Egy reccsenés, amitől minden női futballista retteg
2025. március 10. – 15:10
Sportolók egyik rettegett sérülése a keresztszalag-szakadás, amiből a felépülés akár egy évet is igénybe vehet. Sok sportágban előfordul ez a térdsérülés, de valamiért a női futballban kiemelkedően gyakori, annyira, hogy előszeretettel emlegetik járványként is. Az okok teljes körű tisztázására még várni kell, de több kutatás már megrajzolta a problématérképet.
„Olyan érzés, mintha valaki kettévágta volna a térdemet, aztán a közepére rávágott volna egy kalapáccsal” – próbálta érzékeltetni az angol válogatott kapitánya, Leah Williamson, hogy milyen fájdalommal jár egy keresztszalag-szakadás. Mindehhez általában egy reccsenő vagy pattanó hang is társul, még ijesztőbbé téve az egészet.
Az elülső keresztszalag-szakadás (tudományos rövidítése ACL) egy kutatás szerint a nőknél kétszer-hatszor nagyobb valószínűséggel fordul elő, mint a férfiaknál. Mielőtt valaki azt mondaná, hogy a nők biztosan vehemensebben játszanak és kevésbé figyelnek oda a másikra, ezért okoznak egymásnak több sérülést, figyelmükbe ajánlom azt a megállapítást, ami szerint a szalagsérüléseik kétharmada fizikai kontaktus nélkül következik be. Egy másik fontos észrevétel, hogy miközben rohamosan professzionalizálódik a női foci, a sérülések száma érdemben nem csökkent.
A női futballisták jó része akár alpesi sízőnek is elmehetne, náluk megszokott, hogy nem hozzák le a karrierjüket ACL nélkül. Az amerikai válogatott egyik sztárjának, a kétszeres világbajnok, aranylabdás Megan Rapinoe-nak például háromszor is volt keresztszalag-szakadása, de rajta kívül is lehet sorolni az érintett topjátékosokat. A 2023-as világbajnokságot a kanadai Janine Beckie, a francia Marie-Antoinette Katoto, a holland Vivianne Miedema, az angol Leah Williamson és Beth Mead is ACL miatt hagyta ki, pedig kulcsszerepük lehetett volna a csapatukban, de még két tucat másik játékos is hasonló sorsra jutott.
A sérülések annyira gyakoriak, hogy sok futballistában félelmet gerjeszt, azon spekulálnak, hogy ők vajon mikor kerülnek sorra. Az ACL rehabilitációja nagyjából egy év, járni is újra meg kell tanulni, de általában 18 hónap, mire valaki újra csúcsformába lendül. Van, aki egy ilyen sérülés után már sosem tér vissza. Egy másik ijesztő adat, hogy a térdszalagszakadást szenvedett futballisták 40 százalékánál öt éven belül megismétlődik a sérülés. Mind a rehabilitáció, mind a félelem lelkileg is megterhelő.
Nem véletlen, hogy játékosok tömege kérte, hogy végezzenek kutatásokat annak érdekében, hogy megértsék, miért ilyen gyakoriak az ilyen típusú sérülések. Tavaly áprilisban aztán a Profi Játékosok Szövetsége (FIFPRO), a Nike és a Leeds Beckett Egyetem egy hároméves kutatásba fogott, és az egyik legérintettebb liga, az angol WLS tizenkét csapatát monitorozzák folyamatosan.
Angliában olyan sok eset volt, hogy a női és esélyegyenlőségi bizottság még a parlament elé is vitte az ügyet. Azt állították, hogy a futball rávilágít a nemek közötti rendszerszintű egyenlőtlenségekre. A szexizmus egyik példájának azt állították be, hogy kevés a kifejezetten nőknek tervezett futballcipő, de a sporttudományos kutatásokat is hiányolták.
A témában már eddig is voltak kutatások, de sokan úgy érzik, hogy ezek nem adnak teljes képet. Ha már a nőjogi bizottság is cipőket hozta fel, kezdjük mi is azzal. A cipőgyártók sokáig megelégedtek azzal, hogy a férfiaknak tervezett cipőket kisebb méretben és pink színben is kiadták, és ezzel letudták a nőknek való tervezést. A nőknek viszont más az anatómiájuk, a lábfejük a hosszához képest jobban kiszélesedik, a boltozatuk is ívesebb, és a sarkuk formája is más, a férfimodellek így a legtöbb női játékosnak állandó kellemetlenséget és akár fájdalmat is okoznak. A stoplikon is nagyon sok múlhat, egy kutatás szerint a nagyobb tapadást igénylők megnövelik a sérülésveszélyt, mert a nők kisebb erővel rugaszkodnak el a talajtól, így könnyebben letapad a lábuk.
Persze az okokat nem csak a lábfej anatómiájában keresik. A nők szélesebb medencecsontja befolyásolhatja a síp- és combcsont mozgását, és ez is hajlamosító tényező lehet a szalagszakadásra. Egy másik vélekedés szerint a nők kevésbé fejlett comb- és farizmaik miatt például egy felugrás utáni landoláskor jóval nagyobb terhelésnek teszik ki a térdszalagjaikat, mint a férfiak. Egy orvos megfigyelései szerint a mozgások kivitelezései is rizikófaktort jelentenek. Szerinte a nők hajlamosabbak egyenes térddel leérkezni ugrás után, ami nagyobb nyomást gyakorol a térdszalagra, ráadásul anatómiai okokból jobban befelé dől a térdük. Azt is megjegyezte, hogy a nők többször érkeznek teljes talpra, mint a talppárnájukra, így a vádlijuk helyett a térdük kap nagyobb erőhatást.
Készültek olyan tanulmányok, amelyek szerint a nők sérülékenységét az is befolyásolja, hogy hol tartanak éppen a menstruációs ciklusukban. Amikor az ösztrogénszintjük megemelkedik, akkor az ízületi stabilitásuk csökkenhet, és ez vezet sérülésekhez egyes vélelmezések szerint. Okholm Kryger sportrehabilitációs professzor szerint ezek a kutatások nem elég jó minőségűek, mert nem mértek folyamatosan hormonszinteket, csak a menstruációs ciklus kezdetét vették figyelembe. Kryger azt is mondta, hogy a futballisták többnyire arról számolnak be, hogy ciklusuk elején sérültek meg, pedig a hormonszintek alapján inkább két héttel később, a peteéréskor „kellene” nekik, ha elfogadjuk a korábbi tanulmányok tanulságait.
A sérülések hátterében társadalmi és sportszakmai okok is kirajzolódnak. A nők még magas szintet képviselve sem jutnak ugyanazokhoz a lehetőségekhez, mint a férfiak, legyen szó sportlétesítményekről, rehabilitációról vagy tudományos háttérről. Többen felvetették például már azt, hogy azért van több térdsérülés a nőknél, mert rosszabb minőségű pályákra vannak kényszerítve, és az is gyakran előfordul, hogy kevésbé képzett edzők foglalkoznak a lányokkal, vagy nem specifikus a felkészítésük. Így alakulhatnak ki például olyan izom-egyensúlytalanságok, amelyek szintén megágyazhatnak a térdsérüléseknek. Sokszor a nők combhajlító izma nem elég erős a négyfejű combizmukhoz képest, és a térdnek ez sem jó.
De a sok sérüléshez ironikus módon a női futball gyors fejlődése is hozzájárulhat. A nagy csapatok egyre magasabb szintű meccseket játszanak és egyre több mérkőzést, kevesebb idő jut a regenerációra, és sokkal nagyobb a terhelés, mint, mondjuk, tíz évvel ezelőtt.
