Megtelt az agglomeráció, de közben magára hagyták

Azt, hogy az agglomerációs településeken egyre többen laknak, illetve hogy az agglomeráció folyamatosan terjeszkedik, ekkor még csak abból érzékeltem, hogy egyre több időt töltöttem a buszon, mert a dugó mindig egyre kijjebb és kijjebb állt be. Az utóbbi egy évben viszont a kiköltözési hullám is elért hozzánk, vagy legalábbis arra számítanak az ingatlanbefektetők, hogy hamarosan rengetegen akarnak majd ideköltözni. Az utcánkban álló egyik régi, romos ház helyén például néhány hónap alatt építettek egy könnyűszerkezetes ikerházat, és ugyanilyen házak egész sorát húzták fel a néhány éve még szántóföldként használt területek egy részén is.

Az agglomerációs települések lakossága évtizedek óta megállás nélkül duzzad, az „urban sprawl”, azaz a városi szétterülés gyakorlatilag korlátok nélkül zajlik. Habár az elmúlt 10 évben többször szóba került, milyen problémák fakadnak a szabályozatlanságból és még inkább az átgondolt terület- és településfejlesztési koncepciók hiányából, ezekre érdemi megoldás nem született. Az utóbbi években pedig az agglomerációs települések gyakorlatilag az élhetetlenség szélére sodródtak. A problémák elsősorban infrastrukturálisak: nem megfelelő tömegközlekedés, kevés óvodai és iskolai férőhely, nyári vízhiány. Ezek az ország minden agglomerációját érintik valamilyen mértékben, az elégedetlenség azonban Budapest környékén a leghangosabb. Nagytarcsán 2022-ben a helyiek már tüntetést is szerveztek a túlnépesedés miatt.

Ezek persze csak a leglátványosabb, leginkább érzékelhető tünetek, de ezeket sem lehet kezelni és megszüntetni anélkül, hogy megértenénk, mi is a baja az agglomerációnak, és hol van a problémák gyökere. Ehhez pedig nem elég néhány évet visszamenni az időben, hiszen a jelenlegi helyzethez a rendszerváltás óta regnáló összes kormány hozzájárult, leginkább azzal, hogy nem foglalkoztak érdemben ezekkel a gazdasági és lakhatási szempontból mindig is kiemelt jelentőségű agglomerációs településekkel. Sőt, egyes kormányzati intézkedések közvetetten vagy közvetlenül még rontottak is a helyzeten.

A 15 éve kormányzó Fidesznek 2025 a „nagy felfedezések éve”, hiszen idén ismerték fel egyebek mellett, hogy lakhatási válság van itthon, és hogy az egészségügyi intézményekben áldatlan állapotok uralkodnak. A nagy felismerések listájára kerülhet fel az is, hogy az agglomerációkban tarthatatlanná vált a helyzet. Ennek megfelelően a Navracsics Tibor vezette Közigazgatási és Területfejlesztési Minisztérium gyorsan el is határozta: megmentik az agglomerációs településeket. Ezt azonban egyelőre úgy tűnik, nem fejlesztési forrásokkal és átgondolt település- és területfejlesztéssel tervezik elérni, hanem olyan szabályozással, amely legfeljebb tüneti kezelésre lesz jó, hosszú távú megoldást nem igazán lehet tőle várni.

Ebben a cikkben azt járjuk körbe, hogyan alakult az agglomeráció helyzete a rendszerváltás óta, milyen folyamatok, intézkedések vezettek a jelenlegi helyzethez; milyen szerepet játszott a problémák kialakulásában, súlyosbodásában az állami szerepvállalás vagy éppen annak hiánya; hogyan változott az agglomeráció karakterisztikája az évek során, maradt-e még bármi falusi jellegű ezeken a településeken; illetve bemutatjuk, milyen lehetőségek lennének az agglomeráció fejlesztésére.

Bagyura Márton szociológus szerint az agglomerációs őrületben szerepe van annak is, hogy a szocialista évtizedek alatt sorra épültek a nyaralók, a hétvégi házak, sok településen kifejezetten ilyen lakóépületekből álló negyedek jöttek létre. Habár ezeket az ingatlanokat nem állandó lakhatás céljával építették, a rendszerváltás utáni szuburbanizációt több szempontból is befolyásolta, hogy ezek a házak felépültek, tulajdonosaik pedig itt töltötték az év kisebb-nagyobb részét. A „hétvégi házazás” sok városi gyereknek adta meg a „vidéken lakás” érzését. Bagyura szerint szociológiai szempontból nagyon fontos, hogy valakinek van-e gyerekkori „vidékélménye” – akár azért, mert vidéken nőtt fel, akár azért, mert volt hétvégi házuk –, mert akinek van, az felnőttként ugyanezt az élményt akarja megadni a gyerekeinek is, ez pedig – ha a család a gyerekvállalás előtt a városban él – tovább pörgeti a kiköltözést az agglomerációba.

„Mi akkor döntöttünk a kiköltözés mellett, amikor babát vártunk. A férjem és én is vidékről származunk, így abban biztosak voltunk, hogy nem szeretnénk társasházban gyereket nevelni” – mesélte nekünk Heni, aki 2018 őszén költözött ki férjével Nagytarcsára Zuglóból. A kutatóként és egyetemi tanárként dolgozó Dániel is a gyereke születésekor döntött úgy a feleségével, hogy Törökbálintra költöznek. „Én Budaörsön nőttem fel, így a környéken kerestünk lakást. 10 évet éltem Budapesten is, de kisgyerekkel sokkal jobbnak gondoltam az agglomerációt, mert csendesebb és zöldebb, mint a város” – mondta Dániel.

Az igazi szuburbanizáció, a városok, elsősorban Budapest kiürülése Magyarországon a nyolcvanas években kezdődött, majd a rendszerváltás után robbanásszerűen felgyorsult, és leginkább két formában valósult meg. Egyrészről a hétvégi házakat sokan ekkor alakították át úgy, hogy azokban egész évben tudjanak lakni; másrészről sokan adták el a privatizáció során megszerzett budapesti lakásukat, hogy annak árából az agglomerációban, az alacsonyabb telek- és ingatlanárakat kihasználva nagyobb ingatlanhoz, kertes házhoz jussanak.

A kétezres évek óta pedig a szuburbanizációt és a város szétterülésének jelenségét három folyamat pörgeti:

• a városból kiköltözés, amiben főleg a középosztálybeli, kisgyerekes családok vesznek részt;
• a vidéki periférián élők városba és agglomerációba áramlása, elsősorban munkavállalási céllal;
• az agglomerációs települések dzsentrifikációja, aminek következtében a szegényebb társadalmi csoportok a települések külsőbb részeire szorulnak, és egyre rosszabb minőségű lakhatáshoz jutnak csak hozzá.

Az első folyamatot értik legtöbben szuburbanizáción, és emiatt a köztudatban is az a kép él az agglomerációról, hogy ott többségében tehetősebb emberek, családok élnek, akik, illetve amelyek a fővárosból költöztek ki. A valóságban azonban ennél összetettebb a lakosság ezeken a településeken, itt is laknak szegénységben, akár mélyszegénységben élő emberek.

A munkahelyek hiánya miatt egyre több, vidéki periférián élő ember dönt úgy, hogy a jobb megélhetés reményében megpróbál a fővárosba vagy annak környékére költözni. A jelenlegi lakhatási helyzetben persze ez különösen nagy nehézséget okoz. A budapesti ingatlanárak kilőttek az elmúlt időszakban, így lakásvásárlásra vagy legális albérlet megszerzésére ezeknek a csoportoknak gyakorlatilag esélyük sincs, így ők sokszor eleve Budapesten kívül, az agglomerációban keresnek lakhatást. Az árak azonban itt sem sokkal alacsonyabbak, így jönnek képbe a feketén kiadott albérletek és a zártkertek. Előbbiek nem csak azért számítanak feketének, mert a bérbeadó és a bérlő nem köt szerződést. Ezek a bérlemények sokszor olyan lakások, amelyek nem felelnek meg a lakásokkal szemben támasztott elvárásoknak, például az alapterületük csak néhány négyzetméter, vagy egyáltalán nincs ablakuk.

A szegényebb beköltözők sokszor döntenek úgy kényszerből, hogy egy-egy település külterületére, beépítésre nem szánt zártkertekbe költöznek. A területre általában felépítenek valamilyen épületet, ezek azonban egyrészt nem legálisak, másrészt a lakhatási körülményeik egyáltalán nem megfelelőek, a legtöbbször se áram, se víz nincs bevezetve, és a fűtés is nehézkes. Utóbbi telente problémát is okoz egy-egy agglomerációs településen. Habár sokan költöznek Budapestről az agglomerációba, egyebek között a környezet és a jó levegő miatt is, amikor jön a tél, és beindul a fűtési szezon, a levegő hirtelen megtelik szennyező anyagokkal. Ennek oka pedig az, hogy sok olyan ember, család él ezeken a településeken, akik, amelyek nem engedhetik meg maguknak, hogy jó minőségű tüzelővel fűtsenek.

Dorka Dunakeszin nőtt fel, jelenleg az egyik budapesti egyetem hallgatója. Szerinte a Dunakeszin lakók nagyobb része „újgazdag”, a közép, felső középosztályhoz tartozó család, de azért vannak szegényebb lakók is. Ezek a társadalmi csoportok az ő tapasztalatai szerint a településen belül is részben elkülönülnek. „Vannak a tipikus újgazdag városrészek, és vannak a lakótelepek, ahol a kevésbé tehetősek élnek – mondta. A szegregáció szerinte az iskolaválasztásban is megmutatkozik. – A tehetős családok alsó tagozat után általában vagy elviszik a gyerekeiket budapesti iskolába, vagy ha helyben szeretnék őket iskolába járatni, akkor a helyi 8 évfolyamos gimnáziumba felvételiztetik a gyerekeket. A felső tagozatba így a szegényebb családok kevésbé jó képességű gyerekei járnak nagyrészt.”

A centralizált forráselosztás mellett az önkormányzatoknak alacsony autonómiájuk és ennek megfelelően nagyon kevés forrásuk volt ahhoz, hogy saját fejlesztési politikát alakítsanak ki. Ennek következtében az agglomerációs települések a növekvő lakosságszám miatt szükségessé váló infrastruktúra-fejlesztéseket sem tudták önállóan elvégezni, így sok esetben fejlesztés nélkül maradtak. Számos településen – például Telki bizonyos részein – még a rendszerváltáskor sem voltak aszfaltozott utak, vezetékes víz és áram.

A rendszerváltás után két folyamat zajlott le, amelyek alapvetően befolyásolták a szuburbanizációt és az agglomerációs települések fejlődését: a privatizáció és az önkormányzati szuverenitás erősödése. Ez megágyazott az úgynevezett spontán szuburbanizációnak, amelyet a központi tervezés gyakorlatilag teljes hiánya jellemzett, és amelynek következtében a szuburbanizációhoz kapcsolódó településfejlesztések vagy nem összehangoltan, vagy nem megfelelő formában valósultak meg.

Összehangolt településtervezésről a rendszerváltás után sem igazán lehetett beszélni. Nem létezett és nem is alakult ki olyan intézményi struktúra, amely lehetővé tette volna az állam, az önkormányzatok és a különböző piaci szereplők közötti koordinációt. A szocialista rendszerre jellemző központi forráselosztást ugyanakkor felváltotta egy decentralizált rendszer, minden település a maga ura lett. A települések 1990 után jelentős forrásokhoz jutottak: a helyi önkormányzat kasszájába került az ott lakók személyi jövedelemadójának 100 százaléka, különböző helyi adókat vethettek ki, és az önkormányzati tulajdonban lévő területek, telkek eladásából is bevételük származott. Az elérhető bevételi forrásokból adódóan az önkormányzatok abban váltak érdekeltté, hogy minél több és minél gazdagabb lakos, vállalkozás költözzön a településükre.

A bevételek maximalizálása érdekében a legtöbb agglomerációs település az úgynevezett fészekrakó koncepcióra rendezkedett be. Ennek lényege, hogy a település lakosságának gerincét kisgyerekes családok adják, amelyek azért költöznek ki az agglomerációba, hogy ott neveljék fel a gyerekeiket. Amikor pedig a gyerekek elhagyják a családi házat, a szülők elköltöznek a településről, a házat pedig továbbadják egy új családnak. A fészekrakó koncepcióhoz illeszkedően az agglomerációs települések a kisgyerekes családoknak szükséges szolgáltatások fejlesztésére fókuszáltak, míg az olyan beruházások, amelyek akár a fiatalok helyben tartását céloznák, vagy amelyek az idősebb korosztályok igényeit elégítenék ki, nem igazán valósultak meg – akarat hiányában. Később pedig, amikor akarat már lett volna, a szükséges források nem álltak rendelkezésre, mivel az önkormányzati autonómiát az idő előrehaladtával fokozatosan visszavágták a kormányok, ezzel párhuzamosan pedig a korábban bőséges bevételi források is egyre szűkösebbé váltak.

Ennek ellenére azért van jó néhány olyan település, amely jelenleg sem szűkölködik forrásokban. Dorka arról mesélt, hogy Dunakeszin rengeteg a fejlesztés, épült uszoda, sportcsarnok, olyan beruházás azonban, amely kifejezetten fiataloknak nyújtana szórakozási lehetőséget, se magán-, se önkormányzati forrásból nem valósult meg. A legtöbb fiatal vagy valamelyik helyi kocsmába jár, vagy pedig kültéren csoportosulnak, ha időt szeretnének tölteni egymással az iskolán kívül. Utóbbinak sok helyi – főleg az esti órákban – kifejezetten nem örül. „Volt olyan park, ahol a helyiek azt akarták elérni az önkormányzatnál, hogy kapcsolják le a lámpát éjszaka, hogy ne ott csoportosuljanak a fiatalok.” 2024-ben helyi fiatalok egy csoportja elkezdett bulikat és közösségi programokat szervezni a településen, azt azonban még nem látni, hogy a projektjük hosszú távon is működőképes lesz-e.

Őrbottyán a kevésbé tehetős agglomerációs települések közé tartozik, így itt nem is álmodnak olyan beruházásokról, mint Dunakeszin. Az egyetemista Barnabás középiskolás évei alatt a közeli hegyekben és erdőkben lógott a haverjaival, más lehetőségük nem igazán volt.

A fiatalok szempontjából tehát nem is lényeges, hogy a településnek milyen forrásai vannak, ha kikapcsolódásra vágynak – ami nem kifejezetten sportolás vagy kultúra –, akkor maradnak a közterületek, vagy felutaznak Budapestre.

Ha van a budapesti agglomerációban élő ismerősünk, szinte biztosan hallhattuk már a közlekedésről panaszkodni. Reggel és este akár órákat ülnek a dugóban, vagy ha ezt el akarják kerülni, akkor hajnalban kell elindulniuk munkába. Egy 20-30 perces út csúcsidőben akár egy-másfél órásra is nyúlhat a Budapestre zúduló autótömeg miatt. Ennek egyik oka, hogy az agglomerációs településekről a fővárosba vezető utak nem ekkora autómennyiségre lettek tervezve – mondta Vasárus Gábor. Ezeket az utakat akkor építették, amikor még sokkal kisebb települések voltak az agglomerációban, azóta pedig autóból is sokkal több lett Budapesten és környékén, az úthálózat pedig ezt már nem bírja el. Vasárus szerint ráadásul az autók tömege is jelentősen nőtt, „a Trabantnál sokkal nehezebbek az SUV-k”, ezért az útburkolat is gyorsabban használódik el, kátyúsodik, mint korábban.

A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adatai szerint az elmúlt 20 évben drasztikusan nőtt az autóforgalom Budapesten és az agglomerációban, és amíg 2000-ben a fővárosban 559 100, Pest megyében pedig összesen 827 379 autót tartottak számon, addig tavaly a fővárosban 710 752, az egész megyében pedig a 2000-es számnál nagyjából félmillióval több, 1 328 803 autó volt. Városkutatók szerint a budapestiek és a környéken élők autóvásárlási kedve 2010 után, a gazdasági válság elmúltával nőtt meg igazán, ráadásul az autók számának növekedése nem is arányos a lakosságszám növekedésével. Míg a 2023-as adatok szerint Budapesten 22, Pest megyében 38 százalékkal nőtt az autók száma, addig a főváros lakossága stagnált, a megyéé pedig csak kilenc százalékkal nőtt.

A 2018 óta Nagytarcsán élő Balázs szerint a közlekedés nagyon autóközpontú a községben. „Nagyjából két értelmes irány van, mindkettő az M0-sba vagy felette vezet. Ha dugó van a körgyűrűn, azt érzi a község is, hosszadalmas a kijutás a településről. Én most helyben, Nagytarcsán dolgozom, de a gyereket a XVI. kerületbe hordjuk iskolába, szóval kijut az ingázásból. Autóval találtunk olyan útvonalat, amivel ki tudjuk kerülni a dugókat, viszont ahogy telik az idő, egyre többen járnak ezeken az utakon is, úgyhogy csak idő kérdése, hogy itt is beálljanak a dugók.”

„Helyben kevés a munkahely, ezért rengetegen ingáznak Budapestre innen és az egész Dunakanyarból, így a dugók állandósultak – mesélte nekünk a Szentendrén felnövő István, aki már nem a településen él ugyan, de a családja, barátai miatt rengeteget jár vissza, így figyelemmel követte Szentendre fejlődését. – Amikor alsós voltam, Szentendre egy biztonságos, nyugis kisváros volt, az osztálytársaimmal gyalog és busszal jártunk suliba. Ma egy tipikus családos kiköltöző beülteti a kocsiba a gyerekeket reggel, már a városban beáll a dugóba, mert az iskolák környéke fullon van autókkal, aztán nagyrészt lépésben megteszi az utat a munkahelyéig és vissza.”

A dugók kérdését nem lehet és nem is érdemes azonban anélkül nézni, hogy szót ejtenénk a tömegközlekedésről. Vasárus szerint az agglomerációs dugókért leginkább az elégtelen tömegközlekedés a felelős. Sok település buszokkal – akár kék BKK-, akár sárga vagy fehér Volánbusszal – érhető el, elkülönített buszsáv nélkül ezek azonban a jelenlegi helyzetben nem jelentenek valós alternatívát az autóhoz képest. Nyilván ha csak minden második autós buszra szállna, akkor nem lenne dugó, de ehhez jelentős szemléletváltás kellene az autósok körében. Kötöttpályás közlekedésre lenne igazán szükség, ez azonban jelenleg vagy egyáltalán nincs a településeken, vagy ha van is, akkor sok esetben a vasútállomások nagyon messze vannak a lakott területektől. Ebben a felállásban nagyon kevés ember dönt csak a tömegközlekedés mellett az autó helyett.

Az általunk megkérdezettek leginkább két végletben beszéltek a tömegközlekedésről. Dorka szerint Dunakeszin kifejezetten jó a tömegközlekedés. A városon a Budapest–Vác–Szob-vasútvonal megy keresztül, és amióta zömével emeletes vonatok járnak erre, még kényelmesebbé vált az utazás. „Előfordul, főleg reggel – mikor mindenki iskolába és munkába megy –, hogy tömve van a vonat, de legtöbbször nincs késés, és 20 perc alatt a Nyugatiba lehet érni.”

„Sokat fejlődött a tömegközlekedés Törökbálinton, így több kollégámnál is sokkal gyorsabban és kellemesebben érek be a belvárosba, pedig ők Budapesten laknak – mesélte nekünk Dániel. – Nekem a 173-as busz 15 perc alatt a 4-es metrónál van Kelenföldön, ahonnan még 15 perc a belváros. Ugyanez Hűvösvölgyből vagy Mátyásföldről 45-60 perc.” Vasútállomása is van ugyan a településnek, de Dániel szerint ez rossz helyen van – a város központjából körülbelül 20 perc séta –, és a buszok gyakrabban is járnak.

Nagytarcsán már nem ilyen jó a helyzet. Vasútállomás nincs a településen, a legközelebbi megálló a XVII. kerületben van, autóval több mint 10 perc elérni. A HÉV van a legközelebb, de az is csak a szomszédos Kistarcsán. Több Volánbusz-járat is keresztülmegy a községen, de ezek is ugyanabba a dugóba, torlódásba futnak bele, mint az autósok, így gyorsabb eljutást ezek sem garantálnak a reggeli és a délutáni csúcsban.

Az utóbbi években egyre forróbbak voltak a nyarak, aminek természetes velejárója, hogy az emberek több vizet használnak locsolásra, medencetöltésre. Ezzel párhuzamosan az agglomerációk újabb gonddal szembesültek: a vízhiánnyal. Több Budapest környéki településen is vízkorlátozást kellett bevezetni, miután a magasabban fekvő településrészeken egyszerűen már nem folyt víz a csapból a víztározók kiürülése miatt. A vízhiányt elkerülendő, 2022-ben és 2023-ban több Pest megyei, az agglomerációhoz tartozó településen is vízkorlátozást vezettek be, egy-egy településen azonban ennek ellenére is elfogyott a víz.

A vízhiány oka szinte az összes esetben az, hogy a vízügyi infrastruktúra nem tartotta a lépést a növekvő lakosságszámmal, vagyis az állam nem fordított elegendő pénzt annak fejlesztésére. A megoldáshoz szükséges beruházást állami segítség nélkül pedig gyakorlatilag egyik önkormányzat sem tudja megoldani. Ráadásul az agglomeráció déli településein még súlyosabb vízhiánnyal számolhatunk a jövőben.

Kisgyerekes szülőként extra gond, hogy előfordul, hogy a lakóhelyen nincs elég óvodai, iskolai férőhely. Ez a helyzet állt elő 2022-ben például Gödön, ahol a szülőket arról tájékoztatták, hogy a Kincsem óvoda férőhelyeinek száma 390, ebből 79 szabad hely volt az új, legfiatalabb csoportnak. Eleve ennél is több, 88 gyereket kötelezően fel kellett venniük a törvényi előírások miatt, és ezen a 88 gyereken felül még további 72 gyereket szerettek volna oda beíratni a szüleik, de őket az intézmény nem tudta fogadni. Ugyanekkor hasonló helyzetről számoltak be a szülők Dunakeszin, Vác térségében és jó pár másik településen is. Ennek részben az lehet az oka, hogy a fővárosi agglomerációnak ebben az északkeleti régiójában lakosságarányosan különösen sok gyerek van, sok fiatal pár költözik ide, és nyilván bölcsődébe, óvodába, iskolába akarják járatni a gyerekeiket.

A gödi önkormányzat akkor a Telexnek azt mondta, hogy a képviselő-testület napirenden tartja ugyan az óvodai fejlesztést, de tényleges óvodaiférőhely-bővítést nem terveztek. Van olyan agglomerációs település is, ahol óvodai férőhely van ugyan elég, felvesznek akár két és fél éves gyerekeket is, az óvónőhiány viszont gondot okoz.

Az iskolai férőhelyeknél sem sokkal jobb a helyzet, a HVG 2022-ben arról írt, hogy a gödi iskolák annyira zsúfoltak, hogy az egyiknek a plébániát kellett kibérelnie, hogy mindenkinek jusson osztályterem. Tanárokat még nehezebb találni; szolgálati lakással lehetne őket odacsábítani, de az önkormányzatnak erre sincs forrása, csak milliárdos tartozása. Szigetszentmiklóson 2019-ben annyi iskoláskorú gyerek lett, hogy új iskolaépületre lett volna szükség, az állam azonban sokáig nem építette azt meg, így konténerekben tanultak a gyerekek. Ma már áll ugyan az új iskolaépület, a konténerszállító cég viszont a honlapján megörökítette a konténeriskola építését, majd bővítését is.

Ezeket a problémákat előszeretettel vezetik vissza az ellenőrizetlen népességnövekedésre, és ez részben igaz is, azonban azt állítani, hogy ez a helyzet csak és kizárólag a nagyarányú beköltözés, a „túlnépesedés” miatt állt volna elő, teljes tévedés.

Bagyura Márton szerint a budapesti agglomerációban kimerültek a települések forrásai, és adott lakosságszám mellett már nem képesek biztosítani azokat a szolgáltatásokat, nem képesek azt az életszínvonalat fenntartani, amelyet korábban tudtak. Ez nem egyszerűen a népesség növekedésének tulajdonítható, hanem annak, hogy a települések nem kapták meg a megfelelő lehetőségeket, forrásokat arra, hogy minden szempontból követhessék a népességszám növekedését, és kielégíthessék a változó igényeket. A túlnépesedés kifejezés leginkább politikai hatáskeltésre jó, főként, ha ezt arra használja a politika, hogy úgy állítsa be a szuburbanizációt és következményeit, mint ami egy spontán társadalmi folyamat, arra az államnak (a tiltáson, korlátozáson kívül) semmilyen ráhatása nincs. Pedig az, hogy a népességnövekedésre tudnak-e a települések megfelelően reagálni, és hogy ezt milyen gyorsan tudják megtenni, szabályozási, tervezési, finanszírozási kérdés.

Vasárus Gábor szerint ráadásul az államnak és az önkormányzatoknak nincs is pontos képük a valós népességszámról, a KSH-adatokban ugyanis nem jelenik meg minden népességmozgás. Elég csak arra gondolni, hogy hány olyan egyetemista lehet Budapesten, aki akár több évet tölt szürke vagy illegális albérletben, azonban hivatalosan ez idő alatt is a vidéki lakóhelyére van bejelentve, és ideiglenes lakcímet sem létesít valamilyen okból. Ők nem Budapesten, hanem vidéken jelennek meg a népességi statisztikában, noha életvitelszerűen a fővárosban élnek. Vasárus szerint ugyanez igaz az agglomerációs lakosságra is. „Az albérletben lakók számát például fel lehet szorozni kettővel vagy hárommal, akkor talán már a valódi szám közelébe fogunk kerülni” – mondta Vasárus.

Emellett a zártkerti ingatlanokban lakók egy része sem jelenik meg a statisztikákban, különösen ha az ingatlan hivatalosan nem lakóház, hanem például terménytároló vagy üdülő. Összességében az agglomerációban, településenként eltérő mértékben 5, 10, 15 százalékkal nagyobb lehet a lakosság, mint amit a statisztika mutat, a kormány tehát eleve nem megfelelő adatok alapján nyúl hozzá az agglomerációs települések kérdéséhez.

„A már évek óta állandósult dugók, a lassan összenövő települések kezdik elveszíteni azokat az értékeket, amik igazán vonzóvá tették őket annak idején. A csendes, békés kisvárosokból néhány év alatt nagyvárosok lettek, elviselhetetlen átmenő forgalommal, végeláthatatlan házsorokkal. Mivel a Budapestről kiköltözők legnagyobb része továbbra is a fővárosban szeretné megkeresni a hatalmas családi házaik rezsire valóját, és a gépkocsijukat hajtó üzemanyag árát, ezért nap mint nap, órákat töltve a kocsiban ingáznak a lakhelyükről a munkahelyükre. A törvény most megpróbál gátat szabni ezen folyamatok terjedésének, és olyan korlátokat állít az agglomerációba tartozó lakó és kereskedelmi fejlesztések útjába, amik vélhetően megakadályozhatják a további jelentős kiköltözéseket, és segíthetnek abban a Nyugat-Európában már sok helyen végbement városfejlődési folyamatban, a városokba való visszaköltözésben, ami remélhetőleg minket is elér rövidesen. Bár az is igaz, hogy túl sok mindennek nem lehet már az elejét venni, hiszen nem egy olyan település van, ahol kis túlzással eljutottak a fizikai terjeszkedés határáig. Amennyiben sikeres lesz az új törvény és folytatódik az elmúlt egy-két év trendje, a dezurbanizációs időszakból rövidesen átléphetünk a reurbanizáció korszakába, amikor a városban meglévő lakásállomány revitalizációja, a közlekedési helyzet javítása, és az infrastrukturális problémák teljes felszámolása egy élhetőbb fővárost teremt.” Ezek a sorok akár 2025-ben is íródhattak volna, de az idézet egy 2011-es Portfolio-cikkből származik, amely az agglomerációs törvény akkori módosításáról szólt.

Egyértelmű, hogy a szabályozás nem érte el a célját, a szuburbanizáció nem lassult, a kiköltözés teljes gőzzel ment tovább, és az agglomeráció problémái tovább súlyosbodtak, ebben pedig a fideszes kormányoknak is jelentős szerepük volt. 2016-tól ugyanis olyan szabályozásokat léptettek életbe, amelyek gyakorlatilag teljesen kivették az önkormányzatok kezéből az építésügyet, csak a településkép ellenőrzésének eszköze maradt a hatáskörükben, de ez nagyon szűk mozgástér. A veszélyhelyzet ürügyén kiteljesített, az építőipart favorizáló, liberális szabályok és azokkal párhuzamosan az önkormányzatok jogfosztása törvényszerűen oda vezetett, hogy a saját településük képének alakulásába pont az ott élők nem tudnak beleszólni. Az építési engedélyt ugyanis a kormányhivatal adja ki, az önkormányzattól csak településképi véleményt kell kérni.

Az ingatlanfejlesztők pedig nagy kedvezményt kaptak a kormánytól, először 300 négyzetméterig építhettek engedély nélkül, majd ezt a kormány a járványhelyzetben ezer négyzetméterre növelte, azzal a kitétellel, hogy egy épületben maximum hat lakás alakítható ki. Az eleve laza szabályozást azonban könnyen ki lehet játszani, a papíron 2-3 lakásos – tehát a szabályozásnak megfelelő – házakat felosztják több kisebb garzonlakásra, és – kikerülve a társasházi szabályozást – osztatlan közös tulajdonként adják el az ebből fakadó későbbi jogvitákkal nem számoló vevőknek. Az építkezések szabályosságát az önkormányzatok nem is ellenőrizhetik, ez a kormányhivatalok dolga lett, azok viszont nem feltétlenül járnak el ezekben az ügyekben.

Az ingatlanfejlesztők által épített lakóparkok, komplett új városrészek azért is különösen problémásak, mert ezeken a területeken a beruházók sokszor csak az épületet húzzák fel, a szükséges infrastruktúrát, aszfaltozott utat, járdát, csapadékvíz-elvezetést, közvilágítást már nem, így ezek kialakítása – állami támogatás híján – az amúgy is szűkös anyagi forrásokkal bíró önkormányzatokra marad.

Az állam azonban nem csak közvetetten – rossz szabályozással, elmaradt támogatásokkal és fejlesztésekkel – rontott az agglomeráció helyzetén. Több ipari beruházás is megvalósult az elmúlt években, amelyekről először akár azt is lehetne gondolni, hogy jók az adott településeknek, hiszen munkahelyek jönnek létre, sőt az iparűzési adón keresztül sokáig még jelentős bevételt is jelentettek az önkormányzatoknak. A valóságban azonban legtöbbször inkább több negatívummal, mint pozitívummal jártak ezek a beruházások, amelyeket a Fidesz-kormányok sokszor úgy valósítottak meg, hogy minden kontrollt kivettek a helyi önkormányzat kezéből.

A gödi Samsung-gyár az egész jelenség állatorvosi lova. Mint sok más ipari beruházást, a Samsung-gyárat is kiemelt kormányzati beruházásnak minősítette a kormány, amivel gyakorlatilag kivonták az önkormányzat hatásköréből. Az ilyen minősítésű projektek sokszor az állami előírásoktól eltérő szabályokkal valósulhatnak meg, nem lehet azokkal kapcsolatban helyi népszavazást kezdeményezni, és szabályszegés gyanúja esetén az önkormányzatnak csak korlátozott lehetőségei vannak vizsgálatot kezdeményezni.

Gödnek több éven keresztül elég nagy bevétele volt – iparűzési adó formájában – az akkumulátorgyár működéséből. Ez egészen 2020-ig volt így, amikor a kormány a gyár területét különleges gazdasági övezetté nyilvánította, amivel az oda tartozó, köztulajdonban álló közutak, közterek, közparkok tulajdonjoga, valamint a helyi adóztatás joga is a megyei önkormányzatra szállt át, habár a megyéknek korábban nem volt ehhez hasonló, közvetlenül irányított területük. Az időzítés nem volt véletlen, 2019-ben ugyanis a korábbi fideszes polgármester elvesztette az önkormányzati választást, és ellenzéki vezetője lett a városnak. Ezzel szemben a megyei önkormányzatban többsége volt a Fidesznek, így a gyárból származó jelentős bevétel felett továbbra is a kormánypárt rendelkezhetett.

Az elmúlt években aztán egyre aggasztóbb információk kerültek nyilvánosságra a gyárral kapcsolatban. Csak a legsúlyosabbakat kiemelve: 2022-ben mérgező anyagokat találtak a gyár közelében a talajvízben; a sorozatos mulasztások és szabálytalanságok, valamint a lakosság tiltakozása ellenére 2023-ban megkapta a Samsung a katasztrófavédelmi engedélyt a „veszélyes anyagokkal foglalkozó létesítmények” használatára; 2024-ben egy közadatigénylést követően kiderült, hogy Göd levegőjét jelentős mértékben terheli az akkugyár működése; 2025-ben pedig kiderült, hogy éveken keresztül fekete port fújt ki magából több, a gödi Samsung-gyáron lévő szellőző éppen annál a gyáregységnél, ahol több száz tonna veszélyes, rákkeltő anyagot tároltak engedély nélkül.

Gödön kívül szemléletes példa a negatív kormányzati tevékenységre az a karosszériagyár, amely Gyál és Vecsés lakóterületei között épült fel. A beruházás Vecsés területén valósult meg ugyan, de a gyáli lakott területtől csak néhány száz méterre található. 2023-ban a kormány kiemelt beruházássá nyilvánította a gyár építését, ezzel felülírva az önkormányzati szabályozásokat. Többek között engedélyezték, hogy a területen a környezetre jelentős hatást gyakorló ipari célú építmények épüljenek, a lakóházak közvetlen közelében. Igaz, a cég és a kormányhivatal is azt állítja, hogy a gyárnak nincs jelentős környezeti hatása, a helyiek azonban ennek ellenére sem örülnek, hogy egy gyár épült a szomszédjukba a megkérdezésük nélkül.

A budapesti agglomerációban pedig ezeken kívül is gombamód szaporodnak a gyárak és az ipari parkok, amelyek amellett, hogy több esetben környezetkárosító tevékenységet végeznek, csak még inkább pörgetik a lakosság növekedését, a beköltözést. Ezeknek a gyáraknak ugyanis munkaerőre van szükségük, így még inkább a térségbe vonzzák a munkalehetőségben nem éppen bővelkedő vidéki perifériák lakosságát.

Habár a helyzeten ez egyáltalán nem javított, 2025-ben a kormány ismét elővette a kérdést, és ismét úgy döntött, szabályozással kell megoldani a problémákat, és ki is adták a feladatot a Navracsics Tibor vezette Közigazgatási és Területfejlesztési Minisztériumnak (KTM). A szabályozásnak már a február 22-i évértékelő beszédében megágyazott a miniszterelnök, amikor először beszélt nyilvánosan a „kistelepülések önvédelmének jogá”-ról, és a legutóbbi, 15. alkotmánymódosítással ez be is került az Alaptörvénybe. A konkrét szabályozással kapcsolatban sokáig csak csepegtette az információkat a KTM, majd április 16-án a kormány honlapjára is felkerült a kistelepülések önvédelméről szóló törvénytervezet társadalmi véleményezésre. A nyilvánosságra hozott szöveg szerint a kormány négyféle intézkedést tesz lehetővé a településeknek:

• az ingatlan adásvételének tiltása a nem helyben élőknek;
• az elővásárlási jog kiterjesztése, hogy azt az önkormányzat mellett bármely helyben lakó gyakorolhassa;
• az ingatlanvásárlás és a lakcímbejelentés feltételhez kötése; és
• helyi adózási kötelezettségek megállapítása.

Május 14-én végül be is nyújtották a törvényjavaslatot, amely a tervezethez képest némileg lazult: kikerült belőle a fenti első pont, azaz hogy az önkormányzat megtilthassa a nem helyben élők ingatlanvásárlását. Egy újdonság is szerepel benne: az állami támogatással – például csok plusszal vagy falusi csokkal – ingatlant vásárlók korlátozás és feltétel nélkül költözhetnének be az adott településre.

„Az agglomeráció problémáira nem a tilalom az ellenszer” – mondta a törvénytervezettel kapcsolatban Vasárus Gábor. Ő is osztotta Bagyura Márton véleményét, hogy alapvetően nem azzal van a baj, hogy hányan laknak egy területen. Vasárus szerint az igazi probléma az, hogy rosszul használják a települések a rendelkezésre álló teret. Ennek megfelelően a beköltözők számának törvényi korlátozása teljes tévút, helyette összetett település- és területfejlesztési koncepciók megalkotására lenne szükség, és persze a tervek megvalósításához szükséges források biztosítására.

2022-ben a HVG megkeresésére Lázár János építési minisztériuma úgy fogalmazott, hogy „a kiköltözés kérdését komplexen szükséges kezelni”. Ebben pedig tökéletesen igazuk volt és van a mai napig, elég csak végigvenni, hány minisztériumnak lenne dolga ebben az ügyben: a közoktatás és az egészségügyi ellátás biztosítása a Belügyminisztériumhoz, a közlekedés és az építésügy kérdései Lázár János alá, a vidékfejlesztés pedig Navracsics Tibor vezette minisztériumához tartozik. Egyelőre viszont nem az látszik, hogy a kormány komplex megoldáson dolgozna, helyette marad az eddig gyakorlatilag még egyszer sem működő tiltó szabályozás.

Az ÉKM-nek kérdéseket küldtünk a 2022-ben tett nyilatkozatukkal és az akkor megkezdett, az építési szabályokat érintő felülvizsgálattal kapcsolatban. Válaszukban azt írták, hogy továbbra is fenntartják azt az álláspontjukat, miszerint a „kiköltözés kérdését komplexen szükséges kezelni”. Szerintük a „kiköltözés megakadályozására tett kormányzati intézkedések egy irányba mutatnak. A célok elérésének elsődleges eszköze továbbra is a területrendezési, településrendezési és építésügyi szabályozás, másodlagos eszközei a KTM által benyújtott törvényjavaslat szerinti önkormányzati döntési jogok biztosítása az ingatlanszerzés és lakcímlétesítés korlátozására, az elővásárlási jog érvényesítésére, valamint az adózási rendszer kiterjesztésére vonatkozóan”. A többszintű építési szabályok felülvizsgálatáról azt írták, hogy azt sikeresen elvégezték, eredménye pedig a magyar építészetről szóló 2023. évi C. törvény elfogadása és a Magyarország és egyes kiemelt térségeinek területrendezési tervéről szóló 2018. évi CXXXIX. törvény módosítása lett. 2023-ban tehát két szabályozás felülvizsgálatával sikerült hozzájárulniuk a hazai településfejlesztéshez.

Vasárus Gábor szerint a komplex településfejlesztéshez az állami szerepvállalás mellett elengedhetetlen, hogy valamilyen formában együttműködjenek egymással az önkormányzatok is. A rendszerváltás utáni években pénzügyi szempontból egymás ellenfeleivé váltak, hiszen versengeniük kellett a beruházásokért, a tehetős lakókért. A térségi szempontok gyakorlatilag semennyire nem érvényesültek. 2010 után volt néhány erőtlen próbálkozása a kormánynak az együttműködés kialakítására, de tényleges eredményre egyik sem vezetett. A legutóbbi kezdeményezés a Budapesti Agglomeráció Fejlesztési Tanács (BAFT) létrehozása volt 2022 júliusában. A BAFT a fővárost és a környező településeket érintő közös kérdések és fejlesztési koncepciók kialakításában segítené a kormány munkáját, illetve kidolgozza a kiemelt térség területfejlesztési koncepcióját és programját. A szervezet eddigi tevékenységével kapcsolatban kérdéseket küldtünk a BAFT-nek. Válaszukban arról írtak, hogy „a Budapesti Agglomeráció Területfejlesztési Koncepció és Program (TFK) megalkotása folyamatban van, várhatóan az év második felében terjeszti azt a Tanács a Kormány elé jóváhagyásra”. Az elmúlt három évben előkészítő munkát végeztek, elemzéseket készítettek, szakmai rendezvényeket tartottak, és mivel „a Tanács kiemelten fontosnak tartja a TFK megalkotásakor az alulról építkezést, a szubszidiaritást, az érintettekkel történő közvetlen személyes konzultációt, ezért a fejlesztési igények, a települések aktuális problémáinak felmérését célzó részletes kérdőíves felmérés mellett ez év tavaszán hat szektorális workshop is megrendezésre került”.

Az önkormányzatok közötti együttműködésnek soha nem alakult ki hagyománya, rendszere itthon. A rendszerváltás után a jelentős bevételekre szert tevő „gazdag önkormányzatok” nem igazán dolgoztak együtt a szomszédos, de jelentősen kevesebb forrás felett rendelkező települések vezetőivel. Az együttműködés akkor sem igazán alakult ki, amikor már közös problémáik lettek, például a közlekedési dugók. Ezeknél a helyzeteknél általában minden önkormányzat a „not in my backyard”, vagyis a „ne az én hátsó kertemben” hozzáállást képviselte. Ez a közlekedési problémák esetében például azt jelenti, hogy habár egyetértés van abban, hogy szükség lenne elkerülőútra – amelynek a megépítése állami hatáskör –, azt egyik település sem akarja, hogy az ő területén menjen keresztül, így végül sehol nem tudják megépíteni.

„Az átlag Pest megyei falu semmivel nem falubb, mint egy budapesti külső kerület. A XVII. kerületi Rákoskert semmiben sem különbözik a vele összenőtt Ecsertől” – válaszolta Vasárus Gábor arra a kérdésre, hogy van-e még falusi karakterisztikájuk az agglomerációs településeknek. Ez persze nem azt jelenti, hogy ezek a települések teljesen városiasodtak volna, de az tény, hogy az agglomerációs települések többsége – nem csak Budapest környékén – kifejezetten urbanizált. Ez pedig Vasárus szerint nem az elmúlt években alakult így, az agglomerációs falvak nagy része már a rendszerváltás környékén is kifejezetten urbánus volt, amelyik pedig még nem, az a felpörgő beköltözések miatt nagyon gyorsan azzá vált.

Az is tény, hogy az agglomerációs települések és az agglomerációs központok esetében sem igazán beszélhetünk egységes arculatról. „A városnak és a szuburbiának is van városias és falusias része” – mondta Vasárus. Szakszóval élve, a települések fragmentált térszerkezetűek, vagyis többféle funkciójú, karakterisztikájú övezetből állnak össze, így nem lehet azokat egységesen szabályozni, fejleszteni. Egy településen belül is minden övezetnek más problémái és így más fejlesztési igényei vannak.

A törvénytervezettel kapcsolatban az az érv is felmerül, hogy az „őslakosok” életstílusát kell megvédeni. Nyilván ezzel is arra utal a kormány, hogy az agglomerációs települések törzslakossága teljesen különbözik a beköltözőktől, a régóta a településen élők alapvetően más élethez vannak hozzászokva, mint a betelepülők. Az általunk megkérdezett szakemberek szerint ezt a vélekedést gyakorlatilag semmi nem támasztja alá, sőt az sem egyértelmű, hogy kiket tekint a kormány „őslakosoknak”.

Bagyura Márton szerint az természetes, hogy ha valahova sok új ember érkezik, akkor lesz valamilyen szintű konfliktus. Az agglomerációk esetében viszont a kilencvenes évek végéig kevesebb volt a nézeteltérés a már helyben lakók és az első beköltözők között. Ekkor még volt ugyan valamilyen falusias jellegük ezeknek a településeknek, de a helyiek belátták, hogy az új lakók által odahozott vagyonnak köszönhetően (ekkor ugye még jelentős bevétele volt az önkormányzatnak a beköltözőkből) fejlődik a település. A konfliktusok inkább később, a kilencvenes években és a kétezres évek elején kiköltözők között alakultak ki, amikor az utóbbiak már bekerültek a település vezetésébe, vagy éppen már teljesen át is vették azt. Nekik már sokszor mások voltak a prioritásaik, mint az „őslakosságé” és az első hullám idején kiköltözőké. Az agglomerációs települések elkezdték felvenni a mai arculatukat és alvóváros funkciójukat. Ezeket a konfliktusokat vagy feloldották idővel, vagy pedig a kisebbségben maradt őslakosság elköltözött a településről.

Ha tehát az őslakosságon azt a csoportot értjük, amelynek tagjai a legrégebb óta élnek a településen, akkor az sok agglomerációs település esetében a 30-35 évvel ezelőtt kiköltözött családokat jelenti, amelyek már közel sem a „falusias élet” miatt költöztek az agglomerációba, legalábbis biztosan nem abban az értelemben, ahogy azt a kormány sugalmazza.

Hazugság lenne viszont azt állítani, hogy nincs feszültség az agglomerációs településeken, hogy sok ilyen településen a lakosság ne akarna gátat szabni a beköltözésnek. Ennek az oka azonban nem a különböző életstílusokban keresendő. A helybelieknek nem a falusi élet hiányzik, hanem a növekvő lakosságszám miatt elégtelenné váló közszolgáltatásokkal van bajuk: a dugókkal, a kevés óvodai és iskolai férőhellyel, a vízhiánnyal, hogy csak a legégetőbbeket említsük.

Az agglomerációban élő megszólalóink többsége szerint a népességnövekedésnek az infrastruktúrát tekintve vannak mindennapos jelei, mint például az autóforgalom növekedése, a zöldfelületek csökkenése, hogy a leendő elsősök szüleinek tartott tájékoztatón alig férnek el az iskola aulájában, vagy hogy egy időszakban hirtelen rengeteg társasház, lakópark kezdett épülni a településeken. Dunakeszin például a régen egy-egy családnak otthont adó házakból szinte egytől egyig 4-5 lakásos társasházakat hoztak létre. Szentendrén pedig az egykor a város szélének számító, hegyes rész gyakorlatilag teljesen beépült, az egykori gyümölcsösök helyén ma már sok ezren laknak. A legtöbb kiköltöző azonban a nehézségek ellenére is szeret az agglomerációban lakni, még mindig több előnyét, mint hátrányát látják annak, hogy itt élnek. Ami viszont egyértelmű, hogy ezekből a településekből nagyrészt alvóvárosok lettek – szinte mindenki a fővárosba jár dolgozni, és jó eséllyel előbb-utóbb a gyerekek is budapesti iskolában tanulnak tovább –, így az egykor vibráló települési közösségek sokkal töredezettebbé váltak, az itt lakók a legtöbb esetben maximum a szűk környezetüket, a szomszédokat, a gyerekeik osztálytársainak szüleit ismerik.

A már meglévő problémák közül a dugókra van az egyik legegyértelműbb válaszuk az urbanistáknak. „A dugók ellenszere a tömegközlekedés – mondta Vasárus Gábor. – Ezalatt azonban nem buszt, hanem a vasutat, különösképpen a gyorsvasutat kell érteni.” Az építészeti rendelet és szabályozás Vasárus szerint jelenleg az autók köré épül, ezzel pedig nagyjából 40 éves lemaradásban van a hazai szabályozás. A szakember szerint a bevezetőutak fejlesztése teljes tévút, hiszen „ahol véget ér a négysávos út, ott egyből beáll a dugó.”

Vasárus Gábor külön kiemelte a dán fővárosban, Koppenhágában alkalmazott úgynevezett Finger Plant mint követendő településfejlesztési elvet. A terv szerint Koppenhága öt „ujj” alapján fejlődik, ezek középpontjában gyorsvasutak futnak, amelyek a „tenyérből”, azaz Koppenhága központi, sűrűn lakott városi részéből indulnak ki. Az ujjak között zöld területeket hoztak létre, amelyek mezőgazdasági és rekreációs célú területeket biztosítanak. A terv lényege tehát, hogy meghatározott módon fejlődjön, terjeszkedjen a város, mindehhez pedig a tömegközlekedés jelöli ki a területet. Nyilván Budapest más szerkezetű, mint Koppenhága, de az elvet itt is lehetne követni, megbízható, gyors, könnyen elérhető agglomerációs vasúti vonalakat kéne kiépíteni nálunk is, és ennek a környezetében fejleszteni a településeket. De hasonló példaként lehet említeni Bécset és Prágát is, ahol a közösségi közlekedésre épül az úgynevezett „kompakt város” területének lehatárolása, és ezt a közlekedési szempontból jól ellátott területet igyekeznek fejleszteni. Ilyen irányú gondolkodás egyébként itthon is elindult, meg is született a Budapesti Agglomerációs Vasúti Stratégia, a megvalósításból azonban egyelőre nem sok látszik.

Abban is egyetértettek a szakértők, hogy az agglomerációk extenzív terjeszkedése nem fenntartható. „Nagyon gyorsan épülnek be a legjobb szántóföldek” – mondta Vasárus, aki szerint az extenzív terjeszkedés mellett az intenzív terjeszkedés is jelentős probléma. A beépítettség növekedésének több negatív következménye is van. Egyrészt lassítja a levegő áramlását, ami rontja a levegő minőségét, valamint előidézi és súlyosbítja a városi hősziget jelenségét, emiatt a meleg időszakokban gyakorlatilag elviselhetetlen a hőmérséklet a városokban. Másrészt a települések biodiverzitása is szépen lassan felszámolódik, ahogy Vasárus fogalmazott, úgynevezett „gyepsivatagok” jönnek létre, az őshonos, a város hőmérsékletét érdemben csökkentő, az aszályokat és a belvizeket megelőző növényeket felváltja a gyeptégla és a díszfa. Vasárus szerint a települések tartalék zöldfelületei gyakorlatilag eltűntek az elmúlt években.

Az agglomerációba költözés megállításához biztosan javítani kellene a budapesti lakhatási helyzeten. Ehhez megfizethető lakhatásra van szükség, ezt pedig önkormányzati bérlakásokkal, diákvárossal lehetne elérni. Két példán bemutatva: Budapesten nagyságrendileg 10 ezer, Győrben pedig 2 ezer lakásra lenne szükség ahhoz, hogy a városokban javuljon a lakhatási helyzet. Az olcsó, de jó minőségű önkormányzati albérletnek kettős hatása lenne. Egyrészt, amíg valaki itt lakik, addig pénzt tud gyűjteni arra, hogy később magasabb árú ingatlant is meg tudjon fizetni, másrészt ha nagy számban lennének ilyen lakások, az a piaci albérletek árát is lejjebb nyomná, ezzel növelve a megfizethetőséget. Felmerül nyilván a kérdés, hogy hol lehet ennyi ingatlant felépíteni, erre pedig szintén egybehangzó választ adtak a szakértők: barnamezőkön, vagyis rossz kihasználtságú városi területeken. Budapesten ilyen terület többek között a Rákosrendező, a Csepel Művek egykori területe, de a Soroksári úton és a Helsinki úton is lehet szép számmal ilyen területeket találni. Győr esetében például Vasárus szerint Marcalvárosban akár a ma már használaton kívüli tolatóvágányok helyén is lehetne építkezni. Ezt persze az önkormányzatok segítsége nélkül nem tudják megvalósítani. Szükség lenne arra, hogy az állam és az önkormányzatok között meglegyen a bizalom, kiszámítható legyen az együttműködés, mert enélkül az újra és újra bedobott elképzelések csak ígérgetésnek tűnnek.

Ezek a fejlesztési tervek, irányok azonban akkor tudnának a legjobban megvalósulni, ha van egységes, átgondolt koncepció nemcsak települések, hanem egész térségek fejlesztésére. Vasárus szerint az egész hazai gondolkodás elavult ezen a téren. A nagyrészt a Rákosi-rendszerből ránk maradt járás- és megyerendszer helyett funkcionális térségekben kellene gondolkodni, sőt ezeket törvényileg létre kéne hozni, hogy a forráselosztásban se jelentsen problémát az, ha két, amúgy egy funkcionális egységbe tartozó település különböző megyékben van. A funkcionális térségek településeinek közös egyeztetési testületet kellene létrehozniuk, és közösen kellene dönteniük a közös kérdésekben. Ilyen térségekben kellene átgondolni az orvosi praxisok, az iskolák, az óvodák elhelyezését, a szolgáltatásokat, a tömegközlekedést ahhoz kellene igazítani, hogy merre mozog a lakosság nap mint nap. A KSH egyébként már most is meghatároz agglomerációkat és településegyütteseket, Vasárus szerint azonban ezek sem igazán jók településfejlesztés szempontjából, Budapest tényleges agglomerációja például jóval nagyobb már, mint azt a KSH térképe mutatja. „Ha jól belegondolunk, még Cegléd és Tatabánya is bőven a budapesti funkcionális térséghez, a fővárosi régióhoz tartozik” – mondta Vasárus.

Külön kellene figyelni arra is a geográfus szerint, hogy tudatosan csökkentsék Budapest vízfejhatását, ehhez pedig fejleszteni kell a vidéki régiókat, a kis- és közepes városokat is, elérni, hogy ezeken a településeken is legyen munka, ami növeli a népességmegtartó képességet. „Nem csak három megyéből áll az ország” – mondta Vasárus. Munkahelyek hiányában a kormány többi intézkedése is – például a falusi csok – teljesen értelmetlen, hiszen ha még azok sem maradnak ezeken a területeken, akik ott nőnek fel, akkor teljesen irreális gondolat, hogy majd lakásvásárlási támogatásért ide költözzenek emberek, itt alapítsanak családot.