Kácsor Zsolt: Nem van ennek jó vége

– Doktor Almári Gyula vagyok, a monogramom dr. AGy, ami mindent elárul szellemi képességeimről – így mutatkozott be fénykorában dr. AGy, s ezzel eleinte nagy, ám fiatal éveinek múlásával egyre mérsékeltebb sikereket aratott, viszont mióta hallá változott, és a saját akváriumában úszkál, e bejáratott bemutatkozással nem megy semmire. Egyrészt azért nem, mert nem tud beszélni. Másrészt azért nem, mert egy díszhal teljesen hülye. Hiszen az akváriumi díszhalak agya jelentéktelenül kicsi, mindössze néhány milligrammos; továbbá a halak kognitív képességei elhanyagolhatatlanul csekélyek, azaz „nemhogy nem képesek összetett viselkedésre – állapítja meg dr. AGy immár az akváriumban –, de igényük sincsen rá, mert csak egyetlen dolog érdekli őket az egész világból: az eleség”.

Úgyhogy a hallá változott dr. AGy most szándékosan nem törődik az evéssel, ezzel kívánja kifejezni, hogy ő igazából nem tartozik a teljesen hülye guppik, szifók, zebradániók, aranyhalak, sziámi harcoshalak és fekete mollik közé. Ám kívülállását hiába igyekszik a lehető legváltozatosabb módon a tudtukra adni, azok olyan kifejezéstelen tekintettel bámulnak rá, mintha mindegyik döglött volna. Nincs élet a tekintetükben, ez a legriasztóbb bennük. Dr. AGy a többi haltól elkülönülve búslakodik az akvárium egyik sarkában, s igyekszik nem ránézni az üvegre, mert nem akarja megpillantani benne saját magát. Hiszen ő most egy fekete molli. „Most, most, most.”

Most!

Sajnos ő most csak ezt a mostot, ezt a pillanatnyi jelent képes felfogni az időből. Nincsen időérzéke, ennélfogva dr. AGy számára egy ideje (de mióta vajon?) csak a most létezik. Ami egyenlő az éhséggel. Dr. AGy éhes. S hiába erőlködik, hogy felidézzen olyan pillanatot a mollilétből, amikor nem volt éhes most. Mióta haleszű, egyfolytában éhes, az előbbi mostban is éhes volt, most is éhes, és a következő mostban is éhes. „Most ilyen az élet.”

De nem mindig volt ilyen. Az akváriumon túl, egy szürke komód mélyén fekete-fehér papírképek őrzik a gyönyörűséges múltat abban a dossziéban, amire annak idején, amikor még ember volt, dr. AGy hatalmas betűkkel ezt írta rá: „A szárnyaló nyolcvanas és kilencvenes évek”.

Merthogy azokkal a megkergült évtizedekkel együtt ő maga is szárnyalt: elvégezte az egyetemet, csajozott, bulizott, munkába állt röntgenorvosként, megnősült, gyereke lett, otthagyta a kórházat, elment a magánszektorba, a váltás nem jött be, vállalkozott, tönkrement, elvált, visszament a kórházba, aztán megint vállalkozott, megint megnősült, megint gyereke lett, megint tönkrement, de közben legalább lubickolt az életben, szeretői voltak, és sokat röhögött.

Ám azok az idők elmúltak.

Hol vannak már azok a szép, régi nők és azok a valahai nagy-nagy röhögések? Ott maradtak azokon a fekete-fehér papírképeken abban a bizonyos dossziéban, és „ami most van”, arra dr. AGy folyamatosan keresi a szavakat: kifejezéstelen tekintettel úszkál a saját 60 literes akváriumában, és naphosszat nem talál ott egy szót sem.

Most szó és fogalom nélküli életet él, de emberi mivoltában már egy jóval korábbi mostban elszótlanodott.

A hallá válását megelőző hónapokban dr. AGy elcsendesedett, naphosszat a nappaliban üldögélt, a díszhalait nézegette, s csak arra a kevéske időre tápászkodott fel a fotelből, míg kiment a hűtőhöz egy újabb üveg sörért. Majd visszaült a fotelbe, s közben nyögött és sóhajtozott, mint akit bánat ért. Pedig nem történt vele semmi különös, csak eltelt az élet. Huss. Így telt el.

Dr. AGy az utóbbi hónapokban kizárólag a díszhalaival törődött, s azon tűnődött, hogy özv. Sipos Jánosnét végre ki kellene halászni a vízből és le kellene húzni a WC-n. Az egyik aranyhalat nevezte el így, az alattuk lévő emeleten lakó özv. Sipos Jánosné nevű, öreg nyugdíjas postás után, aki éppen olyan dülledt szemű és dagadt volt, mint amilyen dr. AGy legidősebb aranyhala. Dr. AGy kifejezetten utálta ezt az aranyhalat, mert rondának, hülyének és pofátlannak tartotta, s úgy gondolta, ideje volna móresre tanítani.

Erre föl most ott úszkál özv. Sipos Jánosné mellett, az aranyhal folyton őt méregeti a dülledt szemével, és azt nézi, mikor haraphat bele. A fekete molli testébe költözött dr. AGy igyekszik menekülni előle, de özv. Sipos Jánosné mindenhová követi, nem lehet lerázni, ráadásul dr. AGy rettenetesen éhes, csillapíthatatlanul éhes, és a menekülés ettől még kimerítőbb.

Pedig milyen szép élete volt neki, mikor a felesége és a kisfia még szerette őt. Igaz, akkor dr. AGy még szárnyalt. Vállalkozóként egy darabig nem keresett rosszul: egy képalkotó diagnosztikai berendezéseket forgalmazó és javító multicég magyarországi leányvállalatának társtulajdonosa volt, de vállalkozásuk csődbe ment, mert „hahaha, nem tudott lépést tartani a recesszióval, hahaha”. Ezt a szöveget dr. AGy ötlötte ki annak a helyzetnek a leírására, amikor egy magáncég egyszerre megy tönkre a saját környezetével, azaz jelen esetben az ő magyar egészségügyi cégük a magyar egészségüggyel szinkronban sorvadt el, mert „nem tudott, hahaha, lépést tartani a nyomorral, hahahaha”.

Pedig milyen jól keresett dr. AGy azokban az években, amikor még azt hitte, hogy a magyar betegek a vállukon viszik majd a cégét a tőzsdére. A feleségével operába jártak, de nem ám Pestre, hanem Milánóba. „Elkulturáltuk a pénzt, hahahaha”, szokta mondogatni dr. AGy, mikor még ember volt, nem pedig hal. Vettek egy hatalmas kertet is, ahol dr. AGy a globális felmelegedés szerinte jótékony hatásait arra akarta felhasználni, hogy olajfaligetet telepítsen, Olaszországból hozatott méregdrága olajfacsemetéket, de az első télen elfagyott mind. Egyetlen fácska hozott termést, összesen három darab olajbogyót, amit dr. AGy a barátaival ünnepélyes keretek között szüretelt le, nemzeti színű szalagot kötöttek az olajfa vékonyka derekára, majd elénekelték a himnuszt, és egy aranyozott körömollóval teátrálisan learatták mind a három olajbogyót. Az egyiket dr. AGy ültette el, a másodikat a felesége, a harmadikat az egyetlen fiúk, Gáborka. De egyik sem kelt ki, elrothadt mind a három a földben, amitől Gáborka természetesen sírógörcsöt kapott, s azt magyarázta a szüleinek, hogy ők hárman éppen úgy fognak elrothadni, mint ezek a magocskák. Dr. AGy jóízűen kinevette.

Most nem nevet, mert éhes, ráadásul özv. Sipos Jánosné is éhes, aki mindenevő, és őt üldözi, hogy harapjon belőle egy falatot. De nemcsak özv. Sipos Jánosné kergeti a halálba a fekete mollit, hanem a Vlagyimir Putyin nevű sziámi harcoshal is, dr. AGy ugyanis – még emberként – elkövette azt a meggondolatlanságot, hogy vásárolt egy sziámi harcoshalat, holott az akvaristák szerint ez a verekedős faj társas akváriumba nem való.

Dr. AGy igazából özv. Sipos Jánosnét akarta kicsináltatni a sziámi harcoshallal, amelynek a jól hangzó Vlagyimir Putyin nevet adta. Igaz, egyszerűbb lett volna kihalásznia az aranyhalat, és kidobni az ablakon, de dr. AGy a természetes megoldások híve volt, s úgy gondolta, hogy a Vlagyimir Putyin által megszemélyesített természet majd elintézi az aranyhalat. De nem így történt. Vlagyimir Putyin ugyanis határozottan félt a nagy testű, sőt dagadt aranyhaltól. Ám amikor a kis fekete mollit meglátta, azonnal rávetette magát, úgyhogy dr. AGy fejvesztve menekül előle, s közben éhes, ráadásul a változatosság kedvéért most egyszerre üldözi őt özv. Sipos Jánosné és Vlagyimir Putyin, „nem lesz ennek jó vége”, gondolja. Illetve hát, elnézést, a jövő idő ez esetben nem használható, mert a halak csak a jelen időt ismerik, pontosabb tehát úgy fogalmazni, hogy miközben dr. AGy egy algás lerakódásokkal csúfított kő mögött keres menedéket, az fut át a mákszemnél is kisebb agyán, hogy „nem van ennek jó vége, határozottan nem van”.

Miközben a kő mögül leselkedik, váratlanul árnyék vetül az akváriumra, és ettől olyan riadalom támad idebent, mintha villám csapott volna a vízbe. Megmagyarázhatatlan módon dr. AGy világosan érzi, hogy mit érez a többi hal. Furcsa. Mintha a víz vezetné az ingerületet, mintha ebben a közegben a víz révén mindannyian össze volnának kötve érzelmileg. Dr. AGy rémült, a többi hal is rémült, dr. AGy érzi, hogy az akvárium egyik távoli sarkában özv. Sipos Jánosné is retteg, az egyik dísznövény takarásából pedig Vlagyimir Putyin remegését közvetíti egy különös erő.

Az a bizonyos árnyék egy emberé. És az az ember nem más, mint Gáborka. Nagyfiú már, a pattanásos arcát fél éve már borotvával is kapargatja. Dr. AGy azt szeretné ordítani neki, hogy „éhes vagyok, adj ennem”, de most – most! – nem megy neki az ordítás, holott régebben mennyire jól ment. Úgy tíz éve, amikor úgy volt, hogy elválnak, dr. AGy sokszor üvöltözött a feleségével, s ennek fültanúja volt Gáborka is, aki emiatt akkoriban minden éjszaka bepisilt. Ki akarták puhatolni, hogy egy esetleges szétköltözés után Gáborka melyikükkel szeretne maradni, megkérdezték hát tőle, hogy „anyával vagy apával szeretnél lakni, Gáborka?”, mire a gyerek riadtan csak annyit válaszolt, hogy „inkább egy kiskutyával”, és az ijedtségtől rögtön bepisilt.

A felesége erre zokogni kezdett, és dr. AGy is zokogott, végül csatlakozott hozzájuk Gáborka is, együtt sírtak, ami megmentette a házasságukat, nem váltak el, kiskutyát azonban nem vettek, Gáborka hiába jelentette be rá az igényét. Azokban a családi veszekedésekkel vészterhes, sötét és idegőrlő időkben a lakásban található összes növény elszáradt és elpusztult, amit dr. AGy azzal magyarázott, hogy „öngyilkosok lettek, hahaha, ők sem bírták a családi klímát”, ezután került a lakásba az akvárium, hogy legyen a nappaliban valami élet, ha már a zöld színek a családi boldogsággal együtt örökre elenyésztek.

Dr. AGy és a felesége megfogadta, hogy többé nem veszekednek Gáborka előtt, aminek meglett az eredménye: Gáborkának idővel reggelente egyre többször volt száraz a lepedője, az iskolai jegyei is javultak – de az arcán soha többé nem ragyogott fel az az örömteli mosoly, amivel kisgyerekként oly sokszor megörvendeztette a szüleit. És soha többé nem mondta az apjának, hogy „apa”. Gáborka szótlan, visszahúzódó, mogorva kamasz lett, kifürkészhetetlen volt a tekintete, legalábbis amikor dr. AGy a szemébe nézett, csak lefüggönyözött ablakokat látott: a fia nem engedett bepillantást abba, hogy milyen élet zajlik odabent.

Ezen sokszor és sokat gondolkodott dr. AGy az emberi élete utolsó hónapjaiban, amikor a nappaliban üldögélt, és naphosszat csak a halait bámulta. Ez bántotta leginkább. Hogy talán örökre megsebezte a fiát. Szeretett volna erről a feleségével is beszélni, de a nő nem volt nyitott a kedélyesnek hazudott házastársi csevegésekre, a munkából hazaérve vacsorát főzött a fiának és a férjének, majd visszavonult a hálószobába sorozatokat nézni. Gáborka a vacsorával becsörtetett a saját szobájába, így hát dr. AGy rendre egyedül maradt a konyhában, búsan nézte a felesége főztjét, és nem volt kedve enni belőle. Három hónap alatt fogyott tizenöt kilót, tápanyagot pedig csak sör formájában vett magához, ám abból egyre többet. Ezután változott hallá. Egyik este részegen elaludt a fotelben, és mire felébredt, már az akváriumban úszkált, és éhes volt.

Most is éhes, ahogy a fiát nézi az akváriumból. Milyen nagy fiú. És milyen szigorú az arca. Dr. AGy egyre közelebbről látja a fia arcát, Gáborka ugyanis szorosan az akvárium üvegére tapad, és úgy vizsgálódik befelé. Mit néz vajon? Nem tudni. Dr. AGy érzi az élet remegését, az akvárium vize szinte remeg a rettegés belső energiáitól. Gáborka szája kinyílik, mintha mondana valamit, ó, igen, a kintről befelé leselkedő ember megszólal, és éppen hozzájuk, a halakhoz beszél!

Milyen kár, hogy süketek, mint az ágyú. A hanghullámokból dr. AGy csak a terjedésüket érzékeli, márpedig a terjedésnek értelme nincs. Gáborka beszél hozzájuk. De nem. Nem is beszél. Dr. AGy rettegve észleli, hogy a hatalmas emberfej ordít. „A kurva anyátokat”, ezt üvölti Gáborka résnyire összehúzott szemmel. „Jaj, az emberisten haragszik”, ez a riadalom fut végig az akvárium minden egyes élőlényének idegrendszerén, még Vlagyimir Putyin is retteg, holott ő genetikailag harcos természetű.

Majd Gáborka abbahagyja az ordítást, legalábbis a szája becsukódik, ellenben valami még veszélyesebbet sejtető dolgot művel: odahoz egy széket az akvárium elé, és feláll rá.

„Éhes vagyok”, gondolja dr. AGy, „nagyon éhes vagyok, és nagyon érdekel, hogy mit akar ez az ember”.

A többieket is érdekelhetik a fejlemények, lassan ugyanis előbújnak, és izgatottan ficánkolnak az akvárium előterében, „jön a kaja, jön a kaja, jön a kaja”, ez az értelme a nagy kavarodásnak, aminek dr. AGy sem képes ellenállni, elrugaszkodik a talajtól, és feljebb löki magát, bele a kavarodás közepébe.

Éppen jó szögből látja tehát, hogy Gáborka felhajtja az akvárium tetejét, lehúzza a cipzárját, előveszi a farkát, és belevizel az akváriumba.

A vizeletében lévő karbamid hamarosan ammóniává alakul, ami még kis koncentrációban is mérgező a halakra. Hát még ilyen nagy dózisban, Gáborka ugyanis eléggé sokat vizel, talán besörözött előtte. Az akváriumokban élő hasznos baktériumok általában lebontják az ammóniát nitritté, majd nitráttá, de ha túl sok ammónia kerül a vízbe, akkor ez a természetes folyamat felborul, és most éppen ez a felborulás történik. Túl sok ammónia kerül a vízbe, amelynek így a pH-értéke megváltozik: az ammóniától és a savas kémhatástól sokkot kapnak a halak, köztük özv. Sipos Jánosné, Vlagyimir Putyin és maga dr. AGy is, aki legszívesebben most zokogna.

Ha nem volna hal. De hát ő most egy éhes állat.

„Éhes vagyok”, gondolja dr. AGy, s közben fura remegés fut át a testén, nem kellemes ez a víz, hiszen nem is víz ez már, hanem valami más. Alkoholszármazékkal, nitrogénnel és foszforral kevert ammóniás víz. Gáborka megint felordít: „Dögöljetek meg!”

Dr. AGy ezzel egyetért, „igen, én kétségtelenül megdöglök”, gondolja, „pedig én doktor Almári Gyula vagyok”. Vagyok. Milyen furcsa szó. Vagyok. Ezt most múlt időbe kellene tenni, de nem megy. Most, most… Most kellene múlt időbe tenni. S mielőtt elhagyja a tudata, utoljára még felpillant Gáborkára, aki a farkát rázza diadalmasan, egyre csak rázza, majd felragyog borotvával megsebzett, pattanásos kamaszarcán az a régi, örömteli, gyermeki mosoly.