A XXI. század talán legbátrabb politikusát vesztettük el

„Semmi nem közömbös számunkra ezen a világon” – írta 2015-ös Laudato si' kezdetű enciklikájában Ferenc pápa. Ez volt az első olyan pápai körlevél, amit teljes egészében Ferenc írt, és erre tekintett legfontosabb műveként. Nem véletlenül kezdődik egy Assissi Szent Ferenc Naphimnuszából vett idézettel: Jorge Bergoglio miatta, az állatok és a természet védőszentje miatt választotta pápaként a Ferenc nevet.

A „Közös otthonunk gondozásáról” szóló enciklika így kezdődik:

„»LAUDATO SI’, mi’ Signore«, »Áldott légy, Uram« – énekelte Assisi Szent Ferenc. Ezzel a gyönyörű himnusszal arra emlékeztetett minket, hogy közös otthonunk olyan, mint egy nővér, akivel osztozunk a létben, és olyan, mint egy szép anya, aki karjába zár minket: »Áldott légy, Uram, földanya-nővérünkért, ki fenntart és ellát minket, gyümölcsöket terem, színes virágokat és füvet!«

Ez a nővér kiált a miatt a kár miatt, amelyet az Isten által beléje helyezett javak felelőtlen használatával és a velük való visszaéléssel okozunk neki. (…) Az erőszak, mely a bűn által megsebzett emberi szívben lakozik, azokban a betegségtünetekben is megnyilvánul, amelyeket a talajban, a vízben, a levegőben és az élőlényeken észlelünk.”

A pápai enciklika azóta több klímakutató számára is alapműnek számít, és minden bizonnyal szerepe volt abban is, hogy a körlevél kiadása után nem sokkal megrendezett párizsi klímacsúcson sikerült elfogadni egy olyan záróokmányt, amiben a legtöbb ország határidőre vállalja a károsanyag-kibocsátás csökkentését, annak érdekében, hogy a bolygó melegedését az iparosodás előtti korhoz képest +2 fokon belül tartsuk.

Azóta eltelt lassan 10 év, az amerikai elnök épp újra felmondja ezt a megállapodást, és „klímaátverésnek” nevezi a klímaváltozást, egyre kevésbé látszik, hogyan fogjuk tudni tartani a 2 fokos célt, Ferenc pápa pedig meghalt.

De, ahogy a Laudato si' enciklikából is látszik, nem csupán a katolikus egyház vezetője távozott, hanem a XXI. század talán legnagyobb formátumú politikusa is.

Az az ember, aki pontosan látta, mik korunk legégetőbb kihívásai, hogy ezek szorosan összefüggenek, és hogy ezeket az általunk felépített világgazdasági rendszer, a globális kapitalizmus okozza. Azzal, hogy Ferenc pápa modern értelemben beemelte a környezetvédelmet és a rendszerkritikát a keresztény-katolikus közbeszédbe, valószínűleg többet tett a túlélésünkért, mint bármelyik hagyományos állam bármelyik vezetője ebben az évszázadban.

Ez persze Bergogliotól már csak történelmi okokból sem váratlan: családja az olasz fasizmus elől menekült Argentínába. Itt már egyházi szereplőként a későbbi pápa látta az argentin szélsőjobboldali katonai rezsimek működését, illetve az ezzel szemben lázadó baloldali mozgalmak erejét. Látta a társadalom széles rétegeit érintő szegénységet, amelyet saját környezetében is megtapasztalt. Álmodjunk együtt című könyvében arra is kitért, hogy „olyan gazdasági rendszerekre van szükségünk, amelyekben mindenki hozzáfér a teremtés gyümölcseihez, az élet alapvető szükségleteihez: a földhöz, a lakhatáshoz és a munkához”. Ebben a pápa, részben az őt ért „kommunistázó” vádakra reagálva bírálta a mai politikai narratívákat, legyenek azok „akár liberálisak, akár populisták”. Megdöbbentőnek találta a neoliberalizmust és elutasította a populizmus minden fajtáját is.

Szent Ferenc Naphimnuszában hálát ad az Úrnak a napért, a szélért, a Holdért, a vízért, a tűzért, a Földért és minden teremtett dologért, köztük az emberekért. Ez a vallási extázis nem teljesen ugyanaz, mint a mai világi állatvédelem, hiszen Szent Ferenc ugyanannyira hálás például tűzért, mint az állatokért vagy a növényekért. A természettel azonosságot vállaló ember elragadtatása ez, nem véletlen, hogy Ferenc pápa is ehhez nyúlt vissza, amikor a környezetvédelemről beszélt. Enciklikájában nem is igazán használja a környezet vagy természet szavakat, az Isten által ránk bízott világot összefoglalóan a teremtés névvel illeti.

Az ő felfogásában ugyanis a természet nem elsősorban erőforrás, hanem Istentől kapott ajándék, amit az Úr megőrzésre és gondozásra adott nekünk. Holisztikus szemlélet ez, és míg a XX. század második felében a haszonelvű, racionális erkölcs filozófiai alapjain álló gondolkodók gyakran lefitymálóan beszéltek Szent Ferenc elragadtatásáról (mint például Peter Singer 1975-ös Animal Liberation című könyvében), a XXI. században végül mindannyian rájöttünk, hogy ha túl akarunk élni, akkor tényleg nem csupán az élőlényekre kell vigyáznunk, hanem összességében a tájra is. A táj megváltoztatása ugyanis idővel mindig élőlényeket érintő környezeti átalakulásokhoz vezet.

„Az emberi létezés három, egymással szorosan összefüggő alapvető kapcsolaton, az Istennel, a felebaráttal és a földdel való kapcsolaton alapszik. A Szentírás szerint a három életfontosságú kapcsolat megszakadt, de nemcsak külsőleg, hanem bennünk is. Ez az elszakadás a bűn. A Teremtővel, az emberekkel és az egész teremtéssel való összhangot leromboltuk azáltal, hogy megpróbáltuk elfoglalni Isten helyét, és megtagadtuk, hogy korlátozott lényeknek ismerjük el magunkat. Ez eltorzította az embernek azt a megbízatását is, hogy uralkodjon a földön (vö. Ter 1,28), hogy művelje és őrizze azt (vö. Ter 2,15). Ennek eredményeként az ember és a természet közötti eredetileg harmonikus viszony ellenségessé vált (vö. Ter 3,17–19)” – írja a pápa, hangsúlyozva, hogy az igazi bűn a teremtés rombolása, hiszen ezzel az ember azt a feladatát tagadja, meg, amit Isten adott neki.

Ferenc pápát épp a teremtés egészéért rajongó vallásos szeretet teszi képessé arra, hogy megtegye a következő gondolati lépést, és kijelentse, hogy a környezet rombolása és az ember ember elleni erőszaktétele ugyanarról a tőről fakad: mindkettő magja a teremtett világ rombolása. A fejlett országok fogyasztási szintje, levegő-, víz- és talajszennyezése és szeméttermelése mind oda vezet, hogy a világ szerencsétlenebb részein élő lényeknek, embereknek, állatoknak, növényeknek rosszabb lesz. Hogy a teremtést, a keresztények szerint Isten által ránk bízott világot tesszük tönkre.

Ebből következik Ferenc pápa másik intése is a hívők felé: hogy szolidárisnak kell lennünk egymással. Hogy az ember és ember közötti szövetség, azaz a testvériség felvállalása az egyetlen út, amin járva túlélhetjük ezt az évszázadot.

Mert a mi fogyasztásunk egyenlő a szegényebbek nyomorával. A mi autózásunk egyenlő valaki más tüdőrákjával. A mi pazarlásunk egyenlő valaki más éhezésével.

Így válik a klímakutatók alaptézise, azaz hogy minden mindennel összefügg, a vallás alaptézisévé is.

A Laudato si' szerint minden keresztény embernek el kell gondolkodnia azon, mennyire teljesíti a „ne ölj!” isteni parancsát, amikor például olyan marhahúst fogyasztanak, amihez a takarmányt kivágott esőerdők helyén állították elő. Olyan földeken, ahonnan elűzték az őslakosokat, ahol csődbe mennek és szenvednek a kistermelők. Nem azt mondja tehát, hogy a marhát nem szabad megölni, hiszen a keresztény tanítás szerint az állat nyilvánvalóan nem egyenlő az emberrel. Azt mondja, hogy az embertársaink szenvedését kell enyhítenünk.

A pápa célja ezzel az enciklikával az volt, hogy a 21. századi keresztény életmód részévé tegye az általános törődést és a természeti-gazdasági-politikai összefüggések folyamatos kutatását, de elsősorban azt, hogy legyünk tisztában azzal, mivel jár az életmódunk. Mert, ahogy írja is: „Semmi nem közömbös számunkra ezen a világon”.

Ferenc szerint teremtés rombolása mögött „a technológia logikája” áll, hiszen ennek lényege, hogy hatalmat adjon a használójának. Hatalmat a természet és hatalmat az embertársai fölött. Persze a pápa sem amellett érvel, hogy térjünk vissza az ásóbotokhoz, de azt mondja, a XXI. századra ez a technológiai fejlődés olyan brutális mértékű hatalmat állított elő, amit élő ember nemhogy felelősséggel használni, de még felfogni sem tud. Az ilyen, felfoghatatlanul nagy hatalommal pedig nagyon könnyű – akár csak véletlenül is – helyrehozhatatlan károkat okozni.

A Laudato si' arra szólít fel, hogy ismerjük be: esendő, korlátozott lények vagyunk, ezért muszáj alázattal, törődéssel fordulnunk a környezetünk felé. Emellett a kereszténység gyökereihez visszanyúlva emlékeztet: a hatalom veszélyes. Emberek emberek fölötti hatalma pedig még veszélyesebb.

Erről és az emberek közötti szolidaritásról, a testvériségről szólt a pápa következő, 2020-as enciklikája, a Fratelli tutti, azaz Mindnyájan testvérek kezdetű körlevele.

Nyilvánvaló, hogy Ferenc pápa ezekkel a fejtegetésekkel kihívást intézett fennálló gazdasági rendszer ellen. Hiszen a fennálló gazdasági rendszer maga a kizsákmányolás, környezetpusztítás, a háború és a nagyvállalatok uralma, azaz a hatalom folyamatos akkumulációja és ellenőrizhetetlen használata.

Nemcsak a katolikusoknak, de minden XXI. századi embernek érdemes gondolkoznia ezeken a dolgokon, és legalább átlátni a pápa enciklikáiban feltárt összefüggéseket, mielőtt meghozza mindennapi fogyasztási döntéseit.

Nehéz szembenézés ez.

De Ferenc pápa éppen azért volt korunk egyik legbátrabb politikusa, mert fel mert szólítani bennünket erre.