Forró, sivatagi körülmények között tekert át az Arab-félsziget keleti oldalán vendégszerzőnk, Székely-Molnár Ákos. A több mint ezer kilométeres kerékpártúrán sokszor napi 10-12 liter vizet kellett meginnia, hogy ne száradjon ki. A kilenc napos bringaút a nehézségek ellenére jól sikerült, írja lapunknak készült beszámolójában.
Az Arab-félsziget délkeleti részén, a Ráktérítő két oldalán húzódik egy sivatagokkal és oázisokkal tarkított ország: Omán. Még 2021-ben kidolgoztam egy ománi túra útvonaltervét, így most már csak le kellett azt porolnom, és végre felfedezhettem az ország észak(kelet)i részének egy nagyobb szeletét.
Első nap: Abu-Dzabi éjjel-nappal
Az elmúlt évek fejlődésének köszönhetően egyre több közel-keleti ország, így Jordánia, az Egyesült Arab Emírségek és Szaúd-Arábia is elérhető közvetlen repülőjárattal. Ez alól kivételt képez Omán, amit így Abu-Dzabin keresztül közelítettem meg. Némi pátosszal el is neveztem Abu-Dzabit „alaptábornak”.
Repülőgépem helyi idő szerint este fél tízkor érkezett meg Abu-Dzabiba. A kerékpár összeszerelése után neki is vágtam az éjszakai útnak.
Egy új országban megtett első kilométerek minden egyes alkalommal a közlekedési kultúra felfedezésével kezdődnek. Ez mind az Emírségekben, mind pedig Ománban is nagyjából a magyarországi szintnek felel meg. Ennek ellenére némi aggodalommal indultam el az osztott pályás főúton a hatalmas terepjárók között. A kezdeti szorongásom azonban hamar szertefoszlott, hisz teljes biztonságban voltam.
Utam során először a Khor Al Maqta vízi út felett kellett átkelnem, ami a szárazföld és Abu-Dzabi között húzódik. Vígan, nagy sebességgel haladtam a Zájed sejk híd felé, miközben egy nagyobb tábla előtt is elsuhantam. Visszafordultam, hogy megnézzem, most pont milyen szabályt szegek meg. Szerencsére csak az szerepelt rajta, hogy nem engedélyezett megállni fényképezni. Az első megállóm a Zájed sejk mecset volt. Az épület éjszaka természetesen nincs nyitva, így később még visszatértem ide.
Ezúttal tehát csak néhány éjszakai képet készítettem a mecsetről, majd folytattam az utam a Qasr Al Hosn nevű erődhöz, ahol az éjszaka hátralévő részét töltöttem. Előtte azonban még vettem egy kis enni- és innivalót egy benzinkúton. Az itt dolgozó indiai eladólány a világ legkedvesebb hangján üdvözölt.
Az 1790-es években épült Qasr Al Hosn Abu-Dzabi legrégebbi téglaépülete, mely egykor a tengerparti utakat ellenőrizte. Az évszázadok során az uralkodó család és a Nemzeti Tanácsadó Tanács székhelye is volt. Az épület ma múzeum, mely nem csupán Abu-Dzabi, hanem az egész Emírségek elmúlt 6000 évébe is betekintést nyújt. Az erőd báját tovább fokozza, hogy a közvetlen környékén felhőkarcolók tornyosulnak, így egy viszonylag kis területen koncentrálódik múlt és jelen.
Az Abu-Dzabihoz tartozó Al Kasir-szigeten számos látnivaló található. Az épített környezeten kívül a legnagyobb jelentőséggel bíró attrakció az Emirátusok Örökség Falu elnevezésű skanzen, mely egy autentikus arab közösség épített környezetét és életét mutatja be, miközben a hátteret felhőkarcolók keretezik. Innen nem messze található az Egyesült Arab Emirátusok Zászló, mely elsősorban egy relaxációs helyszín, történelmi jelentőséggel nem bír. Látogatásom idején egyébként is szélcsend volt, így a zászló gyakorlatilag észrevétlenül lapult a zászlórúd tetején.
Ezután még egy rövid kitérőt tettem az Alapító Emlékműve elnevezésű történelmi komplexumhoz, mely Zájed bin Szultán Ál Nahjánnak (1918-2004) állít emléket, akit az Emírségek lakói a szó legnemesebb értelmében atyjukként tisztelnek. Maga az emlékmű távolról nem tűnik látványosnak, a koncepció viszont annál inkább.
Az emlékmű tetejéről ugyanis 1110 kábelen fényvisszaverő elemek lógnak lefelé, melyek együtt kirajzolják az alapító háromdimenziós képét. Ezt hívják Csillagképnek. Mindez természetesen elsősorban sötétben bontakozik ki a maga teljességében. Az egész koncepció szinte már egy allegória. Az emlékmű közvetlen környezete egy 3,3 hektáros, gyönyörű park, ahol többek között egy sétány, továbbá egy falaj (ősi öntözőrendszer) is található.
Ezt követően már egyenesen a Zájed sejk mecset felé vettem az irányt. Útközben számtalan helyen a főutak mellett kerékpárút húzódik. Az egyik ilyen szakaszon szembesültem a dél-ázsiai életérzéssel: a műanyag bevonatú kerékpárút egyik árnyékos szakaszán, az út közepén alvó munkásokat kellett kerülgetnem.
Maga a mecset az Emírségek legjelentősebb látnivalója. Az épület előtt húzódó parkolón keresztül kerékpársáv vezet a mini kerékpártárolóhoz. Itt, a karnyújtásnyira lévő mecset előterében kellett szembesülnöm azzal a ténnyel, hogy a mecsetet nem innen, hanem a távolabb lévő, két üvegkupolás bejárat valamelyikén keresztül lehet megközelíteni. Ehhez először mozgólépcsővel le kellett mennem a föld alá, ahol gyakorlatilag egy plázába csöppentem, tele boltokkal, éttermekkel. A mecset meglátogatásához itt át kellett esni egy ingyenes regisztráción, és csak utána lehetett belépni a mecsetbe.
Az épület – a már említett – Záyed bin Szultán Ál Nahjánról kapta a nevét, aki nem pusztán az építtető, hanem az épület koncepciójának a megálmodója is volt. Az épület a világ egyik legnagyobb mecsete, maximális befogadóképessége nagyjából 50 ezer fő. Tervezése és a kivitelezése egyesítette a világot. A számos ország képviseletében itt dolgozó mesterek jelentős részben külföldről ideszállított természetes anyagokat dolgoztak fel: márványt, aranyat, féldrágaköveket, kristályokat és kerámiákat. Az itt dolgozó 1300 iráni kézműves pedig a fő imaterem kézi csomózású szőnyegét készítette el, mely a legnagyobb az egész világon.
Megálmodója koncepcióját követve a mecset legfőbb célja az, hogy úttörő vallási és kulturális intézménnyé, a kultúrák találkozóhelyévé, a tolerancia letéteményesévé váljon. Az épület felkeresése és a mögöttes filozófia megismerése így sok mindenre fényt derített. Az alapító sejk filozófiája ugyanis mind a mai napig meghatározza az Emírségek életét. Enélkül az ország jelene és a jövője sem érthető meg.
Második nap: pastu, magyar, két jóbarát
Az abu-dzabi városnézés után másnap egyhangúbb szakasz következett az ománi határ közvetlen közelében fekvő Al Ainig. A két város közötti távolság nagyjából 100 kilométer, mégis szinte szomszédos településeknek lehet őket tekinteni. Ennek az az oka, hogy a E30-as főúton útközben egyetlen településen sem kell átkelni, csak érinti őket a főút. 100 kilométer tűző napsütés, 100 kilométer hőség, 100 kilométer kihívás. Útközben az út mellett kisebb munkáskolóniák találhatóak, melyek egy kicsit nyomasztó hangulatot árasztanak.
A 37-38 fokos hőség együtt jár a vízfogyasztás drámai megugrásával. Szerencsére útközben néhány tíz kilométerenként fel tudtam tölteni a vízkészleteimet. Az egyik ilyen alkalommal egy kamionos pihenőnél álltam meg, ami azonban mindössze néhány kisebb boltból és egy szerelőműhelyből állt. Enni- és innivaló vásárlása után lehuppantam a szerviz előtt álló, kiszuperált kanapéra. Itt végre a javítás alatt álló kamion mellett árnyékra leltem. A kanapén mellettem ülő, sálvar kámizt (tradicionális dél-ázsiai ruhát) viselő sofőrtől megkérdeztem, hogy „Farsi baladi?” (Azaz: Beszélsz perzsául?) Közölte, hogy csak pastu nyelven beszél. Végül angolul egy kicsit elbeszélgettünk, majd búcsút intettem újdonsült pastu ismerőseimnek.
Innen még vagy 30 kilométert kellett megtennem Al Ainig és az ott található szállásomig. Az Emírségekben a szálláskeresés külön tudomány. A szállásfoglalási oldalakra ugyanis sokszor az egyszerűbb/olcsóbb szállodákról/vendégházakról egy marketingfotót töltenek fel, ami köszönő viszonyban sincs a valósággal. Abu-Dzabiban például a fénykép alapján egy sokkal magasabb épületet kerestem, mint amilyenek az adott kerületben találhatóak.
Al Ainban pedig a cégér nélküli vendégház semmilyen tekintetben sem tért el a környék többi lakóházától. Miközben a szállásadómra vártam, számos ott lakóval találkoztam. Várakozás közben, európai szokás szerint köszöntem az épületből ki- és az oda belépőknek. Így egy ott lakó nőre is udvariasan ráköszöntem. Döbbenten nézett rám: Mi ez a bizalmaskodás?
Harmadik nap: közel-keleti határátlépés
Túrám harmadik napja kilométerekben szegény, látnivalókban azonban annál gazdagabb volt. És ez volt az a nap, amikor átléptem az ománi határt.
Al Ain kiemelkedő kulturális és természeti jelentőséggel bír. Az egykori karavánút mentén fekvő város az egyik legrégebbi, folyamatosan lakott település a világon, az UNESCO Világörökség része. Látnivalói közül először az Al Jahili-erődöt kerestem fel, mely az egyik legnagyobb erőd az egész Emírségekben. Az erőd a 19. század legvégén épült és nemcsak a hatalom szimbólumának szánták, hanem egyúttal az uralkodó nyári rezidenciája is volt.
Al Ain legfontosabb látnivalója az 1200 hektáros oázisa, ahol több, mint 100 növényfaj, köztük 147 ezer datolyapálma él. Az oázis további nevezetessége a falajnak hívott ősi öntözőrendszer. Megjegyzendő, hogy Al Ain és a szomszédos Al Buraimi oázisai az egész Arab-félsziget legjelentősebbjei közé tartoznak.
A gyors városnézés után utam a határ túloldalán fekvő Al Buraimi felé vettem. Bár a két város a határ két oldalán szinte összeépült, és így Al Ain peremén is található egy határátkelő állomás, ezt azonban csak az Öböl-menti Együttműködési Tanács tagállamainak polgárai vehetik igénybe. Ennek megfelelően egy nagyjából 40 kilométeres kerülő várt rám, hogy a khatm al shiklahi határátkelőn keresztül belépjek Ománba.
A határátkelés némi bonyodalommal járt. Először nem is akartak átengedni biciklivel a határon, mivel a biztonsági kamerák nem tudták leolvasni a nem létező rendszámtáblámat. Azt javasolták, hogy hívjak egy taxit az Otaxi (Oman Taxi) applikáción keresztül. Így első lépésként fel kellett telepíteni az applikációt, majd pedig meg kellett várnom a regisztrációhoz szükséges SMS-t, amit azonban mind a mai napig nem kaptam meg. Szerencsére egy tekintélyesebb határőr közbelépett és átengedett ezen az első ellenőrzőponton.
Ezután még vagy ötször leellenőrizték az útlevelemet, kifizettem 30 dirham kilépési vízumot (készpénzben), végül egy nagy épületben kaptam meg a belépési engedélyt Ománba. Előtte azonban még egy üdvözlő tábla köszöntötte az erre járókat: „A béke legyen veled!” Innen már csak 20 kilométert kellett megtennem Al Buraimi városáig. A településre azonban nem lehet csak úgy megérkezni, mivel a határában egy rendkívül impozáns kapu fogadja az érkezőket. A városba érve egy pizzériában elfogyasztott vacsora és a helyi SIM-kártya megvásárlása után nyugovóra tértem.
Negyedik nap: éjszaka egy imaházban
A következő nap egy kicsit hosszúra sikeredett. Aznap ugyanis több, mint 180 kilométert bicikliztem. Előtte, a reggeli órákban még felkerestem a város legfontosabb nevezetességeit. Közülük az Al Khandaq-erőd a feltételezések szerint valamikor a 17. század végén épült. Neve a körülötte húzódó száraz vizesárokhoz kapcsolódik. A Sultan Qaboos-nagymecset pedig 1993-ban nyitotta meg kapuit a hívek előtt. Nevét Qaboos bin Said Al Said szultánról kapta, aki 2020-ban hunyt el és a születésnapja (november 18.) nemzeti ünnep.
Al Buraimi után az út túlnyomó része kietlen sivatagon vezetett keresztül. Kevéssel Al Buraimi után betértem egy kis boltba, hogy vizet vegyek. Itt lelkes helyiek egy kisebb csoportja fogadott. Útközben legalább százszor megkérdezték, hogy honnan jövök és helyben dolgozom-e. Ezúttal azonban a Hungary országnevet hallva az egyik helyi szinte tökéletes kiejtéssel nyögte be: Krisztián. Valószínűleg ez volt az egyetlen magyar szó/név, amit ismert, és végre fel is vághatott vele.
Forró, sivatagi körülmények között legalább napi 10-12 liter folyadékot kell meginni ahhoz, hogy az ember ne száradjon ki. Itt, Ománban az ivóvíz beszerzése viszonylag egyszerű volt. Útközben ugyanis több helyen találtam vízautomatát. A használata teljesen ingyenes volt. Csak az volt a gond, hogy langyos volt a víz. Egy alkalommal pedig az ösztöneimre hallgatva az út szélén álló, magányos mecsetnél szereztem vizet. Ahol ugyanis mecset van, ott víz is van!
A nap további részében még egy fontos látnivaló várt rám, méghozzá a Hafet-erőd. Építésének idejét a 18. század közepére teszik. Az erőd külső szemrevételezése után még bicikliztem egy keveset, majd megebédeltem. Az étterem személyzete nagyon kedélyes volt. Fizetéskor az ár közlését úgy vezették fel, hogy ha nincs pénzem, akkor ne fizessek. Ezt természetesen csak egy udvariassági formulának tekintettem és kifizettem az étel árát. Készítettünk egy-két szelfit, majd folytattam az utam dél felé.
Közismert, hogy Ománban az éghajlat száraz, sivatagi. Az országot azonban időnként eléri egy-egy trópusi vihar, ami akár halálos áldozatokkal járó árvizet is okozhat. Erre a veszélyre útközben számtalan helyen tábla is figyelmeztet. Bár árvízzel nem találkoztam, de több helyen is át kellett kelnem gázlón. Aznap a sok program és a hosszú táv miatt útközben rám esteledett. A semmi közepén vezető út azonban ki volt világítva, így tökéletesen biztonságos volt errefelé biciklizni. Ezzel együtt egy gyönyörű, sivatagi napnyugtában is részem volt.
A következő tervezett látnivaló Al Ma’mur erődje volt, amit azonban nem akartam éjszaka felkeresni. Így a következő nagyobbacska településen a GPS-fájl segítségével elkezdtem szállás után nézni. Az egyik ilyen feltételezett vendégházból kijött a házigazda, és bár elmondása szerint a faluban nincsen semmilyen szálláslehetőség, de felajánlotta, hogy aludjak a település használaton kívüli imaházában.
Miközben arra vártam, hogy előálljon a kocsijával, odajött hozzám egy másik helyi lakos. Meghallgatta, mi járatban vagyok a falujában, majd egy kissé gépies módon helytörténeti kiselőadásba kezdett. Bár így, éjszaka a preferencialistámon a szálláskeresés megelőzte a helytörténeti érdeklődésemet, ennek ellenére megpróbáltam figyelmesen végighallgatni az előadást. Eközben azonban megérkezett az iménti házigazda a kocsijával, az utastérben két négyévesforma ikerfiával. Odavezetett az imaházhoz, majd ő is röviden összefoglalta a település turisztikai és történelmi nevezetességeit.
Nem tett róla említést, de gyakorlatilag itt léptem át a Ráktérítőt, és így nem pusztán éghajlati, de csillagászati értelemben is megérkeztem a forró övezetbe. Tisztálkodás után leterítettem egy imaszőnyeget és mély álomba merültem. Ebben annak is szerepe volt, hogy imádok szőnyegen aludni. Úgy érzem, hogy ilyenkor sokkal közelebb kerülök az Anyaföldhöz, a természethez, mindenhez, ami egykor szent volt.
Ötödik nap: a több, mint négy évezredes nekropolisz
Másnap először visszamentem megnézni az előző este kihagyott Al Ma’mur-erődöt. A közel kétszáz éves múlttal rendelkező épület legfőbb nevezetessége, hogy a belsejében van egy rejtett kút, majd folytattam az utam Ibri felé. A festői település számos látnivalóval rendelkező fontos idegenforgalmi központ. Itt először a település keleti végében (pontosabban már Al Suaifban) található erődöt néztem meg. Az épületkomplexum lenyűgöző történelmi nevezetesség, az építészet és a történelem szerelmeseinek a fellegvára.
Az erőd felfedezése után a belvárosban elfogyasztottam egy pizzát. Mivel a környéken sok a látnivaló, ezért taktikai okból először lefoglaltam egy szobát aznap éjszakára, és csak azután folytattam a városnézést. Közvetlenül a pizzéria mellett felfedeztem egy nagyon elegáns szállodát, parkolójában hatalmas terepjárókkal. Turistaként a költséghatékony szállodákat, illetve vendégházakat részesítem előnyben, mivel az alváshoz nincs szükségem aranyozott barokk ágyra.
Most elsőre mégis egy ilyen elegáns helyen próbálkoztam szállásfoglalással. Bent, a légkondicionált előtérben disdásába (tradicionális, hosszú, fehér ruhába) öltözött omániak ücsörögtek. Kedvesen odaköszöntem, amit ők hasonló kedvességgel viszonoztak. Végül alig 15 ezer forintnyi riált fizettem egy éjszakáért.
A szállodai szobám hozta az elvárható minőséget. Rám azonban fura módon a leglenyűgözőbb hatást maga a lift gyakorolta, ami egy közel-keleti díszítésű, kellemes, halk zenét játszó szállítóeszköz volt.
Utam következő állomása a Bat Nekropolisz volt. Az idevezető nagyjából 16 kilométeres szakasz könnyedén teljesíthető. Az utolsó néhány száz métert azonban kavicsos földúton kellett megtennem. A terület az UNESCO Világörökség része, és így szigorú védelem alatt áll. Ennek ellenére a főút felől jövet szigorú őrök helyett mindössze egy félig leeresztett sorompó fogadja az erre járókat, és a nekropolisz területét is csak egy kerítés védi.
Maga a nekropolisz nem tűnik túlságosan látványosnak. Kiemelkedő jelentőségét az adja, hogy a terület Omán kora bronzkorból ránk maradt legfontosabb régészeti lelőhelye, ahol az időszámítás előtti 3. évezredből származó sírok találhatóak. Ebben az időben a terület a távolsági kereskedelem fontos helyszíne volt, és így errefelé szállították Ománból Mezopotámiába a rezet.
Hatodik nap: tovább az erődök és az oázisok útján
A következő nap első fontosabb megállója Jabrin városa volt. Idáig az út nagy részét a 21-es számú főúton tettem meg. Útközben lenyűgöző volt a táj, és két „kóbor” tevével is összefutottam.
Jabrin legfontosabb látnivalója a kis pálmaoázisban található helyi erőd. Az 1670-ben elkészült épület kiemelkedő turisztikai és történelmi jelentőséggel bír. Maga az erőd 5 emeletes és 55 szobát foglal magába. Kezdetben az imám palotája volt, később azonban kormányzati székhelyként és oktatási intézményként is funkcionált. Az erőd mindegyik udvarán van egy-egy kút. Leghíresebb helyisége a 14 ablakú „Nap és hold szoba”. Hét felső ablakát úgy alakították ki, hogy a szobát átjárja a hold fénye, míg az alatta lévő hét ablak esetében pedig szabályozható a nap fényének ereje. A hetes szám fontos szereppel bír a saadi kultúrában, mivel a hét mennyországot és a Föld hét rétegét is szimbolizálja.
Ezt követően folytattam az utam a szomszédos Bahla felé. Itt, ezen a szakaszon sajnos nem volt leállósáv és a közlekedési morál is jelentős mértékben visszaesett. A környék azonban csodás volt. A város igen impozáns kapuján keresztül érkeztem meg Bahlába, ahol a helyi erődöt és a Sultan Qaboos-mecsetet néztem meg. Bahlában az első várat még az iszlám vallás előtti időkben, tehát 630 előtt építették. A jelenlegi vár építésnek dátuma nem ismert, valamikor a 12. és a 15. század között épült, és 1987 óta az UNESCO Világörökség része.
Aznap az éjszakát Al Hamra településen töltöttem. A város alig 600 méteres tengerszint feletti magasságban fekszik, a környező táj ennek ellenére (magas)hegységi jelleget ölt. Innen nem messze található ugyanis – többek között – Omán legmagasabb hegycsúcsa, a Jebel Shams a maga 3018 méteres tengerszint feletti magasságával. A drámai domborzati viszonyok ellenére kevés említést érdemlő emelkedőt kellett megmásznom errefelé.
Al Hamra egy rendkívül bájos település, ahol pálmaerdők keverednek az ősi építészettel. Itt egy tradicionális vendégházban töltöttem az éjszakát. Bár tulajdonképpen itt szinte minden tradicionális.
Hetedik nap: túrázás Omán legnagyobb barlangjában
Másnap délelőtt többnyire kihalt utakon bicikliztem. Első napirendi pontként Al Hamrát elhagyva egy kis falusi boltban vettem enni- és innivalót magamnak. Vásárlás közben egyetlen teremtett lelket sem láttam a boltban, az eladót is ideszámítva. Kimentem a bolt elé, körbejártam az épületet, de sehol senki. Nagyjából tíz perc múlva érkezett meg kocsival a tulajdonos, miközben minden tárva-nyitva volt. Valahol itt kezdődik a közbiztonság.
A nap első felében az Al Hoota-barlangot néztem meg, mely az Arab-félsziget egyetlen bemutatóbarlangja. A barlang több mint 2 millió éves. Teljes hossza nagyjából 4,5 kilométer, melyből 500 métert nyitottak meg a nagyközönség előtt. A barlang négy tavat foglal magába. Közülük a leghosszabb 800 méter hosszú, 10 méter széles és a legmélyebb pontján 15 méter mély. A barlang számos állatfajnak (denevéreknek, ízeltlábúaknak, csigáknak, vízibogaraknak stb.) ad otthont.
Maga a barlang lenyűgöző látnivaló. Útközben a kocsin egy geológus házaspárral utaztam. A barlang bejáratához érve egy kicsit vártunk, hogy az előttünk lévő iskolás csoport kellő előnyre tegyen szert, és így nyugodtan át tudjuk adni magunkat a barlang felfedezése nyújtotta örömöknek.
A barlang megtekintése után folytattam az utam Nizwa felé. Útközben tettem egy rövid kitérőt a Wadi Al Masalah-duzzasztógáthoz, ami az Al Hoota-barlangból kifolyó víz felduzzasztására szolgál. A gát innenső oldalán kecskék legelésztek békés nyugalommal. Ez azért volt furcsa, mert az út mellett legelésző kecskék rendszeresen megijedtek tőlem, amikor elmentem mellettük. Valószínűleg kevés biciklist láttak korábban, az autókat pedig már megszokták.
Utam folytatásaként két várromot kerestem fel. Tanuf várának romjai az azonos nevű településen találhatóak, mely elsősorban a Tanuf vádi vízéből nyert ivóvízmárkáról ismert. A vár egészen az 1950-es évekig lakott volt, amikor is megsérült, és a Jabal Akhdar háborúk során teljesen elhagyatottá vált. A Bait Saleet-vár romjai már Nizwa városában találhatóak. Bár az épületet már alaposan kikezdte az idő vasfoga, ennek ellenére (vagy ezzel együtt) a hely szelleme és a történelem varázsa megmaradt.
Nizwában a főútra visszatérve egy hatalmas épület, a Nizwa Alqam-torony fogadott, mely egykor a főút forgalmát ellenőrizte. A régi pompájában tündöklő torony azonban ma már funkciótlanul áll az út mellett. Létének egyetlen értelme (a történelmi jelentőségen túl) az a nem elhanyagolható tény, hogy egyszerűen szép.
Ezt követően már egyenesen a nizwai erődhöz mentem, mely a környék legfontosabb látnivalója. A várat úgy reklámozzák, hogy a „szépségnek címe van”. Igen, és szerencsére én is ismerem ezt a címet. Az épületkomplexum tulajdonképpen két erődítményből áll: a Nizwa-kastélyból és a Nizwa erődből. A kastély téglalap alakú építmény, míg az erőd egy nagy, kerek torony. A kastély a 9. században, míg az erőd a 17. század közepén épült. Maga az erőd a 30 méteres magasságával és a 39 méteres belső átmérőjével a legnagyobb kerek torony az egész Arab-félszigeten.
A várost a Nizwa kapun keresztül hagytam el. Ezt követően ezen a napon még Birkat Al Mouz települést is útba ejtettem. Itt két kiemelkedő látnivaló is található: a Bayt Ar Ridaydah-erőd és a Harat As Sibani. A Bayt Ar Ridaydah-erőd a tizenhetedik században épült. Ma egy fegyvermúzeumnak ad otthont.
A Harat As Sibani tulajdonképpen egy elhagyott falu romos épületekkel. A név annyit jelent, hogy „a Sibani család szomszédsága”, míg a település neve: „Banánmedence”. Itt a festői környezetet a doboldalra felkapaszkodó romos épületek, a csodálatos hegyek és egy nagy banánültetvény biztosítja. Bár csak egy mellékutcán keresztül közelíthető meg a terület, ennek ellenére a korábbiakhoz képest egy nyüzsgő idegenforgalmi központ benyomását keltette. Rengeteg helyi turistával és egy svájci motorossal is találkoztam itt. Végül a nap zárásaként még elbicikliztem a közeli Izkibe, ahol egy jól felszerelt szálláson töltöttem az éjszakát.
Nyolcadik nap: Találkozás egy müezzinnel
A következő nap viszonylag eseménytelen volt. Többnyire kis forgalmú utakon keresztül értem el a következő idegenforgalmi központot, Ibrát. Útközben – szokás szerint – tettem egy kisebb kitérőt az egyik helyi nevezetességhez, ez esetben egy mecsethez. Az épülethez vezető út mellett vendégmunkások karbantartási munkát végeztek. Kedvesen üdvözöltük egymást, majd mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, benyitottam a mecset udvarára nyíló kapun. Bent, az udvaron készítettem néhány fényképet az épületről, majd indultam is tovább. A kapuban azonban majdnem összeütköztem a müezzinnel. Mindketten meglepődtünk a találkozástól. Barátságosan köszöntöttük egymást, majd folytattam az utam Ibra felé.
A késői indulás miatt ezen a napon is csak kevéssel napnyugta előtt érkeztem meg a szállásomra. Ibra óvárosa (Al Minzifah) rendkívüli hatást gyakorolt rám. Jó állapotú épületek kusza halmaza váltakozik romos, a 18. századból ránk maradt épületekkel. Az egész rendező elve maga a történelem. Az óváros bejárása után rákanyarodtam (volna) a főútra. A bonyolult településszerkezet azonban ezt eléggé megnehezítette. Végül egy helyi útmutatását megfogadva és az ösztöneimet (továbbá a keréknyomokat) követve egy kiszáradt, széles folyómedren átkelve találtam vissza a főútra. Az éjszakát pedig egy igen kellemes és olcsó szállodában töltöttem.
Kilencedik nap: tovább Maszkatba hegyeken, alagutakon át
Másnap már egyenesen Maszkat felé vettem az irányt. Ezt a szakaszt szinte végig a 23-as számú főúton (a térképen: expresswayen), illetve annak szervizútjain kellett megtennem. Maga az expressway (gyorsforgalmi út) elnevezés némi aggodalommal töltött el, mivel nem ismertem az ezzel kapcsolatos helyi szabályozást. Szerencsére a térképen nem találtam útdíjkaput ezen a szakaszon, így okkal bíztam benne, hogy nem fogok magyarázkodásra kényszerülni, amikor az útdíj meghatározásakor nem tudják egyik járműkategóriába se besorolni a biciklimet. A taktika közhelyesen egyszerű volt, de működött: használd a szervizutat, amíg van, és örülj minden kilométernek!
Szépen, kényelmesen, harmóniában a természettel és önmagammal bicikliztem a főúton, amikor ismét találkoztam szabadon legelő tevékkel. Úgy döntöttem, hogy készítek egy szelfit a legszebbikkel. Ő azonban csak bizalmatlanul méregetett, miközben a beállításokkal és a látószögekkel bíbelődtem. A közös szelfi végül elég gyengére sikerült.
Az Ibra és Maszkat közötti hegyláncon átvezető főúton két alagút várt rám. Az elsőn megpróbáltam rutinból átkelni. Ehhez mindössze az első lámpámat kellett felszerelni és már indulhattam is. Lendületből elindultam az alagút felé a leállósávban, amikor is hangszórón keresztül, arabul és angolul bemondta az automata, hogy nem engedélyezett a gyaloglás az alagútban. Bár biciklivel voltam, ezt a „degradáló minősítést” mégis magamra vettem.
Úgy döntöttem, hogy szabálykövető leszek, mivel felfedezni véltem egy kavicsos alternatív útvonalat, nagyjából párhuzamosan a főúttal. Ez azonban nagyon nehezen volt járható, és többször el is tévedtem, így legalább egy óráig tartott, míg az 1477 méter hosszú alagutat meg tudtam kerülni. A következő, alig 600 méter hosszú alagúton így inkább lendületből keresztülhajtottam.
Az alagutaktól Maszkatig vezető úton két defektet is összeszedtem. Az első teljesen lelombozott. Már majdnem Maszkatban voltam, amikor az első kerékpáros turistákkal összefutottam egy benzinkút kávézójában. Kedélyesen odabiccentettem nekik, amit csak nagy ímmel-ámmal viszonoztak. A külföldi biciklisek körében széles körben alkalmazott „tudástranszfer” így ezúttal elmaradt. Végül Maszkatban, a nemzetközi repülőtér közelében vettem ki egy szobát aznap éjszakára.
Maszkat biciklis szemmel
Maszkatba az előzetes tervekhez képest két nappal korábban megérkeztem, ezért utolsó szálláshelyemen 3 éjszakát is eltöltöttem. A két napos lazulás azonban nem pontosan úgy alakult, ahogy terveztem. Az első napon mindössze egyetlen pótbelsővel indultam útnak, amit az alig tíz kilométeren belül kapott 2 defekt miatt el is használtam. Úgy döntöttem, hogy hazatolom a biciklit. Ezt a tervemet azonban egy hatalmas terepjáró tulajdonosa keresztülhúzta. Felajánlotta ugyanis, hogy visszavisz a szállásra. Furcsa érzés volt egy ekkora, kellemes hőfokra hűtött autóban utazni, miközben kint tűzött a sivatagi nap. Valahogy átéreztem a helyiek lelkivilágát.
A nehézségek miatt úgy döntöttem, hogy a város felfedezését a következő napra halasztom. Másnap, a belváros felé vezető utamon találkoztam néhány kerékpárversenyzővel. Viszonylag kis sebességkülönbség volt köztünk, ezért utánuk eredtem. Nagyjából 40 km/h-val mentek, de elég veszélyesen lavíroztak az autók között, így inkább elengedtem őket.
Aznap a legfontosabb napirendi pont a Szultán Qaboos-nagymecset felkeresése volt. Az épület a modern iszlám építészet gyöngyszeme, melyet Qaboos bin Said Al Said szultán uralkodásának 30. évfordulójára ajándékozott a nemzetnek. A 416 ezer négyzetméter alapterületű épületkomplexum 20 ezer hívő befogadására képes. A fő imateremben a világ második legnagyobb perzsa szőnyege található, mely 1,7 milliárd csomóból áll és 27 tonnát nyom. A mecsethez öt minaret tartozik, melyek az iszlám öt pillérét szimbolizálják. A mecset azonban nem pusztán vallási, hanem kulturális központ is. Legfontosabb célja a vallások közötti párbeszéd elősegítése.
A mecset felkeresése után még az Indiai-óceán partjára is kilátogattam. A visszaút ismét defektek gyűjtésével telt. Az utolsó defekt javítása közben megállt egy fiatal autós és felajánlotta, hogy elvisz kocsival. Az autós nem fogadott el semmit a fuvarért, helyette röviden felvázolta az életfilozófiáját: People for people. (Emberek az emberekért.) Azaz az ő meggyőződése szerint a jót másvalakitől előbb-utóbb visszakapja az ember. Csak nyitott szemmel kell járni.
Az útvonal nagyítható túratérképen:
Összegzés
Egy kerékpártúra tágítja a nézőpontot, nemesíti a lelket, edzi a testet. Ha ezek közül bármelyik hiányzik, akkor az egész esszenciája veszik el. Mivel egy ilyen hosszabb túrára általában alaposan felkészülök a látnivalók tekintetében, így nagyon hamar megszűnik még a lehetősége is az „elegáns” távolságtartásnak. Így egy kicsit már ománinak érzem magam, bármennyire is furcsa kimondani. Örülök az onnan érkező jó híreknek, és bánt, ha rossz híreket kapok. Mindent összevetve a túra szinte tökéletes volt. Pusztán a gumiválasztásnál kellene felhagynom a szokásos felelőtlen (vagy alternatívákban gondolkodó) hozzáállással. De mi, omániak már csak ilyenek vagyunk!
Technikai részletek, kulturális adalékok
Túrám tulajdonképpen két országot érintett, az Egyesült Arab Emírségeket és Ománt. A két országban teljesített távolság túlnyomó többsége (77 százaléka) Ománra esett, így inkább ománi túraként hivatkozhatok rá. Mindkét országban rendkívül forró az éghajlat. A mi nyári hónapjaink idején ebben a térségben gyakran a 40 fokot is meghaladják a napi csúcshőmérsékletek, és szinte teljesen csapadékmentes ez az időszak.
A „leghűvösebb” hónapokban, decembertől márciusig a maximum-hőmérsékletek még mindig többnyire 25 Celsius fok felett alakulnak, de ekkor már előfordul egy kevés csapadék. Túrám november első felére esett, így már nem volt akkora a hőség, mint nyáron, de még így is nagyon meleg volt. Néhány nap után azonban rájöttem, hogyan kell mentálisan felkészülni a forróságra. Ugyanis nagyjából 11 és 16 óra között van igazán meleg. 16 óra után már elég alacsonyan jár a nap ahhoz, hogy az alacsonyabb beesési szög és a 30-32 fokos hőmérséklet a legtöbb ember számára könnyedén elviselhető legyen.
A közúti infrastruktúra minősége mindkét országban messze meghaladja a hazai állapotokat, de lakott területen kívül nincsenek kerékpárutak, ahogy biciklist se nagyon látni errefelé. A nagyobb településeken azonban számos helyen van kerékpárút. A településeken kívül, a főutak szélén többnyire széles leállósáv húzódik, ahol teljes biztonságban lehet biciklizni. Ez a hektikusság a bolthálózatra ugyanúgy igaz: a metropoliszok felsőkategóriás kerékpárboltjai mellett a kisebb városokban található üzletek komolyabb igények kielégítésére teljességgel alkalmatlanok. Ami azonban komolyabb fejtörést okozhat az az, hogy az Emírségekben a kerékpárra csak rövidtávú közlekedési és sporteszközként tekintenek, így a helyi szabályozás értelmében számos (általam használt) főúton gyakorlatilag tilos biciklizni.
Mindkét országban gyakorlatilag hivatalos nyelvként beszélik az angol nyelvet. Fontos megjegyezni, hogy a két ország a világ legbiztonságosabbjai közé tartozik. Ennek megfelelően végig rendkívül magas volt a biztonságérzetem. Így a bicikli lelakatolását és a (mozdítható) felszerelési tárgyak biztonságba helyezését is meglehetősen félvállról vettem.
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk. A Szépkilátás heti túraajánló hírlevelére pedig itt iratkozhatsz fel.
További kalandos bringatúrák a Szépkilátáson:
- Keresztültekerte Iránt egy magyar bringás a klasszikus perzsa útvonalon
- Az iráni Csend Tornyaiban sokáig a keselyűk voltak a sírásók
- Biciklivel a Via Transilvanicán
- Extrém bringatúra Bolíviában a sósivatagtól a Halál útjáig
- A Dráva mentén kanyarog az egyik legszebb osztrák kerékpártúra útvonala
- Budapest–Balaton biciklivel: mintha a Kékes fölé tekernél fel
