Pár hónappal ezelőtt otthon megpróbáltunk egy kísérletet: amíg a lakásban tartózkodunk, addig a telefonunkat egy dobozba rakjuk. Nem kell elzárni, a doboz lehet átlátszó is – jobb híján egy olyat találtunk, amiben az ebédet szoktuk munkába vinni. A kísérlet lényege az volt, hogy iktassuk ki teljesen a telefont az otthoni életünkből, ha szükségünk van bármire, azt a számítógépen csináljuk. A kísérlet addig optimálisan haladt előre, amíg tényleg nem kellett hozzányúlni, azaz amíg filmet néztünk, könyvet olvastunk, tettük a dolgunkat. Hirtelen kiderült, hogy a vécén egyáltalán nem kötelező annyit ücsörögni.
Az újdonság ereje bizsergetően hatott, hiszen mi mindenre leszünk így képesek itthon: végre rendet rakunk ott is, ahol nem akartunk, végre kipucolunk ott, ahol sosem szerettünk volna, végre megbeszéljük azt is, mi megy a feeden kívül. A kísérlet pár nap után rádöbbentett arra, hogy igazából egy dologra lettünk tőle képesek: ácsorogni a doboz mellett, ahol kivettük a telefonunkat, nyomogattuk, majd visszatettük, és csináltuk ezt újra és újra és újra. A doboz aztán elmaradt, a telefonunkat pedig ugyanúgy nyomogattuk, mint addig. Sóhajtozva, hogy nem kellene.
Pár héttel ezelőtt ezért megpróbáltunk egy másik kísérletet, most már doboz nélkül. Pontosan tudtuk, hogy a telefon mennyire leköt minket akkor is, amikor egyáltalán nem kellene lekötnie, amikor működik a doomscrolling és a brain rot keveréke, a végtelen görgetés a teljes agyhalállal. Legtöbbször ez az ágyban történik, lefekvés előtt vagy ébredés után rögtön. A modern kori mobiltelefon ígérete az, hogy minden kütyüt képes maximálisan helyettesíteni, egyszerre iránytű, szintező, zseblámpa, és ébresztőóra is, így bérelt helye lett az éjjeliszekrényen is, hiszen mi az istennek vegyen valaki ennyi mindent, ha ugyanez elfér egy lapos készülékben.
Úgyhogy kivezettük a hálószobából a telefont. Vettünk egy ébresztőórát is, de azt inkább hagyjuk, a vásárlás napján kipróbáltuk, milyen hanggal ébreszt, és inkább úgy döntöttünk, nem fogjuk az első éjszakát rettegésben tölteni, hogy valamikor majd lecsap az ébresztés. Ezért a telefonokat egyszerűen átraktuk a másik szobába. Rettegni így is rettegtünk. Mi van, ha nem halljuk meg? Ha valaki keres minket? Ha valami történik, és nem tudunk rögtön telefonálni? Ebből a legfontosabb rögtön eldőlt, amikor a szomszédos szobából átszűrődő ébresztés hangjaira azonnal kipattant a szemünk. A másik szobával pedig sikerült azt is elintézni, hogy azonnal kipattanjunk az ágyból, hiszen egyrészt nincsen mit ész nélkül nyomogatni, másrészt meg azt a rohadt idegesítő csipogást valahogy el kell tüntetni.
Eddig még egyszer sem sikerült elaludni vagy visszaaludni. Ha különösen fontos és stresszes dolog vár rám a következő nap – mint például a Telex aznapi ügyeletes szerkesztőjének lenni –, akkor egy fokkal idegesítőbb hangot állítok be. Sosem volt belőle probléma. A kísérlet pozitívan zárult, hetek óta semmi kedvünk nincsen a telefontól fél méterre aludni.
A megoldás arra, hogy ne folyjon ki az idő a kezeink közül akkor, amikor pihenni kellene, magától értetődő volt. Mégis hazudnék, ha azt állítanám, hogy magamtól jutott ez eszembe: az IKEA nemrég indított egy kampányt a tudatosabb alvásról, aminek pont ez volt a lényege, már azon kívül, hogy bagóért megvedd a nevetségesen olcsó vekkerüket is. A vekkerük egyébként teljesen oké, de soha nem mertünk a hangjára ébredni, ahogy arra sem szeretnék felébredni, hogy valaki egy kondért püföl a fülem mellett, vagy arra, hogy beomlik a plafon, és a felső szomszéd ráesik az összes edényemre. A vekker ott van a hálószobában, az éjszaka közepén néha próbálom megfejteni, hogy mennyi lehet az idő, de természetesen a tök sötétben nem látszik semmi.
Az viszont a Holdról is látszik, hogyan lehet áruba bocsátani a telefon lerakását. Az IKEA-reklám szép példa rá, hiszen gyakorlatilag a fogyasztást (oké, egy pár ezer forintos óra megvásárlását) teszik meg a probléma megoldásának. Hasonló koncepció szerint működnek a dizájnertelefonok, amik szándékosan buták: a Light Phone III egy ránézésre szép kiállású termék, de nincsenek benne appok, csak azok, amiket a készítők beleraktak: lehet zenét hallgatni vele, illetve térképet böngészni, de ezek mind saját fejlesztések, nem lehet semmit se szinkronizálni vele, nem lehet streaminget nézni, nem lehet leveleket olvasni. A használatával kiírjuk magunkat a modern társadalomból, a New York Times San Franciscóban élő újságírója fokozatosan jött rá arra, hogy mennyi minden a telefonjához köti, a konditerem-belépőjétől kezdve a tömegközlekedésen használt bérletén keresztül a saját garázsajtajának működtetéséig.
Mindent bemondanak a buszon
Vagy nem? Az utóbbi hetekben két, többmilliós nézettségű videó is pont azt próbálta bebizonyítani, hogy ez nincsen feltétlenül így. Eddy Burback videója jelenleg majdnem négymillió megtekintésnél jár, a címe pedig a szokatlanul egyszerű I hate my phone so I got rid of it, azaz Utálom a telefonom, ezért megszabadultam tőle. Azt a kérdést hagyjuk, hogy egy hasonló videóban mennyire a valóság leképezését látjuk, és mennyire befolyásolja ezt a tartalom mondanivalója, de a lényeg a következő: a Los Angelesben élő Burback harminc napra elzárja a mobiltelefonját, és lecseréli egy vonalas telefonra. A számítógépét továbbra is használja munkára, és ad magának pár percet összesen, hogy ha nagyon muszáj, megnézhesse azokat az üzeneteket a gépen, amiket eredetileg a telójára kap. A YouTube-ot a tévéjén nézi, zenét otthon, lemezről hallgat.
Burback meglepően jól érzi magát szinte a kísérlet elejétől fogva, jobban tud koncentrálni, több az ideje, értékeli a csendet és a nyugit maga körül. A tömegközlekedést egyszerűen megoldja azzal, hogy otthon megnézi, merre kell mennie, majd leírja egy jegyzetfüzetbe – aztán megdöbben azon, hogy hékás, a buszokon hangosan bemondanak amúgy mindent. Problémákba nem különösebben ütközik, a rokonoknak és közeli barátoknak elküldte a vonalas számát, el tudják érni, vagy ha pont nincsen otthon, akkor hagynak üzenetet. Megszenved azzal, hogy online vett mozijegyet, és azt hogyan tudja bemutatni a moziban, de ezt is könnyen megugorja. Le tud beszélni a barátaival egy találkozót, és nincsen belőle félreértés, bár a hazafelé tartó buszutat előre csekkolnia kell a haverja telefonján, mert azt elfelejtette leírni. Az ébredéshez irtó hangos vekkert használ.
Burback számomra legérdekesebb megjegyzése nem is az, hogy teljes értékű életet lehet élni mobiltelefon nélkül, hanem az, hogy mennyire más lesz a gondolkodása attól, hogy nincsen folyton, jobb híján, online. Motiváltabb a munkájában, hirtelen elolvas száz oldalt a Virágot Algernonnakból, nem retteg attól, hogy kimarad bármiből, nem érzi a késztetést, hogy részt vegyen azoknak a sorozatoknak és filmeknek a kitárgyalásában, amiket amúgy szintén néz. Az egyetlen, legnagyobb hátulütője a kísérletének a vonalas telefon, ugyanis folyamatosan hívják különféle robotok, hogy kössön biztosítást, vagy hogy adótartozása van. Mondanám, hogy meglepődtem, de aztán eszembe jut, hogy a Covid-oltás miatti adatközlésem után hány darab számot tiltottam már le az utóbbi pár évben.
Egyszerűen emberek beszélgetnek, és élvezik, amit csinálnak
Az amerikai Ludwig Ahgren 2021-ben 31 napig folyamatosan közvetítette az életét Twitchen, közben pedig sikerült összeszednie a legtöbb fizetős feliratkozót a platformon. Négy évvel később gyökeresen más tartalommal állt elő: egy barátjával, a szintén youtuber Michael Reevesszel elhatározták, hogy végigmotoroznak Japánon, a déli Szata-foktól indulva egészen Hokkaidó északi csúcsáig, de anélkül, hogy okostelefont használnának. Ahgren és Reeves más kikötéseket is megadott a kihíváshoz, nem nézhettek térképeket, nem mehettek autópályán, hiszen az jelentősen lerövidítette volna az utat, és nem kérhettek segítséget a stábautótól, ami követte őket. Ahgrennél két telefon is volt, az egyik egy ősi kihajtogatható Motorola-szerűség, illetve egy okostelefon, amit úgy buherált meg, hogy csak kamerázni tudott vele, illetve zenét hallgatni.
Ahgren és Reeves is felkészült az útra, mindketten tudtak annyira japánul, hogy minimális szinten társalogni tudjanak a helyiekkel, amire bőven szükség is volt az út során, mert csak így tudtak tájékozódni. A helyiek pedig kézzel-lábbal, mutogatva, rajzolva, de mindig segítettek nekik. A motorosoknak nem volt annyi eszük, mint Burbacknek, valami miatt úgy érezték, hogy nem kell jegyzetfüzetet vinniük, ezért rendszeresen elfelejtettek dolgokat, illetve egy iránytű vásárlása is csak az út sokadik napján jutott eszükbe, de nagyobb gond nélkül végigvitték az utat.
Itt is felmerül a kérdés, hogy mi igaz abból, amit látunk, de a tizennégy részes sorozatnak van egy spontán, egy megtervezett, és őszintén szólva közepesen unalmas hangulata is. Ahgren és Reeves nem tudnak tervezni előre semmit, ha meglátnak egy éttermet, akkor bemennek oda, ha megtetszik valami az út szélén, akkor arra fordulnak. Az éppen elégséges nyelvtudásuk elég a csevegéshez, többször félreértik az elmondottakat, de valahogy mindig jó lesz a vége.
Mivel nem tudnak előre tervezni, nem kerülnek különösen érdekes látványosságok közelébe, sokszor egyszerűen nincsen semmi, amit venni tudnak – egyszer percekig azt nézzük, hogy egy éjszakai komp játéktermében játszanak egész este, máskor pedig melegszendvicset sütnek a Fudzsi látványa előtt egy parkolóban. Ha defekt lesz, azt is sikerül megoldaniuk, ha eltévednek, akkor is túlélik. Közben tesztelgetik a szupermarketek, büfék, kávézók kínálatait, és úgy általában, élvezik az egészet. Én kilenc részig néztem, addig a legnagyobb probléma az volt, hogy Oszakában leparkolnak a motorokkal, majd egyszerűen elfelejtik, hogy hol. Nem az emeletet, hanem hogy egyáltalán melyik parkolóház az.
Ahgren és Reeves sorozatában az az érdekes, hogy az összes videó nyitóképe valami tipikus youtuber ökörséget ígér, de ez egyikben sem érkezik meg. Nincsenek átverések, nincs botrányos viselkedés, nem mennek hullákat keresni, ahogy Logan Paul tette pár évvel ezelőtt. A CNN által megkérdezett, Japánban tanító szakértő szerint az országot az utóbbi években ellepték olyan influenszerek, akik pont hogy botrányt akarnak okozni, a Johnny Somali nevű youtubert egyszer le is tartóztatták, amikor Oszakában betört egy építkezés területére, máskor pedig nyilvános helyeken óbégatott Hirosima és Nagaszaki bombázásáról. Lehet, hogy a telefonnélküliség miatt, de Ahgren és Reeves útja pontosan az ellenkezője ennek, egyszerűen emberek beszélgetnek, döntéseket hoznak, morfondíroznak dolgokon, és élvezik, amit csinálnak.
Leteszem
Burback és Ahgrenék esete tanulságos, de rávilágít arra az elméletre is, hogy a kézzelfogható, folyton zsebünkben lévő technológia nem feltétlenül teszi jobbá az életünket. A Guardian újságírója nemrég hozzátette ehhez a saját nézőpontját is, és kétgyerekes anyaként tesztelt négy úgynevezett self-care, azaz önsegítő appot, amik az ígéreteik szerint segítenek célokat kitűzni, fókuszálni rájuk, és megvalósítani őket. Mind a négy app a gamifikáció elvét használja, azaz mint a mobilos játékok, megjutalmaznak, ha valamit jól csinálsz, szinteket lehet lépni, virtuális állatokat nevelni, és így tovább.
A szerző a végén arra a következtetésre jut, hogy ezek az appok teljesen feleslegesek, sőt, ha lehet, még több feszültséget visznek az ember életébe, még akkor is, amikor arra biztatnak, hogy tedd le a telefonod tíz percre. Az algoritmusokat lehet még menedzselni, a Gizmodo nemrég összegyűjtött pár megoldást arra, hogyan lehet az egyre jobban elszaródó internetet egy fokkal használhatóbbra varázsolni (RSS-olvasók használatával, például), de a végeredményen nem változtat sokat. Ott lehet valahol az igazság, ahova Eddy Burback eljut a videója végén: sehogy máshogy nem tudjuk letenni a telefont, csak úgy, ha tényleg letesszük.
