A horvát tengerpart és az Adria második legnagyobb szigetének számító Krk a legtöbb ember fejében egyenlő a nyári hőséggel és a tömött strandokkal, ahol az a legaktívabb tevékenység, ha az ember kimászik a nyugágyból a következő söréért. Csakhogy a sziget erdős-sziklás keleti felét behálózzák a bringautak, nyugaton pedig olyan ígéretes hegyre visz fel túraösvény, ahonnan belátható szinte a teljes adriai szigetvilág. Mivel nekünk bizonyíték kell, nem ígéret, a hosszú hétvégén elugrottunk egy mediterrán túrázásra.
Elugrottunk, mondom itt, és az indulásnál még az útvonaltervező is így gondolta az öt és fél órás menetidő megadásával. Ám a jó idő sokakat csábított a Balatonra, ezért a féltucatnyi helyen felbontott M7-es elesett, és ugyanez történt Zágrábtól a tengerig vezető horvát autópályával. Végül kilenc órányi autózás után szálltunk ki a kocsiból, mint egy igazi, rettegett, nyári turnusváltás idején.
Főhadiszállásnak a sziget „fővárosát”, Krk várost választottuk, mert itt van bringakölcsönző, innen lehet legjobban kilátni a nyílt tenger felé a szigetek között, és itt aránylag baráti áron (12000 Ft/fő/nap) találtunk apartmant. A város nyüzsgött, úgy tűnik, nem csak mi indultunk be az első „nyári” hétvégére. Főleg horvátok és szerbek sétálgattak (a rendszámok alapján leginkább zágrábiak és belgrádiak), de gyakran hallottunk német (inkább osztrák) és magyar szavakat is. A kemping fullon, a szállások, vendéglátóhelyek tele, csak az esti 18-20 fok emlékeztetett arra, hogy előző nap még április volt.
Másnap reggel mentünk bringáinkért. Boris, a kölcsönzős megszakértette 42 kilométeres térképvázlatomat, és inkább elektromos terepbringát javasolt az útra. Mint mondta: jó a terv, de van benne pár meredekebb erdős-sziklás rész, ahol le kell szállnunk majd a bicikliről, és rengeteg köves-kavicsos, kisebb-nagyobb lejtő és emelkedő, ami kiveszi az erőt. Hmm, a térképen nem látszik ilyen keménynek, gondoltam, de megfogadtuk a tanácsot.
Nem is bántam meg, mert a városból kivezető, tempósan emelkedő földút néhány kilométere után erdei ösvényre váltottunk, amin szamárfej nagyságú kövek dobálták a kerekeket a sűrű aljnövényzet alattomos statisztálása mellett. Ez addig még tűrhető volt, amíg szintben haladtunk, de a lépcsős emelkedőknél már valóban leugrottunk a nyeregből. Körülbelül 800 méternyi lehetett az erdei rodeós szakasz, legalább jobban megismertük rajta a bringákat (Bulls Copperhead).
Az erdőből kiérve két tanakodó bringással találkoztunk, akik minket látva úgy döntöttek, inkább kikerülik a rázós szakaszt. Mi viszont innentől apró köves dűlő úton robogtunk tovább, amit csak ligetekben szegélyeztek fák. Ennek köszönhetően kiváló kilátásunk nyílt a tengerre a 100-150 méter magas hegyoldalról.
Egy idő után a dűlőút aszfaltba váltott. A belső kis falvakat összekötő, kisforgalmú közúton tekertünk be a kimondhatatlan nevű Skrbčići-be, ahol a vendéglőben egy korsó radlerrel frissítettünk. A nap ugyanis már magasan járt és erősen tűzött, és ha éppen nem jött friss tengeri szellő, vagy nem takart be a lombkorona, az agyvizünk gyorsan elkezdett felforrni.
A nyugati partra vezető közúton sorra gurultunk át a nyugodt, álmos hangulatú kis belső-szigeti falvakon, úgy mint Linardići, Milohnići, Brzac, majd egy erősebb lejtőn lecsorogva beértük a Glavotok mikrokikötőjébe. Egy ferences kolostor, egy móló mini világítótoronnyal, néhány csónak, egy üres ministrand, pár horgász és pár biciklis – ezzel le is írtam a Krk sziget legintimebb, egyben egyik legmegkapóbb helyét.
A kolostortól 500 méterre, mindentől távol, erdőtől körülvéve, a tengerparton bújik meg a sziget legeldugottabb, egyszersmind legjobb hangulatú kempingje, ami krki szokás szerint nyitott mindenki előtt. Ezt kihasználva kiválasztottuk a legjobb parti szakaszt, és lecseréltük izzadságból fakadó sórétegünket üdítő tengeri sóbevonatra a 18 fokos vízben. Fürdés után keletnek fordultunk, újabb erdei út és egy rövidebb, köves-tolós ösvény következett a szép nevű Kukurik hegy alatt. A sziget belseje felé kiritkult a növényzet, sóderes-murvás talajon gyorsíthattunk Sabljići faluig.
Innen Krk-ig még egy nagy, erdővel fedett, karsztos dombon kellett átvágnunk, néhol őserdővé dzsindzsásodó terepen. Felfelé szokás szerint néhányszor tolnunk kellett a bringát, lefelé viszont már egészen megszoktuk az ugratókat, és nagy élvezettel gurultunk be a városba. Este kagyló és sült tengeri sügér (brancín) felett beszéltük meg, hogy tervem, miszerint minél változékonyabb terepen járjuk be a sziget turistáktól kevésbé sújtott, rejtett belső településeit és látványos parti szakaszait – természetesen nem kihagyva egy jó fürdést –, maradéktalanul teljesült. (A bringatúra térképe ide kattintva böngészhető.)
Másnap a sziget legmagasabb csúcsát, az 569 méteres Obzovát néztük ki magunknak. Mindig szerettem tenger közelében túrázni, de szigeten még nem másztam meg úgy hegyet, hogy teljesen körülvett volna a víz. Márpedig az Obzova olyan 360 fokos kilátást ígért, ahonnan mindenfelé jól látszik az Adria. A csúcsot több irányból meg lehet közelíteni, a legkönnyebb megoldás egy közeli, magas nyeregből indulva felbattyogni rá, de mi a legnehezebb verziót választottuk, ami a tengerszintről indul és egy szép hosszú gerincen felhatolva nyitja egyre tágabbra a tengeri panorámát.
Ehhez el kellett autóznunk a Krktől 20 percnyire fekvő Baška halászfaluig. Baška Krk városa mellett a sziget másik legkeresettebb célpontja a maga két kilométer hosszú strandjával. De van két hátránya: a kontinensre néző öbléből nem a végtelen tengert látjuk, hanem a szomszéd szigeteket és a hatalmas parti hegység, a Velebit vonulatát; valamint a települést délután hamar beárnyékolják a nyugati oldalán tornyosuló hegyek. Délelőtt azonban telibe kapja a nap, így volt túránk kezdetén is.
Előző nap sok biciklist láttunk Krk keleti felében, itt pedig rengeteg túrázóval indultunk neki a hegygerincnek. Először el is csodálkoztam, hogy vannak, akik szandálban vagy tornacipőben gyalogolnak a híresen éles hegyi sziklatarajok felé, de hamar rájöttünk, hogy a legtöbben csak a hosszú gerinc első két előcsúcsára, a 185 méter magas Bagra, vagy a 220 méteres Ljubimerre tartanak. Ugyanis ezekről is elérhető a legszebb keleti panoráma, igaz, kissé laposabb szögben.
A hegyoldalban ferdén emelkedő ösvényről hamar kitárult a Bašćanska Draga, azaz a Baškai-öböl, amiből épp egy magyar tengeri kajakos csapat lapátolt kifelé. (A csoport vezetője legalábbis magyarul osztotta hangos tanácsait a feltehetően kezdő vízi túrázóknak.) A Ljubimer-csúcson még sokadmagunkkal osztoztunk a kilátáson, ám onnan a gerincen felfelé már csak néhány túrázóval futottunk össze.
Nem csoda, mert a karsztfennsík éles, karros szikladarabjai rendkívül kellemetlenné tették a rakott kőkerítés mentén haladó ösvényt. Még kemény talpú, szívós túracipőinkben is megéreztük a sokszor fűrészfogszerű kövek harapásait. A lapos gerincet rakott kőből emelt kerítések szabdalják. Ezeket régebben emelték, hogy az itt legelő juhnyájak ne széledjenek szét. A hegyen több, világritkaságnak számító építmény is van: ezek a mrgarok.
A mrgar több helyiségből álló juhkarám, aminek alaprajza felülről nézve egy nagy kővirágra emlékeztet. A ma már alig használt, tető nélküli építmények alacsony falait meghagyták, mert egy ősrégi, kötőanyag nélküli kőrakási technikának állítanak emléket. A nyomokból ítélve a legeltetés nem szűnt meg teljesen a Baška feletti hegyekben, erre utalt több, a gyepben lapuló bogyókupac és a körülöttük döngő légyraj.
A lustán emelkedő gerincen sorra hagytuk magunk mögött a lokális csúcsokat, a Grabart (278 m), a Vrska glavát (393 m) és a Veliki Hlamot (482 m). A kilátópontokról egyre magasabbról láttuk Baškát és az öblöt. Előttünk a fehér sziklagerinc kígyózott, a hátunk mögött egyre nagyobbra tágult a tengeri látkép a szomszéd szigetekkel (Prvic, Rab, Sveti Grgur, Goli Otok), és a látóhatárt lezáró monumentális Velebit-hegylánccal, aminek a tetején néhány éve túráztunk. Egy részen hullámzó árvalányhaj-tengeren vágtunk át.
A Veliki Hlam lapos halmáról már jól láttuk a főcsúcsot, ahová a Zminja (537) ormán visz az út. Az időre nem lehetett panaszunk, mert bár erősen tűzött a nap, a lengedező tengeri szellő abszolút kellemessé varázsolta a klímát. A szél a főcsúcsot elérve erősödött fel. Az Obzovát kis kőhalom jelezte a széles, dombszerű tetőn, egy túraútjelző tábla és egy furcsa kis vascsonk társaságában. A vascsonk funkciója akkor lett világos számunkra, amikor két érkező túrázó hozzányomogatta a füzetét, egy pecsét volt ugyanis ráapplikálva.
Mint megtudtuk, a pecsétet a sziget kéktúráját, a Camino Krk-et teljesítő túrázók gyűjtögetik. Az egy-két éve kijelölt útvonal kék jelzéseit már az előző napi bringatúrán is többször észrevettük, itt esett le azonban végleg, hogy egy 150 kilométeres túraútról van szó.
Húsz percnyi szélfútta ejtőzés után visszafordultunk Baška felé, de ezúttal nem mentünk végig a lábdaráló gerincen, hanem a Veliki Hlam csúcsa előtt leborítottunk a völgybe a Camino Krk nyomvonalát követve. A meredek, sokszor kőgörgeteges lejtő itt is kellemetlen volt, de legalább rövid. Az ösvény a Crkva Majke Bozje-nél, azaz a Szűzanya Templománál szelídült meg, a Batomalj település előtti utolsó szakasza egy lépcsős kálváriába torkollt.
A faluban szerencsére nyitva volt a Malin kisvendéglő, mert eléggé megéheztünk a nehéz terep miatt a vártnál hosszabbra nyúló túrán. A roston sült poliptól és a friss csevaptól új erőre kaptunk, és nagy lendülettel érkeztünk vissza Baška központjába. Sőt, jutott energiánk még végigsétálni a két kilométer hosszú plázson is.
Menet közben megbeszéltük, hogy egy kocsival az általunk bejárt körtúra a legcélravezetőbb, élvezet szempontjából viszont a legideálisabb a 320 méteres Treskavac-nyereg (Prijevoj Treskavac) parkolójából, a vonulat északi oldaláról indulni és a csúcson át délkelet felé leereszkedni a végig szélesvásznú panorámát felmutató gerincen. Igaz, akkor egy másik kocsival (vagy bármi más járművel) vissza kell jutni a parkolóban hagyott autóhoz.
Az útvonal nagyítható túratérképen:
Sokáig azt gondoltam, hogy Horvátország szeptemberben, a nyári őrület lecsengése után a legjobb, de most kiderült, hogy a tavasz az új nyár, azaz májusban is pörög már a szezon, a Krk-szigeten legalábbis tutira ez van. Minden nyitva, a szállások, vendéglők, plázsok már tele, de még elviselhető a tömeg. A nap ragyog, a hőmérséklet 25-28 Celsius fok, a 17-18 fokos tengervíz is alkalmas a fürdésre. Viszont a helyiek még nem fásultak bele a turistaáradatba, a parkolók ingyenesek (június 1-ig), és az árak is elviselhetőbbek.
A szállás simán kihozható napi 10-15 ezer forintból per fő, ami a Balatonon se számít rossznak, a csevap 12 euró, a tengeri csemege (hal, tintahal, polip, kagyló) 15 euró körüli, egy sör 4-5 euró. A halak közül a helyiek a frissen fogott brancínt (tengeri sügér) vagy oradát (aranydurbincs) fogyasztják, tegyünk mi is így, mert valóban ezek a legjobbak. A vendéglők közül Krk városában a Golden Rose-zal voltunk legjobban megelégedve, ami egy puccos hotel éttermének tűnik, ami elsőre elég riasztó, viszont a kaja nagyon rendben van, a kiszolgálás oké és az árak is átlagosak, mint azt az online értékelések is mutatják. Elektromos terepbringáinkat egy napra 30 euróért béreltük, a sima monti bérleti díja 15, a trekking bringáé 12 euró.
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk.
További horvátországi túráink:
- A leghíresebb horvát kanyon, ahol egykor jugoszláv indiánok rikoltoztak
- Premužić trail: 1600 méter magasból csobbantunk a tengerbe
- Elvarázsolt barlang a zágrábi Medve-hegyen
- Vojak-torony: az Isztria legszebb kilátópontja
- Biokovo: bizarr bolygófelszín az Adria tetőteraszán
