Az „olo” szín nincs rajta a Pantone színskálán. Kizárólag egy Észak-Kaliforniában található, szűkös, 10 négyzetméteres helyiségben tapasztalható meg. A Berkeley-i Kaliforniai Egyetem laboratóriumában lévő kis szobában egy méretes lencsékből és egyéb alkatrészekből álló szerkezet áll egy asztalon. Aki látni szeretné az olo színt, annak oda kell mennie az asztalhoz, rá kell harapnia egy fogvédőre, és igyekeznie kell minél stabilabban tartani a fejét.
Ezután egy speciális lézerrel több mint ezer csapot (a színlátást lehetővé tevő fotoreceptort) céloznak meg az egyik szemében, miután előzetesen feltérképezték azok elhelyezkedését a retinán. Ezt követően a lézer a természetestől eltérő módon aktiválja a színlátást: a látómező középpontja mellett, szürke háttér előtt egy egzotikus színben pompázó kis négyzet jelenik meg. A készülék működésétől függően az alakzat enyhén villódzhat, de egyértelműen észlelhető marad.
Minden bizonnyal a Berkeley optometriaprofesszora, Austin Roorda volt az első ember a világon, aki láthatta ezt az új színt. Vagy legfeljebb a második, amint azt nemrég egy telefonbeszélgetésünk során mondta. (Ren Ng, a Berkeley kutatócsoportját Roordával együtt vezető másik professzor szerint viszont ő volt a második.) Roorda neve a 12. helyen szerepel annak az április közepén publikált tanulmánynak a 13 szerzője között, amelyben bejelentették az új szín megalkotását – vagy felfedezését, attól függően, hogy milyen filozófiai nézőpontból tekintünk a dologra. Megkérdeztem tőle, hogyan érdemelte ki ezt a megtiszteltetést.
„Szokásommá vált, hogy kísérleti alanyként is részt veszek a laboratóriumomban zajló kísérletekben” – válaszolta. Elmondása szerint az esemény nem volt egy IMAX-szintű látványosság, de ennek ellenére egyfajta eufóriát érzett utána. A színt gyönyörű, rendkívül intenzív kékeszöldként írta le. „Tudósként az élmény mélyreható volt.”
A Berkeley doktori hallgatója, James Fong volt a cikk első szerzője – az olo elnevezés is tőle származik –, de ő maga még soha nem látta az új színt. A projektben részt vevő többi hallgatóval együtt ugyanis sorsolással döntötték el, hogy kinek térképezik fel a retináját, és ő nem volt a szerencsések között. Emiatt Fong nagyon speciális típusú színvakságban szenved, amelyet sürgősen orvosolni szeretne: azt mondta, hogy amint adódik lehetőség a retinája feltérképezésére, azonnal jelentkezni fog. „Csalódott lennék, ha anélkül fejezném be a doktori programot, hogy láttam volna azt a színt, amelynek tanulmányozására az itt töltött időm jelentős részét szenteltem.”
A tudósok alapvetően nem élnek különösebben fényűző életet, főleg mostanában nem. Néha azonban előfordul, hogy elsőként láthatnak rendkívüli dolgokat. Van, hogy ezt a kiváltságot egyetlen ember élvezi – vagy harcolja ki –, ahogyan például Howard Carter is tette, amikor megengedett magának egy gyertyafényes pillantást Tutanhamon fáraó frissen felnyitott sírjára, mielőtt másnap az egyiptomi hatóságokkal közösen teljes körű felmérést készítettek annak ragyogó kincseiről.
Máskor egy egész csoport részesülhet ilyen kiváltságban: 1959-ben a Luna 3 kutatószondát indító szovjet tudósok több napot vártak, mielőtt megosztották a világgal a Hold sötét oldaláról készült első képeket. Az exkluzivitás időszaka azonban néhány óránál vagy napnál jóval hosszabb is lehet: miután Jacques Piccard és Don Walsh a batiszkáfjuk ablakán keresztül megpillantották a Mariana-árok fenekét, több mint ötven év telt el, amíg a csúcstechnológiával felszerelt tengeralattjárójával James Cameron is lemerült ugyanoda. Az ilyen élmények ritkák, és nem mindig okoznak örömöt. Mike Massimino űrhajós például azt mondta, hogy amikor az űrből meglátta a Földet, rendkívüli magányt érzett amiatt, hogy az élményben nem osztozhat azokkal, akiket a világon a legjobban szeret.
Roorda sejtette, hogy kutatócsoportja valami különlegesre fog bukkanni. Több mint öt éve próbálkoztak újszerű színélmények létrehozásával. Úgy tűnt, hogy egy lépéssel előrébb járnak a terület többi kutatójánál. Az ember vizuális lény; a látás az elsődleges ablak, amelyen keresztül a világot érzékeljük. Legtöbbünk éber mentális élményét a szem és a látókéreg által generált színes képek állandó áramlása uralja, de még mindig nem tudjuk pontosan, hogy ezek a képek hogyan állnak össze az agyban. Roorda csapata azt remélte, hogy ha a vizuális rendszernek egy teljesen új ingert – a természetben nem létező színt – adnak, képesek lesznek feltárni a szem és az agy szerepét életünk mozijának megalkotásában.
Annak megerősítése, hogy Roorda és a többi résztvevő valóban egy új színt látott, nem volt egyszerű. A színélményt ugyanis egyszerre csak egy ember tapasztalja meg: az, aki épp látja. A filozófusokat a 18. század vége óta foglalkoztatja a színek megkerülhetetlen szubjektivitása. Ekkor fedezte fel John Dalton a vörös-zöld színtévesztést – saját magán. (Daltonnak feltűnt, hogy egy rózsaszín muskátli egészen másképp néz ki nappal, mint az esti gyertyafényben, és megdöbbent, amikor barátai azt mondták neki, hogy ők nem tapasztaltak ilyen eltérést.)
Zed Adams, a New School filozófiaprofesszora, aki a színek megtapasztalására specializálódott, azt mondta, hogy a 20. század filozófusai sokáig nem tudtak szabadulni a gondolattól, hogy mindannyian a saját észlelésünk foglyai vagyunk. Mindenki szeretné hinni, hogy a valódi szivárványt látja, de senki sem lehet benne biztos, hogy ez tényleg így van – mondta.
A Berkeley kutatócsoportja végül rátalált egy módszerre, amellyel meg tudtak győződni arról, hogy az öt kísérleti alany által érzékelt színek nagyjából hasonlóak voltak. Adams szerint – aki nem vett részt a munkában – a módszerük zseniális volt. Először olót generáltak úgy, hogy minden résztvevő retinájában ugyanazt a színérzékelő csapcsoportot célozták meg: az úgynevezett M csapokat, amelyek természetes körülmények között magukban soha nem aktiválódnak. Ezután azt kérték a résztvevőktől, hogy amíg látják a színt, értékeljék annak intenzitását, és képegyeztető gyakorlatokat csináltattak velük, amelyek során az olót a hozzá legközelebb álló természetes színekkel hasonlították össze.
Habár ez a folyamat nem árulta el a kutatóknak, hogy valójában mi is az olo, azt azért megerősítette, hogy a kísérletben részt vevő öt ember nagyjából azonos árnyalatú színt látott. A színt mind az öt alany egyfajta türkizkéknek vagy a kék és a zöld keverékének írta le. Az természetesen rejtély marad, hogy ugyanazt a türkizkék vagy kékeszöld színt látták-e.
Ezen a különleges technológiai felálláson vagy ahhoz nagyon hasonlón kívül az olo nem létezik – és nem is létezhet. Így tulajdonképpen egyfajta kiborgszerű élményről van szó, amelyet az ember csak gép segítségével élhet át. Fong azonban azt reméli, hogy ez lehet az első lépés az emberi színlátás javítása felé. Génterápia segítségével a tudósoknak már sikerült egy harmadik csapcsoportot beültetni a születésükkor kettővel rendelkező hím mókusmajmok retinájába. Úgy tűnik, hogy ennek eredményeként a majmok képesek új színeket érzékelni, bár a kutatás még nem zárult le.
Vannak nők, akiknek a retinájában a megszokott három helyett négyféle csap található. A legtöbbjüknél ez nem jár gazdagabb színlátással, legalábbis mérhető mértékűvel nem. Van azonban egy nő, aki minden bizonnyal a színkutatás leghíresebb alanya: cDa29 sokkal pontosabban képes egymástól megkülönböztetni a színárnyalatokat, mint azok, akiknek háromféle csapjuk van. Roorda és Ng laboratóriumának kutatói jelenleg azon dolgoznak, hogy kiderítsék, vajon ez az érzékszervi szuperképesség egy napon mesterségesen is beépíthető lesz-e felnőtt emberekbe.
Az alapokat azzal fektették le, hogy precíziós lézereik segítségével a négyféle csappal rendelkező emberek retinájában előforduló stimulációs mintákat utánozták a háromfélével rendelkező egyéneknél. Ha (és ez egy nagy „ha”) az emberek agya ily módon képes lesz ugyanolyan finom színkülönbségeket felismerni, mint cDa29, akkor lehetséges, hogy génterápiával el lehetne érni, hogy az emberi retinába beépítsék a csapok negyedik fajtáját. Ezzel alig néhány hét vagy hónap alatt teljesen új vizuális világ nyílna meg az érintettek előtt, amelyben az eddig ismertnél tízszer több színárnyalat létezik.
Az ilyen típusú beavatkozások viszont még messze vannak. Fongot egyelőre lefoglalja az olo-cikkre érkező visszajelzések kezelése. A világ minden tájáról özönlenek a postaládájába az újságírók megkeresései. Sokan szeretnék kipróbálni a Berkeley-ben lévő gépet, hogy megcsodálhassák az új színt, és több művész is megkereste már. (James Turrell talán hasznát is vehetné ennek a technológiának.) Egy Stuart Semple nevű brit művésznél pedig már előrendelés is leadható az olón alapuló festékre. A YOLO nevet adta neki.
Fong azt mondta, hogy különösen büszke rá, hogy ő nevezte el az új színt. Az olo név a 0 1 0 számra utal, amely a szín előállításához stimulált csapok fajtáinak – az 1 az M csapoknak – felel meg. A csapat több ötletet is megvizsgált, de végül mindenki egyetértett abban, hogy Fong megoldása a legelegánsabb. A doktorandusz repes az örömtől, amikor erre gondol. „Hányan mondhatják el magukról, hogy nevet adtak egy színnek?” – kérdezte. Hozzátette azt is, hogy nagyon megszerette az olót. Most már jobban tetszik neki, mint a vörös, a narancs, a sárga, a zöld, a kék vagy a lila. Alighanem ő az egyetlen ember a világon, aki még soha nem látta a kedvenc színét.
Horváth Kávai Andrea fordítása. Az eredeti, angol nyelvű cikk a The Atlantic Media Co. tulajdona, és annak magyar fordítását az engedélyükkel közöltük.
