Ha valakit a századelőn egy átmulatott éjszaka után a barátai mókából Bécsben felraktak a Déli Vasútra, bajban lehetett, amikor a végállomáson a kalauz felkeltette, és végre leszállt. Ismerős épületek között bolyongott, olyan városnegyedekben, mint Terézváros, Józsefváros, Ferencváros. A kávézók is megszólalásig ismerősek voltak, de valahogy egyik se pont az volt, ahol a váratlan kalandja előző este elkezdődött. A lakását meg sehol se lelte. Előbb-utóbb azonban belefutott a Canal Grandéba, ami bár hasonló volt, mint a bécsi kanális, de mégse lehetett az, és ahogy végig kísérte útját a tengerig, a hatalmas kikötő látványa végérvényesen tudatta vele: nem lehet másutt, csak Triesztben.
Ha valaki azonban több mint száz évvel később végigsétál ezen utcákon, azzal a céllal, hogy megkezdje monarchiás vasúti utazásait, és hogy bejárja az egykori birodalom városait, megvizsgálva, milyen lehetett ezekben a városokban az élet egykor és most, akkor az egyből tudja, hogy jó helyen jár. Mint mi.
Trieszt az Osztrák–Magyar Monarchia negyedik legnagyobb városaként Velence elvesztése után a birodalom tengeri kapuja lett, és rohamos fejlődésnek indult. Jelentős részben ekkor épültek a város mai képét meghatározó épületek és kávézók, a hatalmas kikötő. Triesztben olyan vállalatok alakultak, mint a Generali biztosító, ami igazgatóságában Jókai Mórral, Európa máig egyik legnagyobb vállalatává vált, vagy a Trieszti Lloyd, Revoltella báró vezetésével, aki a birodalom nevében a Szuezi-csatorna legnagyobb magánrészvényese is lett, hogy utat nyisson a Monarchiának kelet felé.
A város egyik legnagyobb exportterméke az irodalom volt. Sigmund Freud beoltotta Trieszt felső köreibe is a pszichoanalízist egyik tanítványán, Eduard Weissen keresztül, és ez az injekció az addig alvó trieszti irodalmi életet világszínvonalra emelte. Triesztben mintha mindent írókról neveztek volna el: James Joyce sétány, hotel, osteria, szobor, az utazónak úgy tűnik, direkt minden busz végállomása az Italo Svevo tér, a bronz Saba itt pipázik, Rilke ott sétál.
A város írókra gyakorolt vonzerejét jól jelzi, hogy Kafka csak azért ment dolgozni a prágai Generalihoz, mert Triesztbe szeretett volna kerülni. Köztudomású, hogy Budapesten az irodalmi élet a kávéházakban zajlott, és ez hatványozottan igaz Triesztre, ahol ezekből az intézményekből máig megszámlálhatatlanul sok található eredeti formájukban is. Ezeken a helyeken a monarchiabeli és az olasz konyha találkozott egymással, a knödelből gnocchi lett, a prosciuttót savanyú káposztával, a tengeri süllőt meg kaporral kínálták.
A város másik legfontosabb importterméke a kávé. Azt is kevesen tudják, hogy a világ egyik legnagyobb kávés cégét tőrőlmetszett magyar ember alapította: a temesvári születésű Illy Ferenc. Túlélve az első világháború csatáit Triesztben maradt, beleszeretett a kávéba, és megalkotta és levédette az „Illettát”, a világ első presszóautomatáját, és kitalálta a vákuumcsomagolt őrölt kávét. Az Illetta újjászületett utódját Romano Prozzi kalauzolásával volt szerencsénk kipróbálni a Sacherban. A szerény 44 millió forintba kerülő presszógépből az egész világon csak huszonöt darab van.
A ház neve: Látom a tengert!
Vácról indulva Pozsonyon, majd Bécsen keresztül érkeztünk Triesztbe, végig a büfékocsiban utazva. A büfékocsi ma is az utazás régi kényelmét nyújtja elfogadható áron. Amit a helyjegyen így megspórol az ember lényegében elég presszózásra. Idő van rá, mert a vasúton nem gyorsult az élet. Az utazás éppen ugyanannyi ideig tart, mint a századelőn: három óra Bécsig, Bécstől kilenc óra Triesztig.
Bár Trieszt tele van palotákkal és sikeres kereskedőkkel, talán a korabeli gazdagságot, és életformát mégis három ember fémjelzi legjobban: Giuseppe Lazarro Morpurgo, a Generali biztosító alapítója, Pasquale Revoltella báró, a Szuez társaság alelnöke, egyben a Lloyd és a Generali igazgatósági tagja, és Miksa főherceg, császári helytartó, a haditengerészet vezetője. Túl azon, hogy mindhárman a kor legbefolyásosabb emberei voltak, a házuk–palotájuk–kastélyuk a korban épült, és múzeumként látogatható is.
Elsőként a Revoltellába mentünk, ami a kalandos életű Revoltella báró nagypolgári ízlésű palotájának épült 1858-ban a – német Friedrich Hitzig tervei alapján. A megrendelő szándéka szerint az épületnek el kellett szakadnia a nemesi reprezentáció merevségétől. Ránk furcsamód épp ellenkező hatást gyakorolt a kastélyokhoz hasonlóan egymásba nyíló szobák és termek elképesztően gazdag berendezése, mintha eleve múzeumi célokból készül volna, és nem valakinek a lakhelyéül.
Ugyanez mondható el Morpurgóék 600 négyzetméteres, hasonlóan gazdag „polgári lakásáról” is, ami szintén mintha semmi más célt nem szolgált volna, mint hogy kirakatban mutassa be a benne élőket és gazdagságukat a látogatók számára. Ehhez képest felüdülés volt a Carl Juncker osztrák építész által tervezett Miramare-kastély, amely jól tükrözi a megrendelő Miksa romantikus egyéniségét is, a hajós kabint utánzó dolgozószobájával együtt.
A Miramare szellősebb, nagyvonalúbb épület, ami valószínűleg annak is köszönhető, hogy a városban majd hétszáz éve uralmon lévő Habsburg-család hercegi sarjának a külvilág számára nem kellett bizonyítania semmit. Szórakoztató kis közös vonás, hogy Revoltella külön szobát szentelt egy távcsőnek, ahonnan a kikötői mozgást figyelte, Miksa kastélyának a neve pedig a legenda szerint onnan fakad hogy a szobájába belépve izgatottan felkiáltott: „Mira mare!”, azaz Látom a tengert!
Az Olasz Sváb
A kávézók és a trieszti irodalom felfedezését az 1858 óta folyamatosan működő Caffè degli Specchiben kezdtük, aminek egyik kényelmes sarkában nekiültünk olvasgatni kicsit. Mi mást, mint a Zeno tudatát. A leginkább vaníliás-kávés pudingra emlékeztető Specchi kávét kanalazva az se zavart minket, hogy Svevo és Joyce inkább a San Marcóban találkozott. Ahogy Joyce mondta a Triesztben írt Dublini emberekről, kell egy kis távolság a szerző és a műve tárgya között.
A Zeno szerzője, Trieszt írópápája, Italo Svevo (a művésznév jelentése Olasz Sváb), már nem is lehetne monarchiásabb. Apja német zsidó, anyja trieszti olasz, eredeti neve Ettore Schmitz. Würzburgban nevelkedett bentlakásos iskolában. Triesztbe visszatérve vált kereskedővé, de valójában csak egy dolog érdekelte: az irodalom. 1907-ben találkozott a nála majd húsz évvel fiatalabb James Joyce-szal, akivel furcsa viszonyba keveredik. Svevo két kudarcos próbálkozás után Joyce hatására írja meg végül a Zeno tudatát, ami az első modern olasz regénynek tekinthető.
Joyce se távozott üres kézzel Triesztből. Ott írta a kávéházakban a Dublini embereket, a Fiatalkori önarcképet, és magával vitte Svevo önvizsgálódó személyiségét, és belőle formálta Leopold Bloomot az Ulysses halhatatlan főszereplőjét.
A frissen őrölt kávé illata
A Specchiből a Torrefazione la Triestinába megyünk. A kacifántos olasz név azt jelenti, hogy trieszti kávépörkölő. Itt betekinthetünk a kávépörkölés izgalmas világába, ami a Monarchia idejében is hasonlóan működött, az üzletben pedig vásárolhatunk saját magunk által összeállított mixet is.
A kávé zölden, ömlesztve érkezik a kikötőbe, a különböző vállalkozások – az Illy mellett több mint húsz működik Triesztben – pedig helyben, többnyire titokban tartott keretek között pörkölik a saját variációikat, szerintük ez adja a kávé lelkét. A kávébabban ugyanis közel ezer különböző aroma lakozik, és hogy ezekből melyik érvényesül igazán, az a pörkölés folyamatától függ.
Két pörkölőmester ugyanabból a fajtából sok féle ízt tud „pörkölni”. Természetesen őröltetünk is magunknak egy egyedi Triestina csomag kávét, ami a cég válogatása. Ez az ittlétünk alatt igazán remek döntésnek bizonyult: innentől akárhova mentünk, körbevett minket az isteni kávéillat. Sose voltam nagy kávégourmand, de az itt készült kávé illata olyan jellegzetesen egyedi és finom volt, hogy rögtön kicsit a rabjává is tett.
Egyre több magyar vásárol itt házat
Benkő Balázsnak hiába mondta az édesanyja, hogy ne olvassa el az Utas és holdvilágot, mert elcsavarja a fejét, nem hallgatott rá. A takaró alatti olvasásnak végül olasz nyelvészi diploma, akadémiai kutatóintézeti állás, majd immár öt éve önálló, trieszti ingatlanvásárlással kapcsolatos szolgáltatásokkal foglalkozó iroda lett a végeredménye. Benkő Balázst a lakásában keressük fel, ami egy kis monarchiás múzeumnak is megfelel: hatalmas képpel Ferenc Józsefről, egy kisebbel Sisiről, és korabeli bútorokkal. Benkő úr ugyanis a Monarchia egyik polgári családjából származik, és mint mondja: fiatalkorában a neveltetése, a „polgári minimum”, sok kínos helyzettől megmentette.
Benkő úrhoz azonban nem a múlt, hanem a jelen miatt érkeztünk, így rátérünk a 2020-as évek történéseire. Mint mondja, Trieszt az elmúlt öt évben rengeteget változott pozitív irányban. Amikor beköltözött, az átlagos négyzetméterár még 1500 euró volt. Ez napjainkban 2500 körül jár, a város elkezdett fiatalodni, már nem csak egy nyugdíjas alvóváros. A változás fontos motorja a kikötő, amelyet rengeteget fejlesztettek az utóbbi években. A Porto Vecchióból a teherforgalmat teljesen kivitték az új kikötőbe, a közraktárakra emlékeztető épületekben pedig idővel Európa új szórakoztató- és kulturális központját akarják kialakítani.
Triesztbe az utóbbi években egyre több magyar ingatlanvásárló érkezik, számuk évente akár százra is tehető, itt ingatlant vásárolni azonban nem olyan egyszerű. A városban, Olaszországban szinte egyedüliként, a Mária Terézia által bevezetett – Magyarországon is ismert – közhiteles ingatlan-nyilvántartás van érvényben, ami egyrészt nagy tulajdonbiztonságot teremt, de nagy szakértelmet is igényel. Ahogy Benkő úr meséli, azért szereti ezt a munkát, mert minden egyes eladás egy külön történet, minden ingatlan valami váratlan új és pozitív tanulságot kínál, új lehetőségeket tár fel.
Arra a kérdésre, hogy van-e ma nosztalgia a Monarchia iránt Triesztben, Benkő Balázs elmosolyodik, körbemutat a szobáján, és azt mondja: ez nap mint nap tetten érhető. Az egyik fiatal segítője, a harmincas éveiben járó Francesco például Ferenc József császárt választotta közösségi avatárjának. A minap azért kellett egy órát várni rá, mert a magyar ügyfelet hazafelé jövet elvitte az Isonzóhoz, a csata helyszínére, hogy megmutassa neki, hol harcolhatott a dédapja. Szerinte aki egyszer a régi Monarchia területéről a városba érkezik, az beleszeret. Mert otthon érzi magát, ráadásul látja és érzi közben a tengert.
