2024–2025 telén a 11 éves napciklus épp csúcsára ért, ilyenkor a leggyakoribb a sarki fény. Ami sajnos a ritka erős napkitöréseket leszámítva csak a sarkkörök közelében látható, méghozzá az év hidegebbik felében. A másik bökkenő pedig, hogy ezek a helyszínek nem éppen pénztárcabarátak. De vajon erős kompromisszumokkal (hotel helyett sátrazva) ki lehet-e hozni az utazást szűk keretből is? Ez a kérdés foglalkoztatott, amikor nekivágtam a közismerten drága Norvégia egyik legszebb auróranéző túrájának a Lofoten-szigeteken.
Festői fjordjaival, a kristálytiszta vízből meredeken az égbe törő hegyeivel már régóta a bakancslistámon szerepeltek a Lofoten-szigetek. Bár a szigetcsoport a sarkkörön túl fekszik, a Golf-áramlat fűtő hatása miatt klímája elhelyezkedéséhez képest egészen enyhe: a napi átlaghőmérséklet még szeptemberben is 10°C; továbbá bizonyos feltételek mellett szabad vadkempingezni (házaktól legalább 150 méterre, nem magánterületen, és nem hagyva magunk után nyomot) – így hát erre esett a választásom 2024 őszére.
Az óceáni éghajlat azonban áldás és átok is egyben: gyakori a felhős ég és a csapadék. Amikor a nyár végén megláttam, hogy egy hosszabb esős időszak után épp több nap tisztább idő várható, az utazást előrébb hoztam. A repülőjegy ára így sajnos majdnem duplája lett, 263 euró csak oda, a Lofoten melletti Bodøbe. A szárazföldi Bodøből pedig komppal terveztem átmenni, s itt már be is jön low-budget: az autós komphajó ugyanis gyalog és kerékpárral ingyenes. A reptértől a kikötő csak 2,5 km, a túloldalt Moskenes kikötőjétől megint csak néhány kilométer Sørvågen, és vele a Munken hegyre vezető túraút kezdete. Ez a túraút pedig bekapcsolódik a szigeteket átszelő útvonalba.
A terv papíron jól nézett ki, azonban útjaim sosem zökkenőmentesek, sőt. A felszállás egy órás csúszása elsőre még meg is nyugtatott: ha csak ennyi, akkor olcsón megúsztam. Éjfél után értünk Oslo Gardermoen reptérre, ami eddigre már kiürült: éjszaka nincsenek járatok, de még csak személyzet sem volt. Lementem a poggyászkiadóhoz, és jött a feketeleves: nincs itt a poggyászom, benne a meleg ruhák, sátram, hálózsákom és egyéb felszereléseim. Egy kis utánanézés után kiderült, hogy fel sem került a repülőre – Budapesten maradt, de elvileg már úton van...
Bodøbe megérkezve felvettük a jegyzőkönyvet, mondták, hogy a hátizsákom talán a következő járaton lesz. Ezzel sajnos bukom a délelőtti kompot, így nem tudok már aznap felmászni a Munkebu hegyre, de lesz még egy hajó délután 4-kor. Addig besétáltam a városba, vettem kempinggázt és kicsit körbenéztem. A poggyász végül délután háromkor ért utol, és épp el tudtam érni az utolsó kompot.
Ahogy közeledtünk a Lofoten-szigetek felé, az addig napos időt egyre vészjóslóbb felhők váltották. „Aha, a jó idő, amiért mindent átszerveztem”, nevettem magamban. Este végül mégis elkezdett felszakadozni a felhőzet és ugyan nem sötétedett teljesen be, de még sarki fény is volt. Bár első napra a tervem az volt, hogy a 11-es komphajóval kora délután átérve még felmászok a Munkebu hüttéhez, de a sötétben már nem vágtam neki – mint később kiderült, jobban is tettem –, hanem Sørvågen közelében maradtam az aurórát fotózni.
Kora reggel pár óra alvás után napsütésre ébredtem – amit nem sokkal később tartós, szemerkélő eső követett alacsony felhőkkel. A sima felületű nedves szikla csúszós volt – a túraút első kilométerén megcsúszva egy hegyesre törött faág átbökte a cipőm oldalát, ami ezután már nem volt vízálló. Ez annak fényében volt különösen aggasztó, hogy a helyi hegyekről tudni érdemes: a sok csapadéktól ami a hegyen sík, az mind pocsolya, láp... Ami pedig nem sík, főleg, ami meredek, az a sártól vagy a sima sziklától csúszós – néhány helyen láncokba kapaszkodva lehet felmászni.
A hegyek kopár tetején pedig néha kifejezetten erős volt a szél, alig lehetett a szűk nyomvonalban maradni, úgy ráncigált. Így hiába volt légvonalban csak 5-6 km a táv, órában is közel ennyibe telt megtenni. A hegycsúcs alatt található a Munkebu kulcsosház, amiben szerencsére épp voltak emberek. Mondták, ne sátrazzak kint az egyre viharosabbá váló időben, aludjak én is bent. Ennek nagyon örültem, hisz kint egyre hangosabban süvített a szél.
Azonban rossz hírrel is szolgáltak: a Lofotent átszelő túraúton a következő állomást vagy egy nehéz hegyi szakasszal, vagy hajóval lehet elérni. A hajó viszont pont másnaptól őszi menetrendre vált, csak akkor jön, ha a másik oldalról jön utas – így kénytelen leszek Sørvågenbe visszamenni és busszal vagy stoppal kerülni. Éjszaka párszor még kinéztem, hátha felszakadozik kicsit a felhőzet és látszik egy kis auróra – a táj festői lenne hozzá – azonban nem volt ilyen szerencsém. Másnap köd lepte a hegyet, szemerkélő esővel.
Mivel estére tisztuló időt jósoltak, még ezt a napot itt akartam tölteni, ha már felmásztam, hátha meglesz az auróra a fjordokkal kép a hegytetőről. Elindultam megmászni a Munken hátralévő részét, de annyira csúszós volt, hogy pár megcsúszás után visszafordultam, nem éri meg a kockázatot; a köd miatt úgysincs kilátás. Az idő estére alig tisztult, azonban a kicsit felszakadozó felhők között néha átsütő napfénnyel csodálatos látvány tárult elém.
Azért csak felkeltem még párszor éjszaka, kinézni, tisztul-e: amikor 11 körül a felhők között csillagokat láttam meg, kimentem állvánnyal és fényképezőgéppel, hogy van-e sarki fény. Ugyan éjfélkor is még felhős volt az ég, kora reggelre bezzeg már kristálytiszta. Kicsit fontolgattam, hogy megpróbáljam-e újra a Munkent, töltsek-e még egy napot itt; de inkább úgy döntöttem, hogy van még bőven elég látnivaló a listámon, az aznapi tiszta időt – és talán sarki fényes estét – inkább máshonnan fotózom. Így reggel elindultam én is vissza Sørvågen felé. A napsütésben az első hegy után lekerült a pulóver és az aláöltöző – nem gondoltam volna, hogy póló-rövidnadrágban leszek a sarkvidéki hegyeken szeptemberben.
Sørvågenben, mivel busz csak egy óra múlva lett volna, stoppoltam – előbb a képeslapra illő halászfaluig, Hamnøyig jutottam. Itt a nyári verzióját is meglőttem a téli fotómnak – ami nap képe volt a National Geographic-nél –, majd a következő stoppal Yttersandba értem, ahonnan egy ösvény a káprázatos Kvalvika öbölbe visz. A hegy lábáig egy pallóút vezet a lápon át, utána egy köves út vezet fel – itt összefutottam az egyik túrázóval a Munkebu hüttéből. Előre figyelmeztetett, hogy az öbölig vezető út egyik része könnyű, máshol viszont lesznek meglepetések.
A köves út után következett egy meredekebb, cikcakkos, néhol láncon felkapaszkodós szakasz – csak reméltem, hogy erre gondolt; majd megint pallók a mocsár felett a nyereg felé menet. Siettem tovább, mert közelgett a naplemente. A nyeregnél elágazáshoz érve elfogytak a pallók – hiába a lankás hegyoldal, cuppogós lápon kellett még vagy száz métert haladni a következő pallós szakaszig, aminek végén már kezdett elém tárulni Kvalvika, a lemenő nap fényében arany színeiben.
Végül megláttam, mire vonatkozott a figyelmeztetés: az út meredeken le, egy kőkerten át vezetett – a sziklák között néhol métereset kellett lelépni, ami húsz kilónyi felszereléssel a háton nem volt mókás. A hegy aljánál már épült a lépcső – talán egy-két év múlva már könnyebben járható lesz.
A parton volt már 8-10 sátor, kerestem én is egy vízszintesebb helyet, felállítottam a sátram, megfőztem a vacsorám. Közben, bár az ég alja még narancsos-vöröses árnyalatú volt, már gyanús sávokat láttam az égen: már jöttek is a sarki fények! Este 10 után a fejünk felett volt egy szép kis örvény, de utána elhalványult, 1 óra körül én is nyugovóra tértem. Reggel szeles, időnként esős időre ébredtem, de hamarosan újra kisütött a nap, a látvány a sátorból is pompás volt. A következő estére azonban vihart jósoltak erős széllel, így a térképen kinéztem egy esőbeálló menedékkunyhót Flakstad közelében, hátha addig el tudok stoppolni. Kvalvikáról visszafelé a keleti ösvényen mentem, ahol jóval kevesebb sziklán kellett átvergődni.
A stoppolás döcögősen indult, ezen a részen alig van forgalom; de végül szerencsém volt, egy fiatal svájci pár elvitt a főútig. Ott pár perccel később egy angol vett fel, aki pont a szigetcsoport legnagyobb városába, Leknesbe tartott. Ennyire már rég örültem plázának: fel tudtam tölteni a megcsappant élelmiszer-készletem és a lemerült powerbankem, volt wc, wifi, fűtés és tető a fejem fölött. A 23 órai zárás előtt sajnos megérkezett az eső is, ami itt ugyan már nem volt olyan viharos, mint a parton, de mégis inkább egy aluljáróba húzódtam be, amíg elállt.
Mivel Haukland partja innen csak közel 10 km-re van, úgy döntöttem elindulok felé a főúttal párhuzamosan futó kivilágított, aszfaltozott gyalogos- és bringaúton. Fél óra múlva enyhe szitálásból megint esőre váltott, pont ekkor értem el a következő buszmegállót, ami alá behúzódtam. Ez végül egy hosszabb megálló lett, eltöltöttem itt másfél, talán két órát is, míg zuhogott. Már épp az alváson kezdtem gondolkozni, amikor elállt. Újabb fél órát tettem meg, épp elértem a következő buszmegállóig, amikor megint esni kezdett, s hozzá csípős, hideg szél is társult.
Az újabb óra várakozás után pirkadatkor, az eső lecsendesedésével már kezdtem meginogni, körbenézni, hol állíthatnám fel a sátram; de már csak másfél órányi táv, ki kell bírni. Az eső után nem sokkal szerencsére a szél is enyhült, és elkezdett felszakadozni a felhőzet; mire a part előtti hegyháthoz értem, itt-ott már kezdett kisütni a nap. Reggel 7 után értem a gyönyörű partszakaszra, de lelki szemeim előtt már csak a legalapvetőbb szükségletek lebegtek: evés és alvás.
Délután beszélgettem kicsit a többi sátrazóval, majd elindultam felfedezni a környéket, és a 400 m-es Mannen-hegy túloldalán a következő strandot, az Uttakleiv-partot, amit három úton is el lehet érni: egy 4,5 km-es kirándulóút a parton, a régi szekérút a hegy egy 200 m-es nyergén át, vagy pedig az alagúttal 2,5 km. Egy kedves gesztus: bár az alagút ki is van világítva, a bejáratánál egy postaládában fényvisszaverő mellények is vannak (ezeket a túlsó végén a másik postaládában kell hagyni). Uttakleiv partjának egyik érdekes sziklaképződménye a „Sárkány szeme” – pont a naplemente színes felhőivel csíptem el, s elhatároztam, hogy ezt sarki fényekkel is megörökítem. Este meg is jöttek a fények, de sajnos a felhők is; csak kelet felé volt néhány ablak a felhők között.
Eredetileg azt terveztem, hogy egy bő hetet töltök a Lofoten-szigeteken, aztán, ha érzem még magamban az erőt, Abiskoból indulva bejárom a Kungsleden első szakaszát, Nikkaluoktáig, ami egyhetes út. Az első napok tapasztalata azonban az volt, hogy fotós felszereléssel, fagypontig megfelelő hálózsákkal és ruhákkal, valamint közel egyheti élelemmel a málhám túl nehéz és kényelmetlen ahhoz, hogy egy ilyen 120 kilométeres túra ne merő szenvedés legyen. Másrészt, körbenézve láttam, hogy Haukland és környéke gyönyörű, sokat ki lehetne hozni még belőle, ha jobb lenne az idő és nem takarnák felhők a sarki fényt.
Harmadrészt a közelben van WC, ivóvíz, zuhanyzó is, ezért úgy döntöttem, lazábbra veszem ezt az utat: egyelőre elengedem a Kungsledent. Inkább maradok egy kicsit tovább Hauklandon, és kivárom a jobb időt. Persze ehhez az időjárásnak is volt pár szava.
Második nap este elkezdtem megmászni a Mannent, hogy majd a csúcsáról lövök képeket a tengerből kiemelkedő hegycsúcsokról, fölöttük a csillagos éggel, s talán sarki fényekkel. De a halvány auróra elé felhők úsztak be, s olyan erős szél kerekedett, ami szinte lefújt a keskeny gerincről, így a csúcs előtt meg kellett állnom. Következő reggel sötét felhők jöttek a tenger felől, de végül csak permet lett – és szivárvány; azonban az este ismét felhős volt. Az azt követő nap ugyan borúsan indult, de utána szép napsütéses idő jött, sokan érkeztek úszni (vagy legalábbis egy kép erejéig megmártózni) a vízben. Nem csoda, hiszen aznap megdőlt a melegrekord: 23°C volt. Este ugyan ismét gyülekezni kezdtek a felhők, alapos vihar is lett belőle, távolban villámokkal – azonban még előtte sikerült egy kis aurórát elcsípnem a Sárkány szeménél.
Eltelt egy bő hét Lofotenen, ideje volt Abisko felé venni az irányt – főleg, mivel vihart és esőt jósoltak a következő napokra. Abban reménykedtem, hogy Abiskóban – a hegyek mögött, mélyebben a szárazföldön – jobb lesz az idő. A stoppolással nagy szerencsém volt: a német férfi, aki felvett, Narvik repterére, Evenesbe ment vissza – így 300 kilométeren elvitt. Utána egy helyi hölgy még egy fél órát vitt, Bjerkvikig – innen az öböl túloldalán már láttam Narvik fényeit. Másnap színpompás napkeltére ébredtem. Reggelizés közben vendégem érkezett: egy kíváncsi nyúl ugrándozott elém.
Busz csak egy bő óra múlva lett volna – így megint stoppoltam, s nemsokára egy idős úr fel is vett és elvitt Narvikba; mesélte, hogy a falujában magyar az orvos. Narvikból a vonat csak majdnem 4 óra múlva ment volna, busz nem volt – így maradt megint a stop.
Az Abiskóban töltött első reggel éktelen kerepelésre ébredtem: a térkép jelölt ugyan egy helikopter-leszállóhelyet és egy sétarepülős céget, de mint kiderült, egy komplett katonai reptér van ott. A másik zajos meglepetés: Kiruna vasércbányája és Narvik kikötője között vasúton naponta sok száz tonnányi vasérc robog át Abiskón. Mindenesetre az idő szépen kitisztult, ideje volt hát a híres Abisko Nemzeti Parkot felfedezni.
A park talán legszebb része az Abisko-patak szurdokvölgye, az Abiskojokk, ami a szeptember eleji időpontban őszi színeivel talán legszebb oldalát mutatta: az itt honos nyírfák a fehér kérgükkel, sárga leveleikkel, alattuk zöld mohatakaróval és sok gombával nagyon látványos kontrasztot alkottak a szurdok szögletes szikláival és a patak kékeszöld vizével. Igazi feltöltődés volt itt bóklászni és fotózni – csak azt sajnáltam, hogy a rákövetkező nap már indulnom kell vissza. Az egész napos csavargásból csak naplemente után értem vissza a sátorhoz. Egy gyors vacsora után az állvánnyal is felszerelkezve tértem vissza a szurdokba, hátha sikerül sarki fényeket is fotózni.
Az utolsó nap reggelén is napsütés és eső sűrű váltakozása várt. Végül a nap győzött, az erős szél elfújta az esőt. Az ég nagy része tiszta maradt, a néhány nappal azelőtti napkitörés pedig varázslatos sarki fényekről gondoskodott. Az itteni fotókból lett az egyik ismét a nap képe a National Geographic-nél.
Elérkezett az Abiskoban töltött utolsó nap reggele is; még egy gyors kör fotózás, majd tisztálkodás, ebéd, pakolás, és irány a vasútállomás. 17 órás vonatozás várt rám Stockholmig. Úgy terveztem, a vonaton fogok aludni, de a zörgés, rángatózás miatt nem lett belőle semmi. Stockholmban volt még egy kis időm városnézésre a repülő indulásáig, majd elindultam haza.
Költségek:
A repülőjegy 263 euró volt oda, 73 euró vissza. A komp, mint említettem, nem került semmibe. A lofoteni közlekedés is ingyenes volt, mert kiváltottam gyaloglással és stoppolással. Hazafelé a vonatra 58 eurót, a reptéri buszra 7 eurót költöttem. A szállásra se kellett semmit fizetni, mert sátraztam szinte mindenhol. Az étkezést diszkontok saját márkás és akciós termékeiből oldottam meg, összesen 37 euróból; plusz indulás előtti utolsó itthoni bevásárlásból, ami 6-8000 forintot tett ki. A költségeim így összesen 200 ezer forint alatt maradtak, ami még kevesebb lett volna 40 ezer forinttal, ha nem az utolsó pillanatban veszem meg a repjegyet.
Persze hozzátartozik, hogy a túra- és kemping-felszerelésem már megvolt, de az egyszeri beruházás. A lényeg: Lofoten, Abisko, bő két hét a két ikonikus helyszínen, gyönyörű tájakkal, sarki fényekkel – kompromisszumokkal és lemondásokkal ugyan –, de meglepően kevésből is kihozható.
A túra útvonala nagyítható térképen:
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk.
További nagy kalandok északon:
- Nagy északifény-kergető kerékpártúra Izlandon
- Bringával az északi fény nyomában: irány az Aranykör!
- Izland legszebb túrája: a Laugavegur
- Izland legszebb túrája: folytatás az Istenek földjén
- Svéd Lappföld: vándorlás az Óriások völgyében
- Misztikus ködből előbukkanó rénszarvasok Európa utolsó megmaradt vadonjában