente Katica)
Wish You Were Ear (rendezte: Balogh Mirjana)
Korábban már megírtuk a Telexen, hogy Balogh Mirjána Wish You Were Ear című filmje kapta a legjobb rövidfilmért járó Kristály Medvét a 75. Berlinale ifjúsági programjában – a Generation 14+ programjában ifjúsági zsűri adja át a díjakat, ebben a versenyben olyan művek indulnak, amelyek narratívájukban és filmnyelvükben a fiatalokat helyezik a középpontba.
A film azt járja körbe, hogyan formálnak minket a párkapcsolataink, hogyan válunk azoknak az embereknek a masszájává, akiket egykor szerettünk, és hogyan hordozzuk a párkapcsolatokból tanult gesztusokat és tulajdonságokat. Egy egyszerű, de mindenki fejében motoszkáló üzenet, ami megmutatja a szakítás fájdalmát, és a szakítás utáni felocsúdást, mert szerencsére ez is megtörténik a szívfájdalom után.
Balogh egy interjúban fejtette ki, hogy milyen szép, hogy a magyar nyelv a szakítás szót használja, ha egy kapcsolat véget ér, mert valóban elszakad bennünk valami. Egy LGT-albumborító által inspirált film, ahol az áramkörös pasztell színű világban a szakításnál el kell cserélni egy testrészt – mintha az Egy makulátlan elme örök ragyogásában nem az agyat törölnének, hanem füleket adnának egymásnak.
