Völgyszoros, sziklák, létrák, kapaszkodók – aki betéved a határtól alig 40-50 kilométerre fekvő Hohe Wand nevű hegy ikerszurdokába, első pillanatban akár a népszerű magyar kirándulóhelyen, a Rám-szakadékban is érezheti magát. A lépték azonban háromszoros, mind a magasságot, mind a létrák számát, mind a kalandfaktort tekintve. A Kleine Klause és a Große Klause szurdokára teljesen véletlen akadtunk rá, és elgurultunk a hétvégén, hogy leteszteljük őket.
A bécsiek házi hegyének számító, nyolc kilométer hosszú és ezer méter magas karsztfennsíkkal koronázott Hohe Wand a Magyarországhoz legközelebb eső alpesi jellegű osztrák hegy, ezért igen népszerű a magyar túrázók körében is. Főleg via ferratázni járnak ide sokan. A hegy déli oldala ugyanis egy meredeken leszakadó gigantikus sziklafal, amin többtucatnyi drótkötéllel biztosított útvonalat alakítottak ki. Ezek közül nemrég mi is kipróbáltunk néhányat.
De mit csináljon az, aki nem akar via ferrátázni, a magyar szurdokokat meg már unja kissé? Erre a hétvégén kaptuk meg a választ: menjen el a Kleine és a Große Klause katlanába! Ez a két klause (magyarul völgyszoros) a Hohe Wand északi, lejtősebb oldalába maródott bele az évmilliók során, és kellemes, vadregényes mászókázást kínál a túrázóknak. Nem véletlenül írtam mászókázást: van két rövidebb szakasz, ahol a fel/lejutást sziklába vert fémkapcsok segítségével kell megoldani. Akinek ez sok lenne, és visszahőkölne a magas, de jó kapaszkodókkal-lépésekkel ellátott szikla látványától, meg is kerülheti azt egy sétálósabb ösvényen.
Túránkat a Hohe Wand fennsíkjának kellős közepén álló Alpin- und Heimatmuseum (azaz Hegyi- és Tájmúzeum) előtti nagy parkolóból indítjuk. Kezdhetnénk lent is, de az egyetlen frissítőpont, a Waldeggerhaus így jön ki a legjobban: pont a túra végére esik. Sajnos a parkoló fizetős, napi 4-5 eurós parkolási díjra számítani kell.
Egy rövid aszfaltsétával kezdünk, aztán behatolunk az erdőbe a sárga sávval jelzett Naturfreundsteig (Természetbarát-ösvény) vonalán, és megkezdjük az ereszkedést a lanyha völgyként induló szurdokban. Az út elején elágazás: balra a piros jelű Jagdsteig (Vadászösvény) kínál kapaszkodó nélküli kerülőt, amire Olivér fiam rollerezéssel elkövetett kéztörésével jobbnak lát átváltani. Megbeszéljük, hogy fél óra múlva találkozunk lent, a mászósabb részek végén.
A szép szál fákból álló bükkösben egyre magasabb mészkőpadokról lépegetünk le. Jól látszik, hogy valaha kis zuhatagok alakították a sziklák öblét, de jó ideje száraz minden. A madarak háttérfüttye akár a hazai erdőkben: rigók, csilpcsalpfüzikék trilláznak a faágakon. A bükk a sziklásabb részeken keveredik a fenyővel, itt gyantaillat uralkodik.
A kereszteződés előtti utolsó száz méteren a lejtő bedurvul, szűk és meredek kanyonba vált. A leereszkedést 8-10 régi, sziklába vert vaslépőke és ívelt, merev fémkapaszkodó segíti. Itt a túra legtechnikásabb részéhez érünk, ami első pillantásra nehéznek tűnhet annak, aki még sosem mászott sziklát.
A rövid szakasz hivatalos nehézségi foka az osztrák klettersteig-skálán A és A/B, ami azt jelenti, hogy ezekhez az utakhoz még felszerelést sem szükséges vinni. (Viszont a hivatalos ajánlás szerint azok, akik nem érzik magukat lépés- és szédülésbiztosnak egy húsz méter magas, majdnem függőleges sziklafalon, jobban teszik, ha a biztonság kedvéért belebújnak a via ferratákhoz használt biztonsági hámokba és biztosítanak a karabinerrel.)
A meredek szurdokrészt egy rövidebb fémlétra után egy újabb hasonló követi. Ha a Magas-Tátrában lennénk, ezeket a meredek hasadékokat csorbának hívnák. Itt klause a becsületes nevük. Valójában ez a két szakasz olyan, ami gyakorlatlanabbaknak esetleg ijesztő lehet, de jó tudni, hogy az Osztrák Alpesi Klub ennél nehezebb, B/C-s utakat még simán gyerekbarátnak titulál (10-12 éves gyerekekre gondoljunk). Kalandosak, felelősséggel, gyakorlattal jól járhatók, de nem nehezek. Mindenesetre fél kézzel azért nem teljesíthetőek, amit Olivér is jól felmért, ezért a sziklaszoros aljában találkozunk vele újra.
Itt a falon egy réztábla tájékoztat arról, hogy az útvonalat 1924. július 24-én, azaz több mint száz éve építették ki. Ahhoz képest még egész jó állapotban van. Innen ismét hangulatos völgymenetbe váltunk lefelé. Madárének kíséri menetünket a lombokon áttörő napsugár táncoló fényfoltjainak társaságában. A völgy aljában jobbra fordulunk, és irányba vesszük a bő másfél kilométerrel odébb fekvő Große Klausét.
Mielőtt a másik völgybejárathoz érkeznénk, hatalmas, meredek sziklafalak aljában gyalogolunk el. Ezt a falat Schatzinselnek, azaz Kincses szigetnek nevezik, és árnyékos sziklamászó utak szaladnak fel rajta. A völgykapunál fekszik Dürnbach település, ahol néhány házon kívül nincs más, viszont van egy kis erdei körút, reményt keltő vízeséssel.
Ha már itt vagyunk, nem sajnáljuk azt a fél órás kis plusz körutat, és behatolunk a Dürnbach patak miniszurdokába, ami kis fahídjaival a pilisszentkereszti szurdokra emlékeztet. Csakhogy itt a szurdok végén egy magyar mércével mérve jelentős, tíz méter magas vízfüggöny zárja az utat: a Dürnbacher-vízesés csobogása mellett jól esik egy kis pihenő. Természetesen a könnyen járható kis völgykatlanban sem szabad elfeledkezni a veszélyekről: tábla figyelmeztet, hogy az út csúszós, fadőlés, kőomlás is előfordulhat.
Visszatérve a Große Klause bejáratához megkezdjük 70 emeletnyi kaptatónkat a fennsík felé a kék jelzéssel jelölt Waldegger-ösvényen. Ez a szurdokút másabb, mint amin lejöttünk. Itt nincs vaskapcsokkal vert meredek sziklafal, van viszont hét darab vaslétra, hasonlatos a Rám-szakadékban találhatóakhoz. Van, amelyik három méteres, de van tíz méter magas is. Szóval, aki szédülős, alaposan gondolja meg, akar-e erre menni. Amúgy a létrázás könnyű, akár félkézzel is megoldható feladat.
A Große Klause másik jellemzője a rengeteg kisebb-nagyobb barlang. Akad féldómszerű bebújó, 25-30 méter mély, kiépítettebb sziklafolyosó, kör alakú sziklalyuk és sok egyéb finomság. A meszes kőzethasadékban lezúduló-leszivárgó víz sokat munkálkodott az évmilliók során, míg kialakította ezeket a formákat.
A völgyfő természetes ösvénye végül egy erdei útba torkollik, ahol véget ér a sziklák változatos világa. Maradunk a kék jelzésen, ezen kanyarogva megyünk feljebb és feljebb, egészen a Kohlmais nevű csúcsig (1005 méter). Elmegyünk a sárga jelű Stangelstein-ösvény torkolata mellett, ezen lehet létramentesen feljönni, ha valaki kihagyná a Große Klause meredekebb részeit. A csúcs közelében néhány helyen szétválik az erdő, és szép kilátás nyílik nyugat-északnyugat irányába az Alpok magasabb hegyei felé.
A Kohlmais csúcsa alatt bújik meg a Waldeggerhaus vendéglő, ahol jutalom a túra végén alapon sajtgombóclevessel (kaspersknödelsuppe) és császármorzsával (kaiserschmarrn) díjazzuk magunkat. Wuffi, a vendéglős nekünk is ellövi kávéscsésze poénját, amit nyilván nem szpojlerezek el, majd ha valaki arra jár, megtapasztalja. (Mindenkinek vicces, kivéve a célszemélyt.)
A hátralevő másfél kilométer a parkolóig már csak egy levezető séta. Ott eldönthetjük, hogy megnézzük a vadasparkot, vagy átgurulunk a déli oldalra, a Hohe Wand igazi, szélesvásznú panorámáját élvezni. Mi az utóbbi mellett döntünk, irány a tíz percre fekvő, Postlstrasse végén található (szintén fizetős) parkoló, ahonnan rövid sétára van a meredek sziklafal fölé épített acélterasz, a Skywalk.
Meglepődve tapasztaljuk, hogy az eddig ingyenes Skywalkot fizetőkapu (5 euró) választja el a parkolótól. Különösen az a meglepő benne, hogy a sziklafal szélén vezető ösvényen öt perc alatt találunk hasonló kilátású ormot. Értem egyébként, hogy a Skywalk-belépő egyben a vadasparkba is szól, meg még jó pár turisztikai látványosságot lehet megtekinteni vele, de majd meglátjuk, milyen sikere lesz.
A hatalmas sziklafal szélén sétálva összefutunk egy kőszáli kecskegidával. Még annyira se tart az emberektől, mint az Alpok fentebbi régióban élő társai. Nyilván a turisták rendesen etethetik. A Hohe Wandon nem volt vadon élő kőszáli kecske egészen addig, míg 2003-ban három szabadságra vágyó példány meg nem szökött a kifutóból. A szökevények gyorsan elszaporodtak, ma már több száz kőszáli kecske él a fennsíkon, rendszeresen szabályozni (vadászni) kell az állományt.
A barátságos gidával elbúcsúzunk a Hohe Wandtól, aminek most egy teljesen más arcát ismertük meg. Eggyel – azaz kettővel – szaporodott az általunk bejárt, kalandos, Magyarországhoz közeli szurdokok száma. Ráadásul itt úgy lehet belekóstolni az alpesi világba, hogy még a legmagasabb magyar hegyek szintjén maradunk.
Az útvonal nagyítható túratérképen:
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk. A Szépkilátás heti túraajánló hírlevelére pedig itt iratkozhatsz fel.
További ausztriai túráink:
- Hochschwab: ebbe a látképbe nem tolakszik be a civilizáció
- Elérhető Alpok: körülnéztünk a Hohe Veitsch fennsíkján
- Schneeberg: karácsonyi túra a Jégkirálynő birodalmában
- Az Ördög fürdőszobája a Bécsi-Alpokban
- Rax: túra a Bécsi-Alpok Akropoliszához
- Nincs is messze: szurdoktúra a Weichtalklamm sziklatemplomában
- Schneealpe: felhőtúra a Bécsi-Alpok legnagyobb fennsíkján
