12 éves voltam, amikor bejött a mozikba a Csillagok háborúja – Baljós árnyak, ami akkor teljesen lenyűgözött. Akkor pedig valósággal eldobtam azt a kis prepubertás agyam, amikor egy osztálytársam elmondta, azt hallotta, hogy van egy harcművészet, ahol az emberek botokkal verekedhetnek, mint a Jedik a filmben a fénykarddal. Mint kiderült, a kendóról, azaz a tradicionális japán vívásról volt szó, aminek persze semmi köze a Jedi lovagok perdülő-forduló akrobatikájához, de amit ennek ellenére hamarosan el is kezdtem űzni, egészen addig, amíg úgy 17 évesen a kamaszkori nyűglődés fontosabb nem lett a versenysportnál.
Bár a kora kétezres évekre már több magyar városban is volt klub, a magyar kendó világából kiemelkedett egy kis szigetközi falu, aminek a nevét minden magyar kendós ismerte, és ahová sokan évente elzarándokoltak edzőtáborban megtanulni a titkos technikákat. Ez a hely Győrzámoly, ami igazán misztikusnak tűnt akkor: egy kis falu, ahol látszólag minden gyerek kendózik, ráadásul a versenyeken sorra verik a nagyvárosi klubokból érkező gyerekeket. Az itteni klub, a Szigetközi Junior Kendo Klub (SZJKK) pedig több világbajnoki érmest adott a magyar kendósportnak, mint bármelyik másik egyesület.
De hogy kerül a szamuráj kardforgatás ezoterikus művészete a Kádár-kockák közé, és hogy emelkedik az ország, sőt a világ nagy része fölé az ország egyetlen falusi kendóklubja? És egyáltalán, mi a franc az a kendó, és miért jó ez egy huszonegyedik századi gyereknek? Húsz év után ismét elmentem Győrzámolyba, hogy mindennek utánajárjak.
Téeszből a dodzsóba
Bár majd minden japán eredetű harcművészeti ág így vagy úgy a szamurájokhoz vezeti vissza magát, a kendó a legfontosabb szamuráj harcművészet, a kardforgatás modern utódja. Katana helyett sinaijal, azaz bambuszból készült karddal (nem bottal, erre minden kendós érzékeny) vívnak egymással a felek csatatereket idéző páncélzatban, torkuk szakadtából üvöltve, de nagyon szigorú szabályokat és követelményeket betartva.
Bár a kendó nevét csak a 20. század elején kapta, a története az 1700-as évek elejére nyúlik vissza, amikor a Tokugava-sogunátus hosszú békés időszakában unatkozó szamurájok kifejlesztették a ma is használt sport- és védőeszközöket, hogy anélkül is gyakorolhassák a státuszukat jelző fegyver használatát, hogy összevissza kaszabolnák egymást. És nem mellékesen így a békés időszakban is kiderülhetett, ki a legjobb. A japán modernizáció alatt ez a harcművészet a szamuráj osztály kiváltságából az oktatási rendszer, majd később a világháború előtti nacionalista propaganda része lett, mára pedig Japán talán legnépszerűbb harcművészetévé vált, amit számos beszámoló szerint többen gyakorolnak, mint a Nyugaton sokkal ismertebb dzsúdót vagy karatét.
Ezeknél később, de azért idővel ez a harcművészet is elérte Európát, az 1980-as évek elején Magyarországot, az évtized végén pedig Győrzámolyt is. Ahogy Dubi Attila, az SZJKK vezető edzője mesélte nekem, miközben fölvette a tradicionális gyakorló-ruháját és védőfelszereléseit, a győrzámolyi kendó egy furcsa késő szocialista szakmai csereprogramnak köszönheti létezését. A helyi termelőszövetkezet egyik vezető mezőgazdasági szakembere, J. Varga Attila, vagy ahogy Dubi emlegeti, Attila bácsi ugyanis a 80-as évek második felében két évet Japánban tölthetett.
Itt a mezőgazdasági praktikák mellett a kendóba is belekóstolt, a tudását pedig haza is hozta, amikor 1989-ben visszatért.
Zámolyon aki sportolni akart, addig legfeljebb focizni vagy kézilabdázni tudott. Így amikor Attila bácsi bejelentette, hogy japán harcművészetet akar tanítani, nagy volt az érdeklődés.
„Akkor még nem épült meg ez az iskolai tornacsarnok, ahol vagyunk, úgyhogy a kultúrházban gyűltünk össze, vagy 40-en gyerekek, köztük a bátyám, Sanyi, az unokatesóm, Király Norbi, meg én. Mi azóta itt vagyunk. Az elején még felszerelésünk sem volt, fél évig szó szerint partvisnyelekkel hadonásztunk. Amikor aztán megkaptuk a rendes felszereléseket, elkezdtünk mindenkit kiszórni a versenyeken” – mesél Dubi Attila nosztalgikusan a győrzámolyi kendó kezdeteiről.
A Dubi testvérek és Király Norbert később nemcsak válogatott szinten kendóztak, de ők alkották a derékhadát a magyar válogatott csapatnak, amely 2012-ben és 2015-ben világbajnoki bronzérmet szerzett. Rajtuk kívül mindkét csapatban volt még egy zámolyi, Babos Gábor, vagyis az ötfős csapatból négyen Győrzámolyból jöttek. Mindkét évben a japán válogatottól kaptak ki, amit Attila szinte leírhatatlan büszkeséggel mesél, mert egy japán sportban azért nem sok nyugati csapat reménykedik igazán abban, hogy a japán csapatnál tovább jut. Sándor és Attila azóta is viszik a győrzámolyi klubot, unokatestvérük pedig a győri klubot irányítja.
Az SZJKK nem sokkal megalakulása után egyenesen Japánból kapott segítséget: 1991-ben megérkezett Győrzámolyba Onizuka Josijuki mester, vagy ahogy a faluban ismerték, Josi. Ő egy nemzetközi önkéntes program keretében kifejezetten azért érkezett Magyarországra, hogy amolyan japán soft powerként térítse a kendót. Győrzámoly mellett a veszprémi klub megalakulását és életét is egyengette, de végig Győrzámolyon lakott.
„Mindenki ismerte őt a faluban, leszólították az utcán, hogy »Szia, Josi, gyere, igyunk egy sört!« Jól meg is tanult magyarul”
– meséli Attila. Josi mester három évig volt itt, utána visszament Japánba, de a szigetközi kendósokkal azóta is tartja a kapcsolatot.
Harcművészek a főzőversenyen
„Aki tősgyökeres zámolyi, az tudja, mi a kendó, és ismeri a kendósokat” – mondja Attila, miközben a zámolyi iskola tornatermébe lassan elkezdenek beszivárogni a kendósok, a legtöbben már a tradicionális ruhában, de páran melegítőben. Azt, hogy a kendó mennyire jelen van, jól mutatja, hogy a tornacsarnok bejáratánál a falon egy teljes páncélban, támadás közben ábrázolt kendós képe látható, körülötte serlegekkel, amikből párat a helyi focicsapat hozott ugyan, de többsége a kendósoké.
A klubvezető szerint azért túlzás lenne azt állítani, hogy Zámolyon többen kendóznak, mint fociznak, de az biztos, hogy nagyon sokan vannak azok, akik legalább kipróbálják a kendót, és elegen meg is maradnak ahhoz, hogy a klub virágozzon. Mint mondja, van egyfajta hullámzás abban, hogy éppen hányan járnak edzésre, egyik évben 25-30-an kiabálnak a csarnokban, másik évben csak 10-en. És persze van lemorzsolódás, van, akinek egyszerűen nem jön be, másoknak idővel a csajozás-pasizás és egyéb kamasz dolgok válnak fontosabbá. De olyan is van, aki a sikerének áldozata: az elején hirtelen nagyon jó lesz, mindenkit megver, és amikor a következő szintre kellene lépnie és először találkozik akadályokkal, azt nem tudja megugrani.
Ottjártunkkor úgy 15 kendóka (ez a kendót gyakorlók hivatalos megnevezése) volt az edzésen, a legkisebbek 10 év alatt, a legidősebbek 50 fölött vannak, lányok, fiúk vegyesen. Attila ezt fontosnak tartja. Amíg a többiek gyakorlatoznak, elmondja nekem, hogy vannak klubok, ahol különszedik a lányokat, de ezt ő nem tartja jó iránynak. Jobban fejlődnek a fiúkkal együtt. Az edzéseken csak aszerint szokták szétválasztani a csapatot, hogy kin van már bogu, avagy páncél, és kin nincs, vagyis ki kezdőbb és ki relatíve haladó, most viszont épp egyedül kell vezetnie az edzést. A bogusok között viszont van, aki a másiknak csak a derekáig ér. Ettől viszont még nagyon hevesen csapkodják a föléjük tornyosuló partnereiket.
Attila azért fogalmazott úgy, hogy a tősgyökeres zámolyiak ismerik a kendót és a kendósokat, mert az elmúlt időben hatalmasat nőtt a falu.
Én 20 éve jártam itt utoljára, ahhoz képest rá sem ismertem. Győrzámoly úgy fél órára van kocsival Győr belvárosától, így nem csoda, hogy az elmúlt évtizedben sokan költöztek ide a városból. Attila maga is Győrbe jár dolgozni, de szerinte a győriek úgy 8 éve kezdtek nagy tempóban kiköltözni. A kiköltözők közül viszont sokan csak aludni járnak a faluba, a gyerekeiket is győri iskolákba viszik, így a zámolyi kendósokkal sem kerülnek igazán kapcsolatba.
Az SZJKK mindenesetre minden lehetséges fórumon hirdeti magát, elmennek falunapokra, iskolai eseményekre, sőt van, hogy az iskolai tesiórára is bemennek, és ott is mindenki kipróbálhatja a kendót. Attila nevetve mondja, hogy a falusi főzőversenyekre is el szoktak menni, bár oda nem páncélban, hanem bográccsal, de ezek is fontos események, hogy építsék-mélyítsék a kapcsolatot a közösséggel, és hogy azokkal is megismertessék a harcművészetet, akik még viszonylag újak a faluban.
Ez a közösségiség lehet a klub egyik titka, legalábbis így tartja Botond, Attila 20 éves tanítványa. Mint mondja, a Dubi testvéreket már szinte nagybátyjának tekinti. A zámolyi kendósok között nagyon családias a hangulat, nagyon összetartó a csapat. Ez persze általában törvényszerű, ha emberek sokáig edzenek együtt, de Botond szerint itt különleges, hogy az emberek egy része már azelőtt is ismeri egymást, hogy elkezdenének kendózni, és azon kívül is szorosabb a kapcsolat egy kisebb közösségben. És talán abban is szerepe volt a kendónak, hogy bár Attila és felesége többször beszéltek róla, hogy el kellene költözniük, végül mindig Győrzámolyban maradtak – ismeri be kicsit elgondolkodva a vezető edző, miközben a kisebb-nagyobb kendósok már a páncéljaikat pakolgatják maguk elé az előre meghatározott módon, szép sorban.
Kard útja a 21. században
Botond a senpo az SZJKK-ban, vagyis az edzők után a rangidős, ő ül az edzést elindító sor elején, ő vezeti a bemelegítést és kiabálja a kívülállók számára értelmezhetetlen japán nyelvű instrukciókat, amik a védőpáncél felvételét és egyéb rítusokat vezénylik. Botond 10 éve kendózik, most egydanos, amit más japán harcművészeteknél a fekete öv reprezentál, a kendóban viszont ilyen nincs. Ez viszont még nem az út vége: Attila és Sándor például hétdanos mesterek. A kendóban 8 dan van, az utolsó fokozatra általában már 60-on túl lévő bácsik versengenek, a Japánban tartott 8. danvizsgák sikerrátája pedig átlagosan 0,5 százalék között van. Botond szerint viszont sokan úgy tartják, Dubi Sándor lehet majd az első európai, akinek sikerülhet megugrania ezt a szintet.
Az edzés elején Botond ugatásszerűen gyorsan elmondott vezényszavára a sorban térdeplő kendókák meghajolnak a mester felé, majd egy perc meditációba kezdenek. Ezután, szintén kiabált vezényszavakra különböző, előre megadott gyakorlatokat végeznek. De úgy, hogy valószínűleg azt a fél falu hallja.
Aki nem volt még kendóedzésen, talán nem is tudja elképzelni, mennyire hangos, zajos az ilyen esemény.
Nem elég, hogy bambuszkard csattan bambuszkardnak vagy a páncélzatnak, de minden vágást kiáltás (kiai) és lábdobbantás kísér, sőt ha ez a három nincs meg egyszerre (még pár fontos kitétellel együtt), akkor a vágás nem is ér ippont a versenyszabályok szerint. Így amikor a feladat 20 fejre mért vágás és annak védése előre-hátra ugrálva, az igazán kakofón, már-már tényleg középkori csatateret idéző jelenség.
Ez a fajta testmozgás persze elég fárasztó is, főleg a páncélban, sisakban, ami a kétórás edzés alatt az izzadságtól egyre nehezebbé váló, amúgy is vastag és nehézkes kendós ruhával (a vastag szövésű pamut givel és a csikósgatyára emlékeztető hakamával) együtt egy felnőtt esetében Attila szerint akár 10 kilót is nyomhat. Ezzel az extra súllyal pedig már jóval nehezebb robbanékonynak és dinamikusnak lenni.
A kendó lényege, mint sok más harcművészeté, vagy akár a bokszé, viszonylag kevés mozdulat állandó csiszolása. Nincs túl sok különböző módja annak, hogy valaki megvágja a másik fejét vagy karját, de a mozdulatok láncolatát a végtelenségig, a tökéletességig lehet fejleszteni. Attila egy ponton arra hívja fel tanítványai figyelmét, mennyire fontos pár apró csuklómozdulat a megfelelő vágáshoz. De az egyes mozdulatok önmagukban semmit nem érnek, mozdulatok egész sorának egységétől lesz pontos a találat.
Természetesen akármennyire is hagyományokon alapuló és azokat őrző a kendó mint harcművészet, élő versenysportként folyamatosan változik is. Attila és Botond viszont meglehetősen lefitymálón beszélnek ezekről az innovációkról: „Amit most tanulnak a franciák, meg nálunk magyaroknál is sokan, hogy bujkálnak, hadonásznak a karddal, próbálnak furcsa szögekből támadni, azt mi csak varázskendónak hívjuk” – mondja Attila, aki büszke arra, hogy ők a klasszikus, ortodox stílust tanulták meg harminc évvel ezelőtt és azóta is azt tanítják. Az pedig nagy megelégedésére szolgált, hogy amikor múlt hónapban a japán Kokusikan Egyetem kendócsapata járt Győrzámolyon, náluk ugyanezt a klasszikus stílust látta.
De felmerül a kérdés, hogy mit ad egy 21. századi gyereknek vagy akár felnőttnek egy ilyen nagyon tradicionális, nagyon rituális, apró mozdulatokat ezerszer ismétlő, ennélfogva – a filozófiai mélységeket egy pillanatra mellőzve – meglehetősen repetitív sport/harcművészet?
Attila szerint pont ez foghat meg sokakat, hogy a kendó annyira más, és annyira máshogy foglalkoztatja a testet és az agyat, mint a legtöbb dolog a mai, információval túlterhelt világban. Kitartásra, összpontosításra, önfegyelemre tanít.
Attila szerint a szülők rendszeresen beszámolnak róla, hogy a gyerekek, miután elkezdenek kendózni járni, jobban tudnak figyelni az órán, legalábbis tovább tudnak koncentrálni, mint a többiek. Jobb jegyeket is hoznak. Attila szerint 7-8 éves kortól már érdemes kipróbálni ezt a sportot. Az annál kisebbeknek még nincs meg az alap-mozgáskoordinációjuk, bár az edzésen vannak kisebb gyerekek is. Az edző úgy tartja, úgy másfél év alatt fel lehet olyan szinten fejlődni nulláról, hogy az ember már versenyen is kipróbálja magát.
A kendó kemény kitartást és figyelmet igényel, vívás közben ugyanis az ember folyamatos nyomás alatt van. Az ellenfél részéről is, hiszen egy pillanat alatt jöhet egy találat, de „a magad részéről is, mert nyerni szeretnél, de a másik, ha rossz pillanatban vagy, eltalál”. Ez persze azonnali visszaigazolást is ad az embernek arról, hogy amit csinál, az jó vagy rossz. Részben ez vonzotta a kendóhoz Balázst, aki 50 éves kora után kezdte el ezt a harcművészetet, és a csapat egyetlen tagja, aki Győrből jár ide. Mint mondta, korábban sok sportot kipróbált, járt funkcionális edzésre, akadályfutó versenyekre, futott két félmaratont. De valami mindebből hiányzott neki, nem tudta megmondani magának, mi a tétje, miért csinálja, honnan derül ki, hogy jó vagy nem jó abban, amit csinál. „A kendóban van visszajelzés azonnal, hogy amit csinálsz, az jó vagy nem jó.”
Mindez persze elég nagy nyomást is gyakorolhat az emberre, hiszen hiába a páncél, ha eltalálnak, sokszor fáj, fizikai vagy lelki értelemben, és ez olyan dolog, amit ösztönösen elkerülne az ember. A kendó viszont Attila szerint arra is megtanít, hogy ezekkel a nyomásokkal hogyan birkózzon meg az ember. „Ezeket ki kell zárni az agyadból, nem szabad azon gondolkodni, hogy mi lesz, menni kell előre és tudni, hogy megtalálod az ippont, hogy betalálsz, hogy nyerni fogsz. Ezért is mondjuk azt, hogy ez a kard útja: nemcsak arról van szó, hogy hogyan vívunk, hanem hogy az életünket hogyan visszük végig.”