Egy kicsit meghaltam a versenyek végén, de olyan belső hajtóerőm volt, hogy még az is örömet okozott

„Amikor élsportoló voltam, örömként éltem meg a futást. Nem okozott gondot a sok edzés. Ugyan egy kicsit meghaltam a versenyek végén, de olyan belső hajtóerőm volt, hogy az is örömet okozott. Öröm a nehézség is. Ha le tudod küzdeni, az marha jó érzés, jónak lenni nem gond. Nagy elégedettséggel tudott eltölteni például, ha egy résztávos edzésen mind a tíz darab ezer métert egyforma időre futottam” – mondta a győri Földingné Nagy Judit, aki saját bevallása szerint egyszer már biztosan körbe tudta volna futni a földet a teljesített kilométerei alapján, de a férje dolgozatában ismertetett adatok alapján nyugodtan mondhatjuk, hogy kétszer is letudta volna az Egyenlítőt. Volt olyan éve, amikor 6200 kilométert tett bele a lábába.

Földingné Nagy Judit 26 éven át tartotta a magyar csúcsot női maratonfutásban, és a legjobb magyar női olimpiai helyezés is az övé a 42,195 kilométeres távon: Sydney-ben a 15. lett. Pályafutása során megnyerte a Párizs Maratont is, számos más nemzetközi verseny mellett, de még második gyereke születése után, negyvenéves korán túl is győzött országos bajnokságokon. A futás szeretetét másoknak is átadta egy futóklubban, de versenyeket is szervezett, és a Spuri győri üzletében most is tőle lehet futócipőt és jó tanácsokat kapni.

„Tizenhárom éves koromban kezdtem atletizálni. Az általános iskolai testnevelő tanárom szúrt ki, hogy »na, te olyan kis vékony, mozgékony gyerek vagy, gyere le edzésre«. Eleinte mindent csináltunk, ugrásokat, dobásokat, de vittek váltóversenyekre és mezei futásra is. A jó társaság és a jó eredmények vittek tovább, majd testnevelés tagozatos iskolában folytattam a tanulást. A Bercsényi Gimnáziumban mindent csináltunk, nem csak atlétikát, szerintem az ott kapott jó alapképzés segített abban, hogy sokáig komoly sérülések nélkül tudtam futni. Az iskola után pedig a Győri Dózsa pályájára jártunk futni Hollósi Lászlóhoz” – mesélt a kezdetekről.

A középiskola után klubot váltott, mert a másik győri egyesületben, a Rába ETO-ban volt inkább lánytársaság. Itt Csoma Ferenc edzőhöz került, akit Budapestre is követni szeretett volna, miután az ETO-ban megszűnt az atlétikai szakosztály. „Végül maradtam Győrben, mert korán anya lettem, megszületett a kislányunk. Nem mertünk elmenni Budapestre, mert mégiscsak itt voltak a nagyszülők, akik segíteni tudtak, és én sem tudtam még, hogy egyáltalán fogok-e futni a szülés után.”

Fél évvel később férje, a szintén atléta Földing Ottó biztatta, hogy próbálják ki, milyen újra futni, és eleinte különösebb célok nélkül kezdtek el edzegetni. „Az első futásnál azt éreztem, hogy ó, milyen jól megy, igaz, hogy visszafelé már majd kifolyt a szemem. Először a tavaszi IBUSZ Maraton tíz kilométerén indultam versenyen, négyperces irammal teljesítettem, a tömeggel értem célba, de sokan örültek, hogy újra futok. Nyáron, ahogy a főiskolán véget ért a vizsgaidőszak, megint mindennap edzettünk, szisztematikusan készültem, sokat résztávoztam. Meglepő módon jobban mentek az edzések, mint a szülés előtt.”

Miután jó formába került, a versenynaptárat böngészték, hogy hol lenne érdemes indulnia. A legközelebb az 1987-es hazai maratonbajnokság volt, amit elsőre nagyon hosszúnak gondolt. Hetente összesen 80-90 kilométereket futott, miközben ennél a maratonspecialisták jóval nagyobb heti adagokat teljesítettek, ezzel együtt bevállalta az országos bajnokságot. Majd ki is derült, hogy jobban passzolnak hozzá a hosszú távok, mint a pályaversenyek. A bajnokságon második lett, ami azért is volt értékes helyezés, mert külföldi meghívásokat is kapott.

A nyolcvanas évek vége átmeneti időszak volt, még éltek a sportirányításban is a szocialista reflexek, de már kezdett jobban kinyílni a világ a magyaroknak is, és a profivá válással is megpróbálkozhattak. Földingné Nagy Judit a főiskola után a győri rendőrségen volt sportállásban, gyakorlatilag a futás volt a munkája, a különböző bajnokságokon kellett pontokat szereznie.

Külföldre sokáig csak a magyar szövetség közvetítésével lehetett kijutni, de a rendszerváltáshoz közelítve már önjelölt menedzserként megjelentek korábbi atléták, akik sokat jártak nemzetközi versenyekre. Földingék előbb az egykori akadályfutó Tóth László Wartburg kombijával járták be Európát, Babinyecz József is segítette őket, majd a BVSC-nek köszönhetően franciákkal alakítottak ki jó kapcsolatokat, és végül francia menedzserük lett.

„Nem is gondoltunk arra, hogy a futásból meg lehet élni, egyszer csak úgy belekeveredtünk, ahogy változott a világ. Amikor a Hamburg Maratonra kimentem Tóth Lacival, egyszerűen örültem a lehetőségnek, céltudatosan nem is tudtam rá készülni, csak egy hónapom volt rá. Egy darabig mindig minden versenyre ugrásra készen álltam, de utána beállt az a ritmus, hogy tavasszal és ősszel is van egy fő verseny, és az azokon elért jó idővel, jó helyezéssel újabb lehetőségek nyíltak.”

Az újrakezdés után férje, Földing Ottó lett az edzője, de ez nem okozott közöttük sosem súrlódást. „Egyértelmű volt, hogy ő lesz az edzőm, a hosszútávfutóknál valahogy bevett dolog, hogy a párjuk az edzőjük, itthon és külföldön is sok példa van erre. Nagy figyelmet igényel ez a felkészítés, és a profi létet nehéz tolerálnia annak, aki nincs benne a sportban. Harmonikusan működtünk, el tudtuk különíteni a kétféle szerepet. Ottó az edzőpartnerem is volt, a résztávokon tudott nekem nyulazni. Az is hasznos volt, hogy mindig tudta, milyen állapotban vagyok, csak rám kellett néznie reggel, és ha kellett, változtatott az aznapi edzésen. Benne éltünk a futásban, együtt értük el a céljainkat.”

Földing Ottó edzőjétől, Híres Lászlótól tanult sok mindent, később pedig a külföldi edzőtáborokban is tudtak tapasztalatot szerezni másoktól. Például az 5000 méter romániai világbajnokától, Szabó Gabriellától vagy a sokáig maratonon világcsúcsot tartó brit Paula Radcliffe-től.

„Nincsenek nagy csodák, igazából csak nüansznyi különbségek vannak a felkészülésben, láttuk ezt a románoknál, oroszoknál, lengyeleknél és kenyaiaknál is. Van, aki a több résztávból lesz eredményes, mások pedig a hosszú hegyi futásokból” – mondta Földingné Nagy Judit, aki pályája elején még misztikus dologként tekintett a maratonfutásra, és áhítattal nézte a korábbi magyar csúcstartók, Szabó Karolina, Sipka Ágnes vagy Szekeres Ferenc tréningjeit a tatai edzőtáborban. Eltartott egy darabig, míg meg merte szólítani a példaképeit, de aztán sok hasznos tanácsot kapott tőlük.

Hosszú karrierje során 94 maratont teljesített, és ezek közül 14-et meg is nyert. Bár manapság a legjobbak inkább a jól fizető major maratonok (például London, New York, Tokió, Berlin) köré építik fel inkább az évüket, Földingné Nagy Juditnak kiemelt fontosságúak voltak a világversenyek is, indult világbajnokságokon, Európa-bajnokságokon és két olimpián is. Az 1990-es spliti Európa-bajnokságon kisebb meglepetésre az ötödik helyet szerezte meg, pedig a maratont melegben és nem túl könnyű pályán rendezték meg, ő pedig sokáig egyáltalán nem is ivott a 42 kilométer alatt.

1990-ben hat maratont futott, ami meglehetősen nagy vállalás volt, mert a szakirodalom szerint évi két-háromra lehet jól felkészülni és utána megfelelően regenerálódni. Mindenesetre Földingné a hatból három versenyt megnyert, Hamburgban pedig egyéni legjobb idején hét perccel javítva, 2:33:46-tal győzött úgy, hogy ő csak a 17. legjobb idővel bírt a rajtlistán. Később is jellemző volt rá, hogy nagy versenyeken tudott igazán jól összpontosítani és rejtett erőtartalékokat mozgósítani, igazi versenyzőalkat volt.

„Jó kérdés, hogy ki alkalmas a maratonra. Először is el kell jutni oda, hogy valaki a gyerekkora után felnőttként is sportoljon, kell valamiféle tehetség is, de fontos a terhelhetőség is, hogy ne legyél sérülékeny, és hogy a gyomrod is bírja a hosszútávfutást. És akkor ott van a fej, hiába jó valakinek a lába, ha fejben nem jó, de ez persze fordítva is igaz. A versenyen az dönt, ki az, aki a legtöbbet ki tudja hozni magából, tud elővenni valami pluszt. Nekem ez általában sikerült, mindig meg akartam mutatni. De ez családi, baráti, edzői háttér nélkül aligha sikerült volna.”

Földingné Nagy Judit egyik kiemelkedő sikere a Párizs Maraton megnyerése volt 1995-ben. A versenyen az előző három évben japán futó győzött, és akkor is egy 2 óra 26 percet tudó japán volt a favorit, akit emiatt mindenhová tévéstáb kísért, és a versenyt is élőben közvetítették Japánban. „Húsz kilométernél jártunk, és már csak hárman voltunk az élen, a japán, egy marokkói és én. Akkor odagurult egy motor, és kérdezgetni kezdték a japánt, aki válaszolgatott is. Olyan ideges lettem, hogy az nem igaz, ilyen gyorsan futunk, ő meg még interjút ad. Öt kilométerrel később mondta a marokkói, hogy leszakadt a japán, majd 30 kilométernél már ő is. Ott voltam az élen, felvezető motorosok mögött futottam, szárnyra kaptam, fantasztikus élmény volt elsőként befutni.”

Párizsban új egyéni rekorddal, 2:31:43-mal nyert, és egy évvel később is szinte másodpercre ugyanennyit futott, így nagy várakozásokkal tekintett az 1996-os atlantai olimpia elé. A felkészülése jól sikerült, de a versenye előtt gyomorfertőzést kapott, és hiába szedett hasfogót, legyengült a rajtra. „Az olimpia mindennek a csúcsa, nagyon készültem rá, de csak 2:38-at futottam, pedig a formám alapján 2:30 körül teljesíthettem volna, amivel a legjobb 8-10 közé lehetett volna kerülni, amire mindig is nagyon vágytam. Azt, hogy jó állapotban voltam, a szeptemberben Berlinben futott 2:28:49-es magyar csúcsom is megmutatta aztán. Az olimpiai csalódást a 2000-es sydney-i szereplés már valamelyest kárpótolta, a második legjobb időeredményemmel a 15. lettem.”

Sok újonnan indult nemzetközi maratonon is futott és nyert, például az orlandói Disney Maratonon kétszer is. Amikor meghívták, neki is voltak kétségei, a Disney név miatt tartott tőle, hogy senki sem fogja komolyan venni, de végül vállalta, majd a győzelme után visszahívták, és már a családjának is fizették a repülőjegyet. A mexikói Cancúnban is sikerült nyernie, ahogy később Monacóban és Lisszabonban is, és sok nagyvárosi maraton dobogóján állt még.

„Maraton közben nincs idő sokat gondolkodni. Van időbeli cél, figyelem az órát, a kilométereket, az ellenfeleket, hogy kivel maradjak együtt, kire tudok még rámenni a mezőnyben, mikor kell frissíteni. Ahol többször futottam, ott pedig a pályát is előre elképzeltem, hogy itt jön majd egy kanyar, ott egy macskaköves szakasz. Egy pillanat alatt lemegy az egész, nincs idő elmerengeni. Még egy Eiffel-tornyot sem veszel észre. Egyszer Rakonczai Bea is futott a Párizs Maratonon, és este még elmentünk az Eiffel-toronyhoz. Mondtam neki, hogy itt is futottunk, ő erre azt mondta, hogy nem látta.”

Igazi versenykarrierje 2004-ig tartott. Már nem mentek úgy a lábai, nem nagyon tudta, hogy miért, és először az orvosok sem azonosították a problémát. Később kiégésszindrómát állapítottak meg nála, és akkor úgy döntött, hogy fél évig leáll. A pihenőidőszakban aztán megszületett a második gyerekük is, és ezután már nem is erőltette, hogy élsportoló legyen. Korábban nem tudta elviselni ezt az állapotot. „Amikor gipszben voltam egy fáradásos törés miatt, mindenkire haragudtam. Néztem ki a panelből, és láttam, hogy az emberek az utcán járnak, mennek, hogy képzelik ezt, nagyon haragudtam rájuk. Nekem edzenem kéne, és itthon ülök” – emlékezett vissza az egyik ilyen helyzetre.

A második gyereke után is visszatért még az utcai futóversenyekre, de ez a már bevallottan lezáró időszak is hozott neki még sikereket, újra tudott nyerni a Budapest Maratonon, és kíváncsiságból az ultrafutást is kipróbálta. Ez olyannyira jól sikerült neki, hogy 2012-ben bronzérmes lett a 100 kilométeres Európa-bajnokságon.

Kipróbálta magát még hegyifutásban is, és sok olyan helyre elment, ahol korábban még nem futott, újabb inspirációt és örömforrásokat találva meg a futásban. Lassan el tudta fogadni azt is, hogy a mezőnyben már egyre hátrébb csúszik, és végül úgy érezte, hogy a helyére került. 2014-ben aztán, ahogy ő mondta, a lezáró időszakot is lezárta egy sérülés miatt.

A futás persze így sem tűnt el az életéből, most is a győri Spuri futócipőboltot vezeti, 2009-ben pedig Futóbarátok néven egyesületet alapított, ami főként az amatőröknek nyújtott segítséget. Még ma is vannak közös edzéseik, és 12-szer megszervezték a Győr–Lipót futóversenyt is. A futásra ma már elsősorban örömforrásként és egészségmegőrzésként tekint, szinte mindennap futnak a férjével 5-10 kilométert.

Ha ő nem is teljesített őrült adagokat korábban, azért a testén nyomot hagytak az edzések. „A térdem olykor mintha berozsdásodna, de amíg lehet, futok, még ha csak kocogva és óvatosan is, a mozgásnak meg kell lennie. Egy-egy versenyre még el szoktam menni, és ötperces iramban még le tudom futni a félmaratont is. Az a baj, hogy az ember úgy akar futni, ahogy régen, az érzés most is megvan, de a kilométerek percekkel lassabbak.”

Még egy nagy dobása azért még hátravan: idén 60 éves lesz, és ezt összeköti a Budapest Maraton 40 éves születésnapjával. Elindul rajta a 40 éves veje, a 20 éves fia és sok futótársa is, már 17 embert nevezett be. „Nehéz elképzelni, hogy fogom majd lefutni, senki ne várjon tőlem nagy időt, csak szeretném majd befejezni” – mondta Földingné Nagy Judit.