Persze mások sokkal több cuccot hoztak, külön táskájuk vagy szatyruk van tele csipsszel, gumicukorral, keksszel, a Márk egy hűtődobozt is hozott, pedig a tanító néni azt mondta, ne hozzunk csipszet vagy csokit, aki ilyesmit hoz, attól elveszi, és csak az osztálykirándulás végén adja vissza, de nem vett el senkitől semmit. Nekem anya két almát tett a szendvicsek mellé a kajás szatyromba. A Márkék most bontották ki a tortillacsipszet, ki is szóródott a vonat padlójára, és senki nem szólt semmit. A tanító néni föl-alá járkál, és a fejünk felé mutogatva számol minket, nem tudom, hanyadszor, és közben azt mondogatja, mindenki üljön le, vagy legalább maradjon a helyén, ne rohangáljunk, mert nem tud megszámolni.
Az ablakhoz nyomom a homlokom, nézem lent a szülőket, még feladogatnak mindenfélét a gyerekeiknek, még egy üdítő az Utasellátóból, ezt a kis pénzt tedd el még, kisfiam, van-e nálad zsepi, még egy szelet csoki az útra, mindenki beszél itt fent is, ott lent is, a szülők egymáshoz, meg föl, a vonatablakba, van, aki most keresi a szemével, melyik ablakhoz ül le a gyereke, mennyi arc, mennyi anyuka és apuka, csak én nem látom anyát, ja, de, megvan. Ott áll egy rózsaszín pólós nő mögött, kicsit nyújtogatja a nyakát, ide integet. Idefelé jövet szorongatta a kezem a villamoson, és azt mondta, hogy nagyon izgul, mert még sosem voltunk ennyi ideig távol, három teljes napig, mire mondtam neki, hogy igazából csak kettő, mert a ma már nem teljes nap, egyet ott töltünk, az egy, aztán jövünk haza, tehát egy teljes meg kettő fél nap, de nem értett velem egyet, mert mégiscsak három napot érint, így mondta, ráhagytam. Csak a Gabi anyját nem látom, pedig nem lenne nehéz kiszúrni a tömegben, kócos szőke haja van, vagyis inkább olyan, mint az oroszlánom sörénye, amit anya hatvan fokon mosott, pedig negyvenen kellett volna, és mondta, hogy ne haragudjak, megpróbálja kifésülni, meg is próbálta, nem lett jobb. Nem bírom a Gabi anyját, nem mindig értem, ahogy beszél, és furcsa szaga van, most mégis olyan jó lenne meglátni az anyukák és apukák között, akkor tudnám, hogy a Gabi is ott van valahol, mindjárt felszáll.
Visszaintek anyának. Kicsit messzebb áll, ő nem akar föladni az ablakon át csokit, vagy egy kis pénzt, van háromezer a hátizsákom belső zsebében, ez minden, a tanító néni azt mondta, nem kell pénz, mindent kapunk, a múzeumi belépő meg van véve, kapunk enni, nem kell semmire költeni, aki nagyon akar, egy kevés pénzt hozhat, hogy egy fagyit tudjon venni, de senki ne hozzon sokat, mert nem tud felelősséget vállalni, és egyáltalán, semmi értékes dolgot ne hozzunk magunkkal, én azért kikunyiztam háromezret, ennyi, mondta anya, ennél több biztosan nem kell, látom a Márkot, hogy egy tízezrest lobogtat, és gyorsan a zsebébe gyűri, amikor jön a tanító néni visszafelé, hogy megint megszámoljon minket.
Na, innen majd nem lehet késni, mondta a tanító néni, amikor az osztálykirándulás-megbeszélés volt, ott volt a napközis Jutka néni is, a kísérő tanárunk, aki most a vonat végében ül a férjével, és egy rejtvényújságot néz, akkor mondták a csipszet is, meg a fagyipénzt is, meg hogy a legfontosabb, hogy mindenki időben ott legyen, inkább előbb, mert a vonat nem vár senkire, én meg most egyre jobban félek, hogy a Gabi mégis elkésik, és ha elkésik, egyedül leszek három teljes napig, vagyis egy egész és kettő fél napig, és ezt én nem akarom, mert a Gabi a legjobb barátom. Nem ül mellettem senki, velem szemben a Szalkai ikrek, de ők is feltérdeltek az ülésre, nekem háttal, hogy a támla fölött a Márkékkal beszélgessenek, először fel is álltak, de a tanító néni azonnal rájuk szólt, hogy az ülésre nem szabad ráállni, nem, cipő nélkül sem. Most a kocsi végére ért, kiabál, hogy egy kis csendet, kinek hiányzik a párja, tegye föl a kezét. Kinézek, hátha már látom a Gabit közeledni, vagy legalább az anyja haját, de nem látom, úgyhogy felteszem a kezem, de csak kicsit, csak a fülemig emelem, nem akarom, hogy a Márkék lássák, hogy beszóljanak, hogy röhögjenek.
A tanító néni most végigszámolja a kezeket, nem tudom, az enyémet észrevette-e, beleszámolta-e, tudja-e, hogy a Gabi még nincs itt. Még biztos van pár perc, még ideérhet, én nem fogok szólni a tanító néninek, nem kérdezem meg, hogy beleszámolta-e az én kezemet is, vagy szólok, de csak akkor, ha a Gabi biztosan késik, szerintem lehet tenni valamit, biztos meg lehet várni, lehet szólni a vasutas bácsinak, közben érzem, ahogy a combom hozzáizzad a műbőr üléshez, hülye rövidnadrág. Meleg van, és mire odaérünk még melegebb lesz, mondta anya, először azt is mondta, vegyek melegítőalsót a rövidnadrágra, de nem akartam, utálom azt a sötétkék melegítőalsót, úgyhogy csak betettük a hátizsákba, hogy a biztonság kedvéért hosszú ruha is legyen nálam. Meg pluszpóló, meg pluszalsó, zokni, pluszfogkefe, az tényleg minek, meg még egy műanyag pohár, mindenből legalább egy legyen pluszban, a biztonság kedvéért, ez anya mániája.
Felállok, legalább nem izzadok tovább az üléshez, nézek ki az ablakon, hallom, ahogy a hátam mögött a másik oldalon a Dóri meg a Kitti vihognak, mindig ezt csinálják, egész osztálykiránduláson ezt fogják csinálni, a lányok általában ezt csinálják, hogy összedugják a fejüket, susmorognak és vihognak, el sem tudom képzelni, hogy valaha egy lánnyal lehetne rendesen beszélni. Nem mintha a fiúkkal lehetne, például én a Márkkal sem tudok, a Szalkai ikrekkel sem, pedig meg tudom őket különböztetni, mindenki azt mondja, hogy tök egyformák, a tanító néni is összekeveri őket, nem is értem, ha az ember jobban megnézi, egyáltalán nem hasonlítanak, a Daninak kerekebb a feje, de mégis a Dávidnak szélesebb az orra, és még egy csomó dologban különböznek, csak mindig egyforma ruhában járnak, és egyformára van vágva a hajuk, néha azt gondolom, hogy a többiek is látják, csak belemennek a játékba, mindenki azt játssza, hogy összekeveri őket. Csak a Gabival lehet normálisan beszélni, meg normálisan hallgatni, de ha nem jön, akkor kénytelen leszek valakivel mégis megpróbálni szóba állni, mert ha egész úton egyedül hallgatok, akkor a tanító néni fog velem jönni, és annál nagyobb égés nincs is, mint amikor a múzeumban a tanító néni mellett kell menni, meg vele kell sétálni.
A homlokom megint hozzáér ablaküveghez, jó koszos lehet, nem érdekel, hagyom, odatámasztom a fejem, nézem a lenti fejeket, mindjárt elindulunk, a kalauz bácsi integet, az anyukák és apukák integetnek, néhány osztálytársam visszainteget, mindenki integet, mindenki másért. Akkor végre meglátom a Gabi anyjának a hülye haját, ott jön, kicsivel épp anya mögött, és meglátom a Gabit, ahogy fut a vonatunk ajtaja felé, ott áll a vasutas bácsi, szóval neki integetett, hogy siessen, látom, a Gabinál van egy reklámszatyor, semmi más, látom, ahogy kinyomja a szatyor oldalát a tornacipője. Az anyja elmaradt a tömegben. A Gabi tök idétlenül kapaszkodik fel a magas lépcsőn, nagyon hülyén lifeg a karján a nejlonszatyor. Mindjárt elmegy a Márkék előtt, akik biztos beszólnak neki és röhögni fognak. Mindenki röhögni fog, a Dóri meg a Kitti is, a Szalkai ikrek is, az egész osztály, még én is. És három teljes napig szégyellem majd magam. Vagyis egy egész és kettő fél napig.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
