A népirtó is ember – magyar antiszemiták a zsidók nélküli világban

Mi lett volna, ha a nácik győznek? Annyira elcsépelt a kérdés, hogy külön monográfiát írtak az erről szóló fikciós irodalomról. De minek az ilyesmiről képzelődni, ha egyszer meg is figyelhetjük? A nácik persze nem nyerték meg a háborút, de az egyik, talán a fő célkitűzésüket egy időre és bizonyos földrajzi helyeken igenis megvalósították: lényegében zsidómentessé tették az őket körülvevő világot.

Vajon mit szóltak a magyar antiszemiták ahhoz az állapothoz, amit előzetesen földi mennyországnak képzeltek el? Meglelték a békéjüket, vagy ezután is nyomta valami a szívüket?

Hogyan ábrázoljunk tömeggyilkosokat?

Furcsának tűnhet, de nem véletlen, hogy a holokauszt áldozatainak emléknapján az elkövetők lelkébe próbálok belelátni. Úgy vélem, valami gond van azzal, ahogy el szoktuk beszélni a népirtást. Hogy mi, azt legegyszerűbben a holokausztmúzeumok példáján tudom kifejteni.

Az emberek sok okból járnak múzeumba. Holokausztmúzeumba azért járunk, hogy megjavuljunk: kifelé jövet jobb emberek legyünk, mint befelé menet. Amennyire értesülve vagyok, eddig mindahány megvalósult vagy tervezett holokausztmúzeumunk azzal akarta megjobbítani a látogatót, hogy elmeséli neki az áldozatok szenvedéseit és az elkövetők gonoszságát, így segítve neki azonosulni a halottakkal, elidegenedni a gyilkosoktól.

Én nem hinném, hogy ezzel az embereket meg lehet javítani. Túlságosan könnyen megússza így a múzeumlátogatást az érdeklődő. A jegy áráért cserébe ugyanis azt az élményt kapja, hogy a szenvedők oldalára képzelheti magát, míg az elkövetőktől mereven elzárkózhat. Ezzel az a baj, hogy nem következik belőle erkölcsi nyereség: nem késztet önvizsgálatra, nem kelt gyanút bennünk magunkkal szemben, hanem éppen megnyugtatja a látogatót abban, hogy ő a jó oldalon áll. A múzeum megsajnáltatja a múzeumjáróval saját magát.

Szerintem egy holokausztmúzeumnak nem csak azon kellene folyton ügyködnie, hogy a szemlélő együttérezzen az áldozatokkal. Úgy vélem, jobban működne, megrázóbb lenne egy olyan holokausztkiállítás, amely azt mutatja meg, hogy a tömeggyilkosokban volt hajlam a jóságra hétköznapi emberként. Nemcsak kegyetlen gyilkosok voltak, hanem szerették a feleségüket. Gondoskodtak a gyerekeikről. Élvezték a nyugalmat. Csodálták a szépet. Emésztette őket a bűntudat. Vagyis éppen olyanok voltak, mint mi.

Magyarán annak lenne erkölcsi tanulsága, ha a holokausztmúzeumban a gyilkosokban ismernénk magunkra. Akkor muszáj lenne elgondolkodnunk azon, hogy ha ők megtették azt, amit megtettek, akkor mi mire lennénk képesek. Hogy nem lakozik-e bennünk is egy tömeggyilkos. És ha elgondolkozunk ezen, akkor talán valamivel több esély van arra, hogy a helyes utat választjuk, amikor majd úgy hozza a sors, hogy nekünk kell eldöntenünk, lemészárolunk-e másokat.

Ilyen holokausztmúzeum, amely az elkövetőkre figyel, és a látogatót azzal szembesíti, mennyire hasonlít a gonosztevőkhöz, tudtommal egyelőre nincs idehaza. Talán a világon sincs. Film azonban már van, mindenkinek ajánlom figyelmébe az Érdekvédelmi terület című mozit. Ennek az írásnak a végére érve a történetírás eszközeivel igyekszem közelebb hozni az olvasóhoz a bűnösöket, hogy ezzel eltávolítsam az olvasóktól saját magukat.

Álmodozás a zsidók nélküli paradicsomról

Kiinduló állításom az, hogy a holokauszt előtti antiszemitizmus utópista eszmerendszer volt. Utópista az, aki egy nem létező, eszményi országról, Utópiáról, azaz Seholsincsről álmodozik, ahol élni szeretne. Az antiszemiták is ilyenek voltak: a létező világtól undorodva elfordultak, és helyette egy boldog tökéletességről ábrándoztak.

Miben állt az antiszemiták utópiája? Kettő is volt nekik. A mérsékeltebb arra gyúrt, hogy a nemzet kenyeréből minden faj éppen akkorát szeljen, amennyi a népességen belüli arányszáma. Most azonban a radikálisabb vágyálmukkal szeretnék foglalkozni: ez is a javak egyenlőtlen eloszlásában látta a világ rákfenéjét, de az ideálja nem a faji egyenlőség volt, hanem az „egy faj, egy ország” elve szerint gondolkodott. Azaz Magyarország az összes javaival együtt a magyaroké. A zsidóknak nincs helyük benne. Menjenek a saját országukba. Vagyis a cél az eljutás a zsidónélküliség paradicsomába. Ez az utópia tehát egyúttal szükségképpen gettósítási, kivándoroltatási, deportálási vagy népirtási fantáziákat is tartalmaz.

Ez az álláspont a magyar antiszemitizmusban szinte azonnal megjelent. Már 1878-ban, a második országgyűlési antiszemita beszédben javasolta Istóczy Győző Zsidóország megalapítását, és megkérte a zsidókat, távozzanak oda. Ha itt maradnak, és nem változtatnak a viselkedésükön, arra az esetre „a zsidók tömeges kivégzését” helyezte kilátásba. 1897-ben a Herkó Páter című katolikus élclap megkérdezte az olvasóit, hogyan oldanák meg a zsidókérdést. 53 választ közölt a lap. Ebből 5 a zsidók kiűzéséről szólt. 16 pedig a zsidók halálát okozta volna.

A legeredetibb és legvadabb magyar antiszemita, Keltz Sándor, az 1920-as években a magyarok boldogulásának egyetlen útját „a zsidó faj, a zsidó típus tökéletes kiirtásában” látta. Ő végre azt is leírta, milyen lesz a szép új világ: „Ha pedig nem lesz többé zsidó közöttünk, akkor meg fognak nemesedni a verseny módszerei, enyhülni fog a társadalmi osztályok közti feszültség, nem lesznek örökös forradalmi zavarok […]. Akkor baráti kezet nyújthat a fehér ember a fehér embernek.”

1944-ben a gettósítás megkezdésével valósággal burjánzani kezdtek a lapokban a leírások arról, milyen lesz mostantól a zsidók nélküli világban élni. Városok zsidók nélkül című cikkében Bosnyák Zoltán azt írta, hogy ezeken a településeken „a felszabadulás érzése lett úrrá. […] Új, megtisztult, becsületes életet kezdhetnek. […] máról-holnapra összezsugorodott a fekete piac forgalma, csökkentek az árak […] nyugalom, békesség, bizakodás költözött a lelkekbe. […] Városaink életében a zsidók távozásával új, szebb, igazabb és boldogabb korszak kezdődik.” Másutt a zsidótlanított vidéki városokat a csend, a tisztaság és nyugalom városaként mutatják be, amelyek utcáiról eltűnt az orgia és az ordibálás. Külön műfaj volt a riport az első zsidómentes balatoni szezonról: a hajdani lármás Zsidófokot most csendes, szellős, kellemes Siófoknak ábrázolták az újságírók saját maguk nagy, a lángossütőknek feltehetőleg kisebb örömére.

Az antiszemita utópia azonnal megszülte a maga ellenirodalmát, a zsidók nélküli világ rettenetességét taglaló disztópiákat. Istóczy említett beszéde után öt nappal megjelent Hevesi Lajos tárcája a Fővárosi Lapokban, amelyben leírja Budapest pusztulását a jövőben, a lex Istócziana elfogadása után. 1922-ben adták ki ennek a műfajnak a leghíresebb darabját, az osztrák Hugo Bettauer iszonyúan rossz regényét Nagyváros zsidók nélkül címmel, amiből még némafilm is készült. 1924-ben mutatták be Feld Mátyás Nincs már zsidó Pesten című színdarabját, ami nagyon hasonlított Bettauer sztorijára, de mulatságosabb volt. Ezek a disztópiák mind azt a történetet mondták újra, hogy a zsidók és nem zsidók közt munkamegosztás van, ezért egymásra vannak utalva, így a zsidók elűzése a pokolba vezet.

De hiába az ellenirodalom, az antiszemiták megmaradtak utópistának. A csendes, természetes, tisztességes, kissé unalmas, a verseny izgalmai nélküli, erényes, azaz zsidók nélküli élet után vágyakoztak.

Egy modern utópia megvalósulhat

Az utópiák gyártása nem modern, hanem sokkal régibb jelenség. Az a veszélyes helyzet azonban nagyon is modern, hogy van esély a megvalósulásukra. Reinhart Koselleck így magyarázta a premodern és a modern ember gondolkodása közti különbséget: a premodern elmében össze van gyógyulva a tapasztalat és a várakozás. Senki sem vár semmi olyat, ami még nem történt meg. Legalábbis az e világtól nem. Minden olyan várakozás, ami elrugaszkodik a tapasztalattól, a túlvilágra vagy a világvégére vonatkozik.

A modern ember fejében ellenben a várakozások egészen elszakadnak a tapasztalatoktól. Mindenki úgy számol, hogy olyasmik fognak történni, amire még nem volt példa, éspedig egyre jobb dolgok. A tapasztalat és a várakozás közti mélységes szakadékot szokás haladásnak nevezni. A szakadékon hidat verni, azaz a világot megjobbítani emberi cselekedetekkel lehet. A híd tervrajza az utópia.

Zygmunt Bauman ugyanezt úgy meséli, hogy a premodern ember mentalitása az erdőkerülőé, a vadőré volt. Az ő célja a teremtés rendjének megőrzése vagy a visszatérés a régi jó szokásokhoz. A modern mentalitás viszont a kertészé. A kertész úgy gondolja, hogy a rend nem eleve adott, hanem neki kell megterveznie aszerint, mit tart az értelme kívánatosnak, majd neki kell megvalósítania is a bukszus megnyírásával, a gaznak ítélt növények kiirtásával. Az utópia a francia kert tervrajza.

A modernitás tehát valósággal előírja az utópikus gondolkodást. Az utópia a modern ember mindennapi kenyere. Egyre-másra születnek a valóságot hibásnak felismerő, azt körzővel-vonalzóval kijavítani törekvő kísérletek, a modernitás elleni modern lázadások a véres totalitarizmusoktól a jóléti államig. Az utópia az újkorban igazából már nem Seholsincs, hanem Mostmégnincs, és azon vagyunk, hogy holnapra már meglegyen. Az utópia tehát immár az, aminek az emberek a ténykedésüket szentelik, és már nem csak álmodoznak róla.

Ilyen körülmények között fennáll a lehetősége annak, hogy egyszer csak álmaink országában találjuk magunkat. És a társadalom magyarországi antiszemita mérnökeivel is megesett az, hogy ott termettek Seholsincsben.

A zsidók Zsidóországban

Az egyik lehetőség Seholsincs bejárására, hogy Magyarországot egyelőre még nem teszik zsidómentessé, de elutaznak oda, ahová a zsidóknak majd menniük kell, arra az egyetlen helyre, ahol az antiszemiták szerint legitim módon tartózkodhatnak, azaz a saját otthonukba. Tehát úgy is Seholsincsben találhatták magukat az antiszemiták még jóval a holokauszt előtt, hogy az ő utópiájuk megvalósítása még sehol sem tartott, de a cionistáké már haladt.

Egyetlen ilyen bővebb útleírást találtam: Dezséri Bachó Lászlónak A közeli keleten című politikai útikönyvét 1935-ből. Nincs időnk most megismerni a katona-nyelvtanár-történész szerző életútját, de hogy mennyire fekete öves antiszemita volt, arról két sztorit elmesélnék:

• 1919-ben egy brosúrájában a zsidókérdés távlatos megoldásáról azt írja: „Nem mondom azt, hogy agyon kell verni minden zsidót […] [de] ha nem fér a bőrébe, akkor a magyar ökölnek le kell csapni a zsidóságra, még pedig úgy, hogy többé megmozdulni ne tudjon.” Addig is a zsidók kivándorlását kell erőltetni – vélte.
• 1944-ben a szerző megjelent a gyöngyösi gettóban, majd feljelentette a rendőrfőnököt, mivel úgy találta, a zsidóknak túl jó dolguk van ott.

Dezséri Bachó László eszmeisége az útleírásának már abból a részéből kiderül, amikor még csak közelít a palesztinai brit mandátumterülethez. A kemáli Törökországot a faji öncélúság mintaállamának festi le. Az olasz uralom alatt álló Rodosz fasiszta mintasziget. Zsidókat itt még nemigen tud leírni, ezért egész gyűlöletét a görögökre irányozza, a görögökre olvas rá minden zsidós sztereotípiát. Mindent utál tehát, ami zsidós, mindent csodál, ami zsidótlan.

Ehhez képest a jisuvhoz, vagyis az Izrael megalapítása előtti palesztinai zsidó közösséghez, kifejezetten pozitív előítéletekkel közelít: a cionizmusban, sok más antiszemitához hasonlóan, szövetségest lát, amely társ a zsidóktól való megszabadulásban és a zsidók megjavításában is. Várakozásait saját bevallása szerint a kvázi hivatalos cionista utópia, Herzlnek a Zsidóországot zöldnek és hipermodernnek elképzelő Ősújországa határozta meg. És egy darabig meg is felelt ennek, amit látott.

Lelkesedése azonban csak addig tartott, amíg emberekkel nem találkozott. A zsidó parasztállam lakóit ugyanis olyannak képzelte, mint amilyen Mezőkövesd vagy Balmazújváros népe. „Feltűrt ingujjú zsidó menyecskéket”, „lobogó gatyás, volt biztosítási ügynököket és ószereseket” várt. Talált is ilyesféle embereket a zsidók földjein. De hiába: mind arabok voltak, zsidó földmunkást egyet se lelt. A zsidók a tőkések, az arabok izzadnak.

Aztán az elbeszélő eljut Tel-Avivba, ahol kiderül, hogy „falusi idillről szó sincsen”. Bérpaloták, bankok sorakoznak, a zsidó férfiak a kávéházakban tereferélnek és kártyáznak, a nők a strandon vannak, erősen kisminkelve. Tel-Avivban „a terézvárosi tájak romantikája váltakozik […] a körúti kávéházak derűs nyugalmával és Jaroslau gettójának ószövetségi hangulatával”. A zsidóké az élet minden élvezete, a nincstelen araboknak a munka marad és a nekik zsidók által hirdetett kommunista tanok. Vagyis itt minden ugyanolyan, mint odahaza. Ezek ugyanazok. A zsidók megváltoztathatatlanok. Amit itt tapasztalt, azt zsidó térhódításnak nevezi, és ez tette szerinte tönkre Magyarországot is. Ha a zsidók idejönnek, azzal csak újratermelődik más szereplőkkel ugyanaz, ami odahaza történik. A szerző arra jut, hogy ezért kár volt ideutazni. Ezt egy villamosjeggyel is megnézhette volna Budapesten.

Dezséri Bachó László nem lelte meg a nyugalmát Zsidóországban. Úgy találta, ha a zsidók majd mind itt laknak, az legfeljebb Magyarországon segít, de a világot nem teszi jobb hellyé.

A zsidók a gettóban

Seholsincs bejárásának azonban volt sokkal magától értetődőbb módja is. A gettósítás, majd a deportálás után Magyarország egy része vagy egésze még hosszú hónapokig, majdnem egy évig antiszemiták uralma alatt állt, akiknek bőven volt idejük kiélvezni a zsidómentes környezetet, legalábbis vidéken.

Voltaképp a holokauszt emlékezetének egy elfelejtett fejezetét akartam feltárni. Annak eredtem utána, hogyan emlékeztek a holokausztra a hatalmon lévők a gettósítás és az auschwitzi deportálóvonatok útnak indulása után, de még a szovjetek megérkezése előtt.

A forrásanyag megtalálása nem okozott gondot. Tizennyolc digitalizált vidéki hírlapot találtam, amely a helyi gettósítás időpontja után is megjelent. Az akkori cenzurális viszonyok közt ezek kivétel nélkül vonalas antiszemita lapok voltak. Ezekben kerestem rá a zsidó szóra. Ezenkívül átnéztem egy budapesti lapot is: a magyar Stürmert, a csakis a zsidókkal és csakis legkíméletlenebbül foglalkozó Harcot, a Zsidókérdést Kutató Magyar Intézet hecchetilapját.

Mit kezdtek magukkal az antiszemiták a zsidók nélküli világban? A forgatókönyv az volt, hogy a gettósításkor féktelen jókedvvel megünnepelték a győzelmüket, a zsidók úgymond teljes és végleges kikapcsolását a magyar életből, majd felmondták az utópiát, vagyis azt, mi lesz mostantól: béke, nyugalom, szeretet költözik a szívekbe, kvázi tavasszal elkezdődik a karácsony.

A triumfálás azonban csak pillanatnyi volt: rögtön bejelentették, hogy még nem ért véget a küzdelem, mert a zsidóság eltűnése után még mindig itt maradt a zsidósság. Vagyis azok a nem zsidók is ellenségek, akik a zsidókat nem hajlandók ellenségnek tekinteni. Könyörtelenül le kell számolni a zsidóbújtatókkal, zsidófedezőkkel, a zsidó mákonyhintéstől megtévesztett rémhírterjesztőkkel, zsidóbarátokkal, zsidó házastársasokkal, Aladárokkal (így hívták azokat a nem zsidókat, akik zsidók cégeiben fiktív tulajdonosi vagy alkalmazotti szerepet vállaltak, hogy a céget ne sújtsák a zsidótörvények), szóval a zsidóbérencekkel. De nem szabad kímélni a zsidósajnálókat, széplelkeket, sopánkodókat, magyarán a jóemberek nevű veszélyes kisebbséget sem. Elzsidósodott nem zsidók lehettek a sajtóban a zsidók egykori női alkalmazottaiból, a nadrághordó nőkből, sőt akár az egész női nemből is. Végül harcolni kell minden egyes nem zsidó ellen is, hiszen a zsidó szellem immár minden emberben gyökeret vert.

Ám a zsidók eltüntetése után nemcsak a zsidó szellemiség, hanem konkrétan a zsidók is folytatták a háborújukat a tengelyhatalmak ellen. A zsidó ugyanis az antiszemiták tudatában megmaradt világhatalmi tényezőnek: az angolok és amerikaiak a zsidók barátai, a vörös tankokat zsidó étvágy hajtja, Sztálin zsidó, Roosevelt zsidóbeütéses, Churchillnek zsidó rokona van, a szlovák nemzeti felkelést zsidók szították. Magyarországot pedig néger és zsidó pilóták bombázzák. De így legalább szombaton nincs légiriadó.

A zsidókat ráadásul, úgy érezték, nem is sikerült maradéktalanul beszorítani a gettókba: folyton ott jártak a szökésben lévő zsidók – kimondani is szörnyű – sárga csillag nélkül a gyanútlan, jóravaló emberek közt, akiket persze azért az éber rendőrök felismertek, sokszor a jellegzetes faji vonásaikról.

De a zsidótlanítás elvben sem hozhatta el a teljes megnyugvást, mert a zsidók után itt maradtak a tárgyi emlékeik és kultúrájuk nyomai. Egyetlen olyan esetet találtam, amikor ezeket a győzelmes antiszemitizmus dicsekvésére tervezték felhasználni: Nagykanizsán az egyik zsidó házban kiállítást gondoltak rendezni a zsidóktól ellopott műtárgyakból. Az összes többi eset azt célozza, hogyan lehetne eltüntetni mindazt, ami a nem zsidók eszébe juttathatja a zsidókat:

• Aranyosmeggyesen a zsinagógát katolikus templommá akarják alakítani.
• Csáktornyán elbontják a zsidó imaházat.
• Szentesen vármegyei múzeumot csinálnának a zsinagógából.
• Az úgynevezett zsidó cégtáblák, hirdetmények és utcanevek eltüntetése pedig országos mozgalom volt.

Azt a náciktól ismert ötletet, ami a keresztény átlagpolgárt is kiboríthatta, hogy az Ószövetséget is fedje a feledés homálya, sőt megvonják tőle a kinyilatkoztatás rangját, csak a Harc cikkeiben találtam meg. Ezek az írások azt kívánták elérni, hogy az Ótestamentum „bárgyú történeteit” ne tanítsák többé az iskolákban, nehogy azt higgyék az emberek, hogy az szentírás.

A zsidók meghaltak

A gettósítástól tehát mégsem lett földi paradicsom a magyar vidékből az antiszemiták észlelete szerint. De talán majd a deportálástól! Hogyan számoltak be erről az antiszemita lapok?

A miskolci Magyar Élet részletesen tudósított a zsidóknak a gettóból gyűjtőtáborba szállításáról. Aztán a deportálásukról a gyűjtőtáborból már egy szót sem szólt. A Pápa és Vidéke rejtjelesen mesélte el a deportálást, de azt hiszem, csak mi, mai olvasók jövünk rá, hogy arról van szó, az utólagos bölcsességünk előnyével felszerelkezve. A többi lap sem a gyűjtőtáborba szállításról, sem a deportálásról nem tudósított a keresés eredménye szerint.

Később persze elkotyogták az újságok, hogy nincsenek már ott a zsidók. Például egy kaposvári férfi összeveszett a feleségével, és a gettóba ment aludni, mert ott állt a sok üres lakás – írták. Egerben az alispán jelentette, hogy a zsidóknak szánt szezámolajjal nem tudott mit kezdeni, mert „a megye területén zsidónak tekintendő személy” nem tartózkodik. Miskolcon megírták, hogy a zsidók idén nem fognak kereseti adót fizetni, mert nincsenek itt.

Arról, hogy a deportált zsidókkal mi történt, hallgattak a lapok, mint a sír. A legközelebb az igazság kimondásához a legádázabb lap, a Harc került. Az Egykor és most című rovatban kényszermunkával, szögesdróttal, fertőtlenítő kamrával illusztrálták a zsidók aktuális állapotát. Nem világos, hogy mindezzel haláltábort vagy internálótábort szerettek volna-e ábrázolni. Máskor a lap hasábjain Bosnyák Zoltán és Endre László népirtással fenyegette a zsidókat. Egy antiszemita poéta pedig azt írta róluk, hogy „érettek a halálra”. Azt nem említették, hogy a megölésük valójában már hónapokkal korábban megtörtént.

A hallgatás nem véletlen. A deportálás az antiszemita sajtó számára már olyasmi volt, amivel nem lehet büszkélkedni. Vagyis olyasmi, amit képtelenség belefoglalni az utópia megvalósulásának diadaltörténetébe. Hogy erről volt szó, azt megmutatta, ahogy a deportálást az antiszemita sajtó megnevezte. Egyrészt a szóhasználatban mindig volt valami eufemisztikus. Mintha valami merőben technikai jellegű nehézség leküzdéséről lenne szó: a zsidók kikapcsolásáról, kiküszöböléséről, elköltöztetéséről, megrendszabályozásáról, elszállításáról beszéltek.

Másrészt gyakoriak voltak az olyan megfogalmazások, amelyek elfedték, hogy azt, ami történt, nem a zsidók csinálták, hanem a zsidókkal csinálták. Vagyis igyekeztek a zsidókra áthárítani a felelősséget a történtekért azzal, hogy nyelvi szinten cselekvőként állították be azokat, akik valójában elszenvedők voltak: a zsidók kikapcsolódtak, kitelepültek, eltávoztak, elköltöztek, elhurcolkodtak, a gettósítást pedig úgy is nevezték, hogy szeparálódtak.

A zsidók nélküli világ utópiájának megvalósulása annyira nem hozta el a vágyott harmóniát a magyar antiszemitáknak, annyira erős lehetett bennük a bűntudat és önfelmentés óhajának kevercse, hogy végül elkezdték bebeszélni az olvasóiknak és talán saját maguknak is, hogy ez nem is egy zsidók nélküli világ. Történetek egész sorát mesélték el, amelyeknek vagy volt antiszemita értelmezési lehetőségük, vagy nem, de azt mindig jelentették, hogy a zsidók élnek, vagy egyenesen itt vannak, holott akkorra már meghaltak. Visszaírták őket az életbe! Nézzünk néhány ilyen esetet!

• Az igazságszolgáltatás miskolci szervei jelentették, hogy az olyan pereket, amelyben szerepelt zsidó fél, félrerakják, és majd folytatják, ha visszatértek a zsidók.
• 1944. július végén megírták, hogy egy paraszt beszökött a pécsi gettóba, és libát adott el a zsidóknak.
• A zalaegerszegi Antibolsevista Ifjúsági Tábor azt nyilatkozta 1944 augusztusában, hogy most, amikor a hadi helyzet rosszul alakult, sok keresztény előszedte zsidó barátait.
• Kaposváron 1944 augusztusában a helyi plébános nyilatkozott arról, hogy milyen feltételekkel keresztelhetők meg a zsidók.
• Kaposváron egy gépírói álláspályázat 1944 szeptemberében fontosnak tartotta kikötni, hogy a munkára zsidó nem jelentkezhet.
• 1944 szeptemberében azt írták, hogy Békéscsabán sárga csillagos invázió van, lépni sem lehet tőlük.
• 1945 március közepén a Pápai Ujság megemlítette a Kelet-Lengyelországba telepített és ott dolgozó holland zsidókat.
• Jelentették azt is, hogy a szovjetek által elfoglalt Balaton környéki falvakba visszatértek a zsidók.

Összegzés

Alon Confino Egy világ zsidók nélkül című könyvében azt a feltételezést fogalmazta meg, hogy ha a nácik nyertek volna, akkor a múzeumaikban a holokausztot az ördögi zsidók felett aratott fényes győzelemként beszélték volna el. Abban a néhány hónapban, amely a zsidómentes világból a zsidók itteni gyűlölőinek megadatott, úgy tűnik, nem ez történt.

A magyar antiszemiták csak elkezdték ünnepelni a szép új világot, de rögtön utána azt érezték, hogy a zsidók még mindig köztük járnak, még mindig hatalmasak, a nem zsidók pedig még mindig zsidósak. Másrészt a zsidóktól való megszabadulásról folyó beszédet attól a pillanattól, hogy tényleg megtörtént, elkezdte átalakítani a szégyenérzettől megszabadulás vágya. Úgy látszik, azok a magyar antiszemiták, akiknek sikerült eljutniuk Seholsincsbe, inkább menekültek volna onnan.

Emberek voltak, mint mi. Így még belőlünk is lehetnek olyan emberek, mint ők.

(A szerző történész, az ELTE BTK Gazdaság- és Társadalomtörténeti Tanszék oktatója)