Egy ismerősömtől kaptam egy pár zoknit. A talpa barna, a fölseje zöld. A bokája környékén sárga csőr és két szem türemkedik ki belőle. Gyártója azt akarhatta, hogy a zokni kacsára hasonlítson.
A házunk közelében van egy kellemes park, tóval. Reggel kimentem oda, lustán, majdnem egy helyben ringatóztak a kacsák a vízen. Felmutattam nekik az ajándékba kapott zoknit, ekkor az egyik begyorsult, az innenső part felé úszott, mintha tök egyedül versenyezne. Közben előre-hátra dülöngélt. A többiek nem foglalkoztak vele, folytatták meditatív tempójú életüket. Ez az egy, mielőtt elérte volna a partot, abbahagyta a furcsa mozgást, hirtelen kanyart vett, újra nyugisan, méltóságteljesen kezdett siklani. Ahogy közelebb ért, úgy láttam, mintha kidülledne a szeme.
Ami a zoknit illeti, gondoltam, nem valószínű, hogy észlelik a hasonlóságot. Azt se tudják, mi az. Nem fognak felfigyelni arra, hogy épp ezt mutatom nekik. Figyelik a világot úgy összességében, amiben sok egyéb mellett ott van egy ismeretlen lény is, aki feltart valamit. Vagy csak magasabbra tartja a kezét a szokottnál – fogalmuk se lehet, mit akar.
A kacsák szemében tudatlanságok és érdektelenségek sokasága fedi el magát a tárgyat, és azt, hogy miért érdekes. A tényt, hogy a gyártója sikerrel vagy sikertelenül úgy alakította ki, hogy kacsára hasonlítson.
De nő-e a kacsák esélye, hogy felfigyeljenek a zoknira, ha egymást követő száz délelőtt megyek ki a parkba, és tartom fel a szemük előtt?
Másik kérdés: kell-e aggódnom? Milyen gyorsan rögzül egy rigolya? Ha egymást követő száz napon át megteszem, hatalmamban áll-e majd a százegyedik napon nem menni ki a tóhoz, nem mutogatni a zoknit?
Tartozom egy vallomással: nemcsak ennél a kacsaprojektnél, hanem általában is nagyon viccesnek tartom magamat, és amikor mondok valami jót, mindig sokat nevetek rajta. Sőt, a kacsaügylet kicsit ki is lóg a fő profilomból, ugyanis főleg szóvicceket szoktam kitalálni. De akkor sem esek kétségbe, ha hallok egy jó viccet. Azt is szívesen továbbadom.
Az a helyzet, hogy még soha senki nem nevetett, amikor vicceset mondok. Ezek mind csak nekem tetszenek. A feleségem, a gyerekeim már többször megkértek, hogy álljak le. Amikor eszembe jut, nyeljem vissza. Higgyem el, szerintük egyszerűen nem vicces. Hanem konkrétan borzasztó. A feleségemet különösen az kedvetleníti el, amikor a viccesnek vélt dolog kimondása után jó darabig nevetgélek. Ilyenkor lesújtóan néz rám, és azt kérdi: most mit nevetsz? Szerinted vicces volt?
A testvéreim és a szüleim is egyetértenek a gyerekeimmel és a feleségemmel, amit én – negyven múltam – már rég tudomásul vettem. A viccelődésről ez se szoktatott le.
Ma este viszont történt valami figyelemre méltó, amikor a testvéreimmel és a szüleimmel ültem a metrón. Hatan alkottuk a társaságot: apám, anyám, a három testvérem és én. Előtte fogadáson voltunk, pezsgőt ittunk. A férfiak öltönyt vagy legalább zakót viseltek, a nők kosztümöt. Nem maradtunk sokáig. Tegnap a munkahelyemen hallottam egy viccet. Igazán jónak találtam. Miután felszálltunk a metróra, és mindannyian leültünk valahova, egy pillanatra csend lett. Túlzás, hogy csend, mert a metrón minden folyamatosan sivít. Mindenesetre épp egyikünk se mondott semmit, úgyhogy gondoltam, belekezdek. Először Zoli bátyámnak esett le, hogy viccet mesélek. A fejét fogta. Kicsit kiabálnom kellett, de láttam, hogy tudják követni. Aztán amikor a végére értem, Zoli és Kati, akik szemben ültek velem, torkuk szakadtából nevettek. A szüleim és a másik húgom, Nóra kicsit odébb tudtak leülni, ők tehát nem nevettek – nem hallhatták, mit mondok. Nagyon megörültem, hogy nevet a két testvérem. Végre ráéreztek a vicceim ízére, gondoltam. Észrevették, hogy mégis van humorom.
Nemsokára le kellett szállni. Amikor megindultunk a peronon a mozgólépcső felé, Zoli oldalba bökte Katit:
– Ez nagyon vicces volt!
– Igen! – mondta Kati.
Azt hittem, a viccemről beszélnek. De Zoli így folytatta:
– Ahogy hullámzott!
Kati pedig csillogó szemmel azt felelte:
– Azt hittem, bepisilek.
Gyanút fogtam.
– Ki hullámzott? – szóltam közbe.
– Hát a faszi, akin röhögtünk – válaszolta Kati. – Az ajtónál állt.
Hozzátartozik, hogy miközben a viccet meséltem, az egyik megálló után furán rángatni kezdett a metró, ritmikusan váltakozva gyorsított-lassított, olyan érzés fogta el az embert, mintha hintázna, két-három másodpercig előredöntötte a törzsedet valami láthatatlan erő, aztán ugyanannyi ideig a támlához préselte. A rendellenes gyorsítás-lassítás négyszer-ötször megismétlődött, utána normálisan haladtunk tovább. Amíg a zavar tartott, kitámasztottam magam a lábammal, és erősen hátradőltem az ülésen, hogy stabil maradjon a tartásom. Már csak kevés volt hátra a viccből. Kényelmetlen volt ellentartani a rángatásnak, de nem szakítottam meg a mesélést. Vártam, hogy a poénhoz érjek, és oda is értem. Visszagondolva nagyjából pont akkor kezdhetett normálisan futni a szerelvény.
Lépkedtünk a peronon a kijárat felé, Kati és Zoli mentek elöl, én kicsit lemaradtam. Kis híján kibuggyant belőlem a kérdés: „Nem is azon nevettetek?”
El akartam kapni a karjukat, hogy rájuk kiabáljak: „Várjatok! Mondjátok meg, min nevettetek!”
Hallgattam, nyugalmat erőltettem magamra. Felértünk a mozgólépcsőn, elköszöntem a szülőktől és a testvéreimtől. Ugyanannál megállónál lakunk, de a többiek innen másfelé mennek tovább.
Tehát ma se nevettettem meg ezzel a kimondottan jó viccel Zolit és Katit. Addig a pár percig, amíg azt hittem, megnevettettem őket, nagyon jó érzés fogott el. Úgy tervezem, a jövőben még sokszor felidézem. Miután hazaértem, felhívtam telefonon Zolit, és részletesen elmeséltettem vele, mi volt szerinte olyan vicces a metróajtó mellett álló faszin. Magamra csuktam a dolgozószobát, hogy a feleségem és a gyerekeim ne hallják, miről beszélünk. Nem akartam beavatni őket.
Zoli két csörgés után felvette.
– Egyáltalán nem tudta tartani magát – magyarázta –, előre-hátra hajlongott, és közben baromi mókás képet vágott. Kidülledt a szeme a meglepetéstől.
Megköszöntem a bátyámnak az őszinteségét, aztán letettem. Arra gondoltam, milyen jó természet vagyok. Biztos lenne, akit elöntene a keserűség, ha erre a komikus helyzetre, a metró furcsa rángatására és az annak következtében hajladozó fickóra gondol. Nekem viszont segíteni fog, hogy túllendüljek a csalódottságon, ha elképzelem, ahogy idétlenül dülöngél előre-hátra. Nem árt, ha valami eltereli a figyelmemet. Nyomorult dolog újra és újra csalódni, amikor nem nevetnek.
Bár, ha őszinte akarok lenni, nem kellett volna pont ezt elképzelni – akármire gondolhattam volna. Például a kacsákra vagy a kacsafejes zoknira is. Vagy ahogy állok a tóparton, és feltartom. Most először teszem ezt, vagy már a századik napon járunk? Kezemben a zöld-barna zokni, lehullanak a levelek, az őszből lassan tél lesz.
Nem tagadom, rosszulesett, hogy Kati és Zoli épp akkor nevetett fel, amikor a vicc végére értem, de tudtomon kívül valami tök máson nevettek. Mintha a sors akart volna velem kibabrálni, épp akkor történt valami frenetikus a hátam mögött, amikor az én számból elhangzott ez az igazán remek poén, amit előző nap a munkahelyemen hallottam.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
