A valaha felfedezett leghevesebb geomágneses vihar csapott le a Földre i. e. 12 350-ben
A valaha felfedezett leghevesebb geomágneses vihar érte el a Földet nagyjából 14 300 évvel ezelőtt – állítják a finnországi Oului Egyetem kutatói, akik az Earth and Planetary Science Letters című szakfolyóiratban publikálták eredményüket. A kutatók fafosszíliákat és évezredek óta fagyott jég mintáit vizsgálva jutottak a következtetésre, hogy valamilyen jelentős naptevékenység zajlott le időszámításunk előtt 12350 körül.
A napkitörés koronakidobódással jár, ami azt jelenti, hogy a napkorona egy darabja kilökődik a bolygóközi térbe. Ha ez a plazmafelhő a Föld irányába dobódik ki, geomágneses vihart okozhat bolygónkon. Ennek legismertebb megnyilvánulása a sarki fény, de egy erősebb napkitörés technikai zavarokkal is járhat. Erre a leghíresebb példa az 1859 szeptemberében történt Carrington-esemény, ami világszerte kiiktatta a távírórendszereket. Sokat emlegetett geomágneses vihar az 1989-es is, ami több helyen megbénította az energiaellátást. A finn kutatók által felfedezett napkitörés viszont sokkal nagyobb volt ezeknél. „A modern műholdak korának legnagyobb eseményéhez, a 2005-ös részecskeviharhoz képest az i. e. 12 350-es becsléseink szerint több mint ötszázszor intenzívebb volt” – mondta Kseniia Golubenko űrfizikus, a tanulmány egyik szerzője.
A geomágneses viharok átmenetileg megnövelik a Földre folyamatosan zúduló radioaktív szén-14 izotóp mennyiségét. Ez a felső légkörben keletkezik, amikor a Nap által kibocsátott részecskék kölcsönhatásba lépnek a légköri részecskékkel. A szén-14 beépül az élőlényekbe, és mivel ismert sebességgel bomlik, a tudósok az izotóp jelenlétének mértékéből meg tudják határozni, hogy mikor éltek az élőlények. Ha viszont például egy fa évgyűrűiben a szén-14 hatalmas kiugrását észlelik, az geomágneses vihart is jelezhet. Ezzel a módszerrel fosszíliákat és jégmintákat vizsgálva már felfedeztek régi napviharokat, egyet például i. e. 7176 körül, a korábban ismert legnagyobb pedig i. e. 774-ben történt.
Az i. e. 12 350-es esemény azonban különbözik a többitől, ezért a kutatócsoportnak új, éghajlati és kémiai adatokat elemző modellt kellett terveznie a kutatáshoz. A SOCOL:14C-Ex nevű modellt az i. e. 774-es eseményen tesztelték, majd miután pontos eredményeket adott, az i. e. 12 350-es adatok elemzésére használták. Az eredmények szerint az akkori napkitörés, illetve az általa okozott geomágneses vihar erősségét, időzítését és földi hatását tekintve a legnagyobb volt a Földön, amiről eddig tudunk. A kutatók a régi geomágneses viharok tanulmányozásával szeretnék jobban megérteni, hogy a jövőbeli napkitörések hogyan hathatnak a modern infrastruktúrára, például a műholdakra, az elektromos hálózatokra és a kommunikációs rendszerekre.
