Az állam életébe ne szóljon bele senki, viszont az állam jól beleszól az emberek életébe

Az egyén és az állam viszonya elsősorban filozófiai, jogi, ideológiai és politikai kérdés, és azt hiszem, nem ártana, ha pszichológiai is lenne, lehetne. Úgy tűnik viszont, hogy a politika, amelyik a legnagyobb mértékben meg akarja határozni a kérdést, a pszichológiai vetülettel a legkevésbé sem szeretne foglalkozni. A jelen helyzet ugyanis az, hogy van egy államunk, aminek az irányítói minden erővel azon dolgoznak, hogy az szuverén, független, beleszólás- és mindenféle vélt (pl. LMBTQ-lobbi) és valós külső erőktől (pl. klíma, természeti adottságok) befolyásmentesen működhessen.

Velük szemben pedig ott vannak az egyének, akik viszont dehogy vannak szemben. Nekik csak arra lenne szükségük, hogy némi iránymutatás (egyértelmű, betartható és betartott törvények) mellett annyira szabadon élhessenek, amennyire csak lehet, amennyire csak szeretnének.

Szóval a mi valóságunk az, hogy az állam életébe csak ne szóljon bele senki, viszont az állam jól beleszól az emberek életébe. Egyre több helyen van ugyanis ott az egyre inkább centralizált irányítás. Olyan helyeken is, ahol egyébként nem sok keresnivalójuk lenne. Óvodákban, iskolákban, templomokban, boltokban, hálószobákban, ügyészségekben, médiumokban.

Cinikus és abszurd módon olyan helyekről viszont, ahol igenis lenne rájuk szükség, az az érzésem, egész egyszerűen kivonultak. Ilyen például az egészségügy és a közoktatás, a hajléktalanellátás, a kisebbségpolitika, a természet- és az épített örökségvédelem, vagy éppen a leszakadó és leszakadt kistérségek segítése, támogatása.

Folyamatosan szűnnek meg a helyi szervezetek, és jönnek helyettük létre monstre, tehetetlen és lassú államapparátusok, amik méretükből és tömegükből kifolyólag nem ismerhetik a helyi és egyéni adottságokat.

A helyi és egyéni adottságokat ismerő civileket cserébe kivéreztetik, ellehetetlenítik, passzív és aktív módon támadják. És most már nemcsak a civileket, hanem olyan szervezeteket is ki kell „söpörni”, mint mondjuk a Magyar Pszichológiai Társaság (MPT).

A Szuverenitásvédelmi Hivatal (SZH) készített egy 18 oldalas dolgozatot Az Európai Bizottság CERV programja – Így nyitotta meg Brüsszel a pénzcsapot a Soros-hálózat finanszírozására címmel, aminek a mellékletében felsorolnak 33, a CERV programban támogatott politikai nyomásgyakorló szervezetet.
Politikai. Nyomásgyakorló.

Szerintük ilyen az MPT mellett az Uccu Roma Informális Oktatási Közhasznú Alapítvány is, a Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesület (NANE), a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány vagy éppen a Levegő Munkacsoport Országos Környezetvédő Egyesület és a szegénység és a társadalmi kirekesztettség csökkentését célzó Kárpátok Alapítvány is.

A törzsszövegben további politikai nyomásgyakorló szervezetek nevei is szerepelnek. Utcajogász Egyesület, Patent Egyesület, amely egyesülethez többek között az a japán nő is fordult, akit január végén ölt meg a férje. Felsorolhatnám persze az összeset (érdemes végignézni a szöveget), sejthető módon a korábban már meghurcolt Ökotárs Alapítvány is szerepel a felsorolásban, igazgatója, Móra Veronika meg is írta erről a véleményét.

Teljesen nevetséges módon mindenféle differenciálás és magyarázat nélkül kerültek a szervezetek a dolgozatba, ha jól értem, az egyetlen kritérium az volt, hogy uniós támogatást kaptak a CERV program keretéből (Citizens, Equality, Rights and Values – Polgárok, egyenlőség, jogok és értékek). Remek lehetőségnek tűnik, illetőleg tűnt CERV-támogatásra pályázni, hiszen – hiszi az állam vagy sem – nem mindenki fehér, heteroszexuális, felső középosztálybeli, magas szocio-ökonómiai státuszú, nagyvárosi, jó kapcsolatokkal rendelkező, református vagy katolikus, életerős, egészséges, kiegyensúlyozott, boldog, senkit sem bántó felnőtt férfi.
Vannak olyanok, akik ennek a felsorolásnak csak a legvégén véreznek el, mondjuk nem férfiak, hanem nők. Vagy férfiak, de nem életerősek, hanem idősek, betegek, támogatásra szorulnak.

Gondolom, az MPT is azért került a SZH látókörébe, mert a huszonnégy szekciójából az egyiket LMBTQ+ Pszichológiai Szekciónak hívják, és ki tudja, hogy a Szexuálpszichológiai Szekció nem gyanús-e, de az is lehet, hogy még mindig böki az állam csőrét, hogy nem lett semmi a tervezett pszichológus kamarából.

Ennél a május 13-án éjfél előtt nem sokkal benyújtott – úgynevezett – átláthatósági törvény tervezete jóval messzebb megy.

Már nem konkrét szervezeteknek kell félniük. Féljen szépen mindenki, mindentől, mindig.

A civil szervezetek, a független sajtó, a másként gondolkodók. A törvénytervezet ugyanis nem konkrét, nem egyértelmű, nem átlátható és nem is különösebben értelmezhető.

Mindazok pedig, akik a mondvacsinált, hasraütés-szerű érvek alapján nem átláthatóak, őrült szankciók elé néznek. Jogorvoslatnak helye pedig nem lesz, mert bár lehet majd a Kúriánál fellebbezni, de a pénzmosás elleni szerv döntését a testület nem változtathatja meg.

Magyarul. Állj ki valamiért, ami neked fontos. Mondjuk a hajléktalanok vagy a melegek jogaiért. Vagy azért, hogy megírd a hazád és a világ híreit. Objektíven, érthetően. Ehhez pénzre van szükséged. Itthon és külföldön is keresed a támogatási lehetőségeket, pályázatokat. Pénzhez jutsz. Az SZH szemében a külföldi pénz alapból veszélyes, de a magyar támogatás is könnyen lehet az. Felkerülsz a listára. Onnan lekerülni nem tudsz. Innentől minden támogatódtól és minden támogatásról „teljes bizonyító erejű magánokiratba foglalt nyilatkozatot kérni” arról, hogy a pénz Magyarországról jött. És, hogy mélyebbre nyomják a kést a bordáid között, még az 1%-ot sem gyűjtheted.

Ha az SZH ügynökeiben továbbra is felmerül, hogy külföldi támogatást fogadtál el, akkor jön a büntetés. Ennek az összege legyen mondjuk 25-ször annyi, mint amennyit kaptál. Ja, és a támogatás összegét még be is kell fizetned a Nemzeti Együttműködési Alapba. Mindezt, ahogy a javaslat is írja, a fokozatosság jegyében.

Ludas Matyi háromszor állt bosszút Döbrögin az igazságtalanságért, a NER legalább 26-szor veri majd le a bosszúját. Azért az igazságtalanságért, amit egyébként a kormány képviselői és szolgálói követnek el. Ellenünk, immár 15. éve.

A legtöbb tehát, amit tehetsz, hogy nem pályázol. Ez pedig már a Stánicz Péter alkotmányjogász által leírt dermesztő hatás jelensége, ami öncenzúrához, önkorlátozáshoz vezethet. Pszichológiai szempontból leginkább a tanult tehetetlenségre hasonlító dologról van itt szó, ha a patkány a ketrecben azt tanulja meg, hogy bárhová ugrik, ott áramütést fog kapni, akkor egy idő után már nem is fog kimozdulni a ketrec sarkából. A maga módján depressziós, egykedvű, a szó legszorosabb értelmében tehetetlen lesz.

Itt van tehát a Szuverenitásvédelmi Hivatal, ami – ha életbe lép ez az új törvény – páros lábbal fogja Magyarországot kirúgni a demokráciának még a romjaiból is.

Egy jogállam ugyanis követhető, átlátható, érthető. Egy jogállamban az emberek biztonságban érezhetik magukat. Egy jogállamban az emberek tudják, hogy úgy nagyjából minek úgy nagyjából mi lesz a következménye. És azt is tudják, hogy a következmény méltányos, adekvát. A 25-szörös szorzó nem az. Az pedig, hogy nem lehet tudni, hogy mi fog szemet szúrni a SZH-nak, az maga a van sapka-nincs sapka jelenség. A lényeg, hogy te tudd, hogy felveheted-e a sapkád. Félj. De csak az akar félelmet kelteni, aki maga is fél.

Egyébként pedig lehet, hogy tényleg kell átláthatósági törvény, de akkor a., az tényleg az átláthatóságot szolgálja és b., legyen érvényes mindenre és mindenkire. Ha mondjuk a független sajtónak transzparensnek kell lennie abban, hogy miből van a pénze, akkor ez legyen a függő sajtó felé is ez az elvárás. Ha az ellenzéki pártok kampányát teljesen átláthatóvá kell tenni, akkor legyen a kormányzó pártok finanszírozása is teljesen átlátható. Ha a nem kormányzati civil szervezetek minden forinttal elszámolnak, akkor a kormányzati civil szervezetek is számoljanak el minden forinttal. Igen, itt például a CÖF-re gondolok.

De ugorjunk vissza a pszichológiára!

Az a helyzet, hogy Magyarországon meglepően sokféle ember létezik, és a meglepően sokféle embernek egy jelentős részéről az állam nem hajlandó tudomást venni, egy másik jelentős részéről pedig bár tudomást vesz, de őket ellehetetleníti. Az utóbbi hatalmas probléma, az előbbi viszont nem is biztos, hogy akkora baj, hiszen az államnak tényleg nem kell mindenhez és mindenkihez értenie, erre lennének a civil, nonprofit, tehát profitot nem, de értéket teremtő és pénzt igénylő szervezetek.

Az érték pedig az, hogy a másként (jelentsen ez bármit) működő és élő emberek teljes jogú állampolgárok lehessenek. Erőszak áldozatai, hajléktalanok, védtelen gyerekek, romák, menekültek, szegények, a légszennyezésbe belefulladó állampolgárok, szexuális kisebbségek.

Ha viszont a Szuverenitásvédelmi Hivatal és a pénzmosás elleni szerv által ellehetetlenített szervezetek nem foglalkozhatnak az egyes emberekkel, akkor mégis ki fog? Ha a hírekhez nem jutunk hozzá, mert mindenhol csak egy nézőpontból és csak egyféle híreket lehet olvasni, nézni, hallani, akkor mégis honnan fogjuk tudni, hogy mi van az országban és a világban? Akkor honnan fogjuk tudni, hogy mi legyen velünk?

Ki fog jogsegélyt adni annak a nincstelenségben élő, a kilakoltatás szélén álló Hernád utcai, kétgyerekes édesanyának, akinek nincsen pénze arra, hogy megfizessen egy ügyvédet, ha nem az Utcajogász Egyesület? Ki készít környezetvédelmi tanulmányt arról a területről, amelyre akkumulátorgyárat akar telepíteni az állam, ha nem a Levegő Munkacsoport? Senki.

Ezek az emberek magukra fognak maradni, ami, lehet ezt előre látni, az államnak elképesztően komoly költségeket fog jelenteni.

Pénzügyi, morális, társadalmi és pszichológiai költségeket. A sok százezer Euróval megtámogatott szervezetek ugyanis nem gamerszékekre és távol-keleti utazásokra költötték a forrásaikat, hanem rászoruló emberekre és ügyekre.

Ha pedig ezeket a forrásokat az állam leállítja, és helyette nem ad alternatívát, nem mutatja meg, hogy ha ezekhez nem, akkor kihez lehet fordulni, az morálisan azt az üzenetet fogja hordozni, hogy ti nem vagytok érvényesek, ti nem érdekeltek senkit sem, ti nem léteztek.

És ne is létezzetek.

Ahogy azt teszi a patkánnyal is a tanult tehetetlenség jelenségére rámutató kísérlet.

De valóban. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha mindenki fehér, heteroszexuális, felső középosztálybeli, magas szocio-ökonómiai státuszú, nagyvárosi, jó kapcsolatokkal rendelkező, református vagy katolikus, életerős, egészséges, kiegyensúlyozott, boldog, nem bántalmazó és nem is bántalmazott felnőtt férfi lenne.

Csak hát nők nélkül nehezen növekedne a nemzetünk lakossága, de még csak fenn sem maradna, gyerekek nélkül pedig elég hamar elöregedne a társadalmunk.
Szóval mégiscsak úgy van, hogy nem nagyon lehet és nem nagyon van értelme a sokszínűség ellen mit tenni, a sokszínűség érdekében viszont annál többet lehet.

Ehhez mindössze annyit kéne tenni, hogy bizonyos és egyértelmű keretek között engedni kellene az embereket szabadon, a jogaikat és a kötelezettségeiket ismerő és azokat betartó felnőttként élni, a gyerekeket segíteni kellene abban, hogy ilyenekké válhassanak, a civileket és az újságokat pedig – szintén bizonyos keretek között – szabadon kéne hagyni dolgozni. Az állam és az emberek közös érdekében.