A szerdán kezdődő pápaválasztás, amikor is megválasztják Ferenc utódját, minden bizonnyal csak néhány napig fog tartani, mint ahogy az az elmúlt közel kétszáz évben rendre történt. Ám nem volt ez mindig így, a legutóbbi hosszabb konklávé 1831-ben ért véget, amikor ötven nap után választották meg XVI. Gergelyt. A rekorder pedig a X. Gergely felszentelését megelőző procedúra, ami 1268-ban kezdődött, és 1271-ben ért véget, 1003 nap után. De maratoni volt az 1292–1294-es konklávé is, aminek lett egy érdekes következménye: olyan embert választottak végül pápává, aki ezt nagyon nem akarta, és amikor hatalomra került, pár hónap múlva elintézte, hogy lemondhasson.
Ez a konklávé azután kezdődött, hogy IV. Miklós pápa 1292. április 4-én meghalt. Akkortájt Itália egyes tartományai állandóan marakodtak egymással, miközben más nemzetek uralkodói is megpróbáltak befolyást szerezni a térségben. A 13. század végére az Anjouk hatalomra is kerültek Dél-Itáliában, és IV. Miklós halála után az volt a nagy kérdés, hogy az új pápa Anjou-párti lesz, vagy sem. A hatalmi érdekek szerint felsorakozott két nagy nemesi dinasztia, Róma fő oligarchái, akik már régóta viszálykodtak egymással: az Orsinik az Anjoukat támogatták, a Colonnák nem.
Rómában éppen pestis és hőség dúlt, ezért a bíborosok 1293 októberében Perugiában gyűltek össze az addigra már másfél éve tartó konklávé folytatására. Tizenketten voltak, de közülük éppen hatan voltak Colonna-pártiak, és hatan tolták az Orsinik szekerét. Így nem tudtak megegyezni, a konklávé pedig csak húzódott, egyik hónap múlt el a másik után, miközben Szent Péter trónja üresen állt. 1294 tavaszán megelégelte ezt az Anjou-házi nápolyi király, II. Károly, és Perugiába vonult, hogy sürgesse és befolyásolja a választást. Nem ért célt, még az Orsinikkel szimpatizáló Gaetani bíboros is elhajtotta őt azzal, hogy világi uralkodónak nincs szava a konklávéban. II. Károly ezután visszatért Nápolyba, de útközben meglátogatott egy Pietro del Morrone néven ismert remetét, és megajándékozta a kolostorát.
A remete Pietro Angelerio néven született valamikor 1209 és 1215 között a Molise tartományban álló Sant’Angelo Limosano városában. Parasztcsalád sokadik gyereke volt, de eszével és szelídségével kiemelkedett kortársai közül, ezért szülei kolostorba küldték. Miután bencés szerzetes lett, majd pappá szentelték, az aszkéták életét választotta, és elvonult a világtól. Abruzzo egyik hegyi barlangjában élt, sanyargatta magát, böjtölt és imádkozott. Rövidesen híre ment, egyre több tisztelője és követője akadt. Azokat, akik csatlakoztak hozzá, konventekbe szervezte, a kapott adományok nagy részét pedig a szegényeknek adta. 1263-ban IV. Orbán pápától regulát kapott, onnantól kezdve a bencés renden belüli alrendként ismerték el a Pietro del Morrone által alapított aszkéta irányzatot. Morronitáknak, később celesztinusoknak nevezték őket.
Amikor II. Károly meglátogatta a szent embert, Pietro del Morrone már nagyon öreg volt, nyolcvanhoz közel járt, vagy el is hagyta már. A látogatás után a remete egyes értelmezések szerint II. Károly rábeszélésére, más források szerint magától levelet írt a bíborosi tanács dékánjának, Latino Malabrancának. Az is elképzelhető viszont, hogy valójában nem volt ilyen levél, Malabranca csak kitalálta, mindenesetre a bíboros 1294 júliusában „egy szent emberre” hivatkozva közölte a levél tartalmát a többi bíborossal. A levélben – ha volt – Pietro del Morrone egy látomását írta le, ami szerint nagy baj és az Úr haragja éri az egyházat, ha mindenszentekig nem választanak új pápát. A bíborosok könnyen kitalálták, hogy a szent ember minden bizonnyal a remete, és az akkor már 27 hónapja ülésező konklávé azzal a lendülettel, július 7-én egyhangúlag megválasztotta Pietro del Morronét egyházfőnek.
Arra, hogy miért tűnt jó ötletnek a pápaságot egy egyházpolitikai kérdésekben járatlan, elvonultan élő emberre bízni, egyszerű a magyarázat: a Colonnák és az Orsinik is abban reménykedtek, hogy a tapasztalatlan remetét majd könnyedén befolyásolják. Emellett jó üzenete is volt annak, hogy a pápaság, ami az elmúlt évszázadokban túlságosan engedett a világi örömöknek, újra a helyes útra tér. Pietro del Morronét sokan egyenesen papa angelicusnak, azaz angyali pápának nevezték.
A remete azonban egyáltalán nem akart pápa lenni. Nem volt bíboros, emellett a méltósággal járó életmód szöges ellentétben állt szinte mindennel, amit ő és a morroniták képviseltek. Amikor meghallotta a hírt, az első gondolata a tagadás és a menekülés volt, de rendtársai és a konklávé küldöttsége meggyőzték őt. Elfogadta, hogy a konklávé akarata Isten akarata, és V. Celesztin néven ő lett a katolikus egyház 192. pápája.
Amikor II. Károly megtudta, hogy Pietro del Morrone lett az új pápa, azonnal megpróbálta befolyása alá vonni az idős embert. Ez sikerült: V. Celesztin egész pontifikátusa idejét a Nápolyi Királyság területén töltötte, hiába érveltek a bíborosok, hogy a pápának a pápai államban a helye. A remete sem Rómába, sem Perugiába nem volt hajlandó elmenni, L’Aquilában koronázták meg augusztus végén. A ceremóniára csak három bíboros ment el, de később a többi is egyenként tiszteletét tette az új pápánál.
V. Celesztin pár hónapos regnálása kaotikus volt. Bebizonyosodott, hogy a szent életű ember teljesen járatlan a politikában. Nehezen mondott nemet, ezért szinte minden kérést teljesített, ami hozzá érkezett, sokszor a bíborosok megkérdezése nélkül. Előfordult, hogy ugyanazt az egyházi pozíciót adományozta több személynek is, saját rendtestvéreit pedig kivételes bánásmódban részesítette. II. Károlynak is kedvére tett, a jövedelmező lyoni érsekséget a király 21 éves fiára bízta. Emellett a bíborosi kollégiumot 12 fővel gyarapította, ami rövid pápai karrierjének legsúlyosabb döntése volt. Az új bíborosok többsége francia vagy nápolyi lett, amivel az Anjou-pártiak kerültek túlsúlyba, és ez már megelőlegezte a pápa 15 évvel később kezdődő „avignoni fogságát”.
Mondani sem kell, hogy Pietro del Morrone nem volt boldog V. Celesztinként. Aggódott a lelki üdvéért, és megpróbált legalább részben visszatérni korábbi életmódjához, például a kedvenc barlangi lakhelyére emlékeztető cellát építtetett a rezidenciáján. Év végére eljutott a lemondás gondolatához, részben magától, részben Gaetani bíborosnak köszönhetően, aki szintén sokszor befolyásolta V. Celesztint. Néhány hónapnyi pápaság után bejelentette, hogy lemond, és II. Károly hiába ellenezte a döntést, ezúttal nem tudta ráerőlteti az akaratát a remetére.
Mivel korábban nem volt hivatalos útja annak, hogy egy pápa lemondjon, V. Celesztin decemberben beiktatta a Liber Sixtus nevezetű rendeletet, ami lehetővé tette a pápáknak a visszavonulást. Az idős férfi december 13-án magához hívatta a bíborosokat, és felolvasta nekik lemondását, amit az alkalmatlanságával indokolt. Ezután felvette szerzetesi ruháját, és visszavonult Abruzzo hegyei közé. Az új pápát karácsonyra megválasztották: Gaetani bíboros vezette tovább az egyházat, VIII. Bonifác néven.
Gaetani nem hagyott nyugtot elődjének: a Colonnák lehetséges ellenpápáját látta benne, ezért elfogatta. Pietro del Morrone többször is elmenekült az új pápa emberei elől, de Viestében végül foglyul ejtették őt – a szerzetes akkor már hajóval akart Dalmáciába szökni. VIII. Bonifác Fumone várában őriztette az egykori V. Celesztint, az idős ember ott is halt meg kilenc hónap raboskodás után, 1296. május 19-én. Halála után voltak olyan híresztelések, amelyek szerint Gaetani megölette az elődjét, de erre nincs semmilyen bizonyíték.
Pietro del Morrone halálában is tisztelt ember volt, már 1313-ban szentté avatta az akkori pápa, V. Kelemen. Alakja Dante Isteni színjátékában is megjelenik, bár nem éppen pozitívan: a pokol kapujában kell téblábolnia, amiért a pápai trónra juttatta VIII. Bonifácot (aki Dante ellensége volt, a költőnek miatta kellett elhagynia szülőhazáját):
Nyomában nagy menet tolongva jár, jár,
annyi, hogy sohse hittem földön járván,
hogy annyit eltiport a zord halál már.
Hogy ráismertem párra, köztük állván
láttam árnyát és megismertem annak,
aki a nagy Lemondást tette gyáván.
V. Celesztin testét egykori koronázása színhelyére, L’Aquila székesegyházába szállították. Síremléke mind a mai napig itt látható. Amikor 2009-ben földrengés pusztított L’Aquilában, a maradványait rejtő ereklyetartók átvészelték a katasztrófát, amit egy örökségvédelmi szóvivő úgy kommentált, hogy „a pápa egy újabb nagy csodája”. Születésének – már ha az 1209-es évet tartjuk annak – 800. évfordulóján XVI. Benedek pápa 2009. augusztus 28. és 2010. augusztus 29. között Celesztin-évet hirdetett, és elzarándokolt L’Aquilába, hogy az ereklyék előtt imádkozzon. Három évvel később ő is lemondott – V. Celesztin után ő volt az első, aki önként tett így.
(Források: Diós István: A szentek élete, Kulcsár Zsuzsanna: Rejtélyek és botrányok a középkorban, Rubicon, CNN)
