Két világhírű magyar nevét viseli a legkíméletlenebb kapitalista
Wes Anderson legújabb filmjének stáblistáján nemcsak a szereplőket, a stáb tagjait, és a készítésben részt vevő cégeket írják ki, hanem a díszletben felhasznált festményeket is. Nem reprodukciókra gondolok, hanem az igazi festményekre, Renoirra és még megannyi másra, amit meg sem tudtam jegyezni, mert annyira meglepődtem a húzáson. A föníciai sémát Németországban, a Babelsberg Stúdióban forgatták, kinézetre pedig semmiben sem különbözik Wes Anderson legalább egy évtizedes stílusától. Az agyondekorált, néha harsány mintájú, pasztelszínű falakon viszont az egyetemes művészettörténet valódi mestermunkái vannak, úgy kölcsönözve a hamburgi Kunsthallétól, mintha csak egy másik tárlatra vitték volna őket, nem pedig egy sztárokkal kitömött filmre az amerikai filmkészítés azonnal felismerhető stílusú rendezőjétől.
Az igazi festmények szerepeltetése valamit elmond arról is, hogyan kell Wes Andersonhoz állni: minden fárasztó, idegesítő, vagy elcsépeltnek gondolt külsőség alatt ott bújik valami emberi, csak a nézőtől függ, hogy mekkora tűrőképessége van leásni odáig. Nem hiába volt a mesterséges intelligencia egyik korai próbálkozása az, hogy a külsőségeit imitálta, mert azt sok promptoló naivan úgy gondolhatta, hogy tök egyszerű. Szimmetrikus képek, bonbonos dobozra hasonlító díszletek, Jason Schwartzman – bár ezeket még a generatív mesterséges intelligencia egy korábbi verziója, a reklámipar is bőven hasznosított, sőt, Anderson maga is produktív volt reklámosként. A föníciai séma előtti filmje egy Montblanc-reklám.
Anderson filmjeinek stílusa könnyen reprodukálhatóvá vált, ezért magasabb fokozatba kapcsolt. Engem a Kutyák szigete vitt el a töréspontra, hogy aztán a következő filmjei visszahozzanak onnan. Lehet, hogy pont azért, mert magamon is éreztem azt, amiről beszélni akart: az újságírás jelentőségéről (A francia kiadás) vagy arról, hogy ezt a nyomorult életet akkor is csinálni kell tovább, amikor nem látjuk értelmét (Asteroid City). Ezt a kettőt azért 2025-ben is lehet dekódolni, ha akarjuk. Anderson viszont nem elégedett meg azzal, hogy ezeket a részletekkel teletömött, faltól falig végighadart történeteket elmesélte, hanem előszeretettel nyúlt a matrjoska-féle sztorikhoz, ahol valaki meséli azt, amit mesél valaki, ahogy elmeséli egy harmadik.
Az extrém példa a Netflixre készült rövidfilmje, amiért az Oscar-díjat is megkapta. A Henry Sugar csodálatos története egy hetvenes években készült brit sorozatnak tetteti magát, ami Roald Dahl-novellákat dolgoz fel. Az író karakterként is megjelenik, és elmesél egy történetet, aminek a főszereplője olvas egy beszámolót, amiben lejegyeztek egy elbeszélést, és így tovább. Miközben az egész műviségre Anderson direkt rájátszott, kellékek nincsenek, a díszletek látványosan nem igaziak, Dahl leírásait a színészek a kamerába mondják, érzésre másfeles sebességgel. De mégis elmond valamit Dahlról és a világhoz való hozzáállásáról. A stáblista ott is beszédes: a Pulp-frontember Jarvis Cocker elénekel egy dalt arról, hogyan kell jó írónak lenni.
A föníciai séma elhagyja ezt a történet-a-történetben szerkezetet, bár valóságosabb ettől egyáltalán nem lesz. A főszereplője Anatoli Zsa-Zsa Korda (Benicio Del Toro) üzletember, aki egyszerre két nagyon híres magyarról kapta a nevét, de egyáltalán nem az. Korda világpolgár, útlevele sincsen, Európában él, kilenc fiúgyereke van (nem mind saját), és a Közel-Keleten üzletel. Nem pont az utóbbi miatt, de folyton meg akarják őt ölni, ezért úgy dönt, hogy magához veszi a zárdában nevelkedett egyetlen lányát (Mia Threapleton), hogy „próbaidőn” legyen az örököse.
Korda kifejezetten egy kellemetlen, könyörtelen tárgyaló, és hajthatatlan kapitalista, aki a pénzéhességében a Mr. 5% nevet kapta a sajtótól, amiért mindig lefölöz mindent. Apáca lánya és a sorozatos merénylet-kísérletek miatt azonban már kezd minden szempontból megrogyni. Utoljára még szeretné véghez vinni a legmerészebb tervét, a címbeli föníciai sémát, több párhuzamos, nagy értékű beruházást. Amit természetesen nem ő finanszírozna, hanem inkább egy arab sejk (Riz Ahmed), amerikai konglomerátum (Tom Hanks, Bryan Cranston), amerikai szállítmányozó (Jeffrey Wright), izraeli fejlesztő (Scarlett Johansson), francia bártulajdonos (Mathieu Amalric). 1950-ben járunk, két évvel Izrael újjáalapítása után, de A föníciai séma nem a régió politikájáról szól.
Könnyű lenne azt mondani, hogy a filmkészítésről szól, nyilván nem véletlenül neveznek így egy főszereplőt, aki különböző nemzetiségű pénzemberek után kajtat. De A föníciai séma főszereplője tényleg egy hólyag, aki szeretne kevésbé hólyag lenni, és annyi értelmetlen cél után szeretne valami értelmet az életében. Meg is ijedt, a filmet nyitó repülőbalesete után ugyanis bibliai víziói támadnak a saját elszámoltatásáról. A bibliai jelenetek Andersontól váratlanul már Bergmanhoz vagy még korábbra, Carl Theodor Dreyer munkássáiig nyúlnak vissza, a kifordított fekete-fehérrel, és a bűnbánó közelképekkel. Miközben Korda világa inkább a szokásos Anderson-i totálokkal, szimmetrikus képekkel dolgozik.
Illetve mégsem. Anderson ugyanis erre a filmre lecserélte a szokásos operatőrét, Robert Yeomant, akivel az 1996-os Bottle Rocket óta együtt dolgozik. A kamera mögé a francia Bruno Delbonnel került (Amelie, Harry Potter és a félvér herceg) került, aki nem gyökeresen, de azért tud variálni a megszokott sémán. Egy jelenetben mintha kézikamerát is láttam volna, ami legalább olyan ritka Anderson kortárs korszakában, mint egy nyomógombos telefon. Delbonnel képei sokkal meggyötörtebbnek mutatják a szereplőket is, bár valószínűleg nem kellett túlságosan megerőltetnie magát, amikor a gépet Benicio del Toro arca felé fordította. Zsa-Zsa Kordaként del Toro megfelelően morcos, fáradt, egykor szebb napokat látott úr, aki nem sok szeretetet kapott, viszont szeretne adni valamit. Mia Threapleton – a való életben Kate Winslet lánya – első főszerepében egyelőre még csak Wes Anderson-i kellék a hitéből finoman kitérített apácaként.
Mi mindenről lehetne még írni: Michael Cera habókos, norvég rovarszakértőjéről, a parádés, művi helyszínekről, a ruhákról, a kellékekről, a hátterekről, a zenéről (Sztravinszkijt szintén borítóstul emeli ki a stáblista), a pici szerepekben felbukkanó színészekről (Bill Murray mint Isten), de elkövetném azt a hibát, hogy megerősíteném azt a tévhitet, hogy Wes Anderson mindig ugyanazt csinálja, újra és újra, ugyanazokhoz a trükkökhöz nyúl, ugyanabba a fiókba, ugyanannál a míves asztalnál, ami ugyanott van a míves tapéta előtt. Én nem bánom. Wes Anderson-filmet nézni olyan, mintha mindig abba az étterembe mennénk vissza, amibe egyszer beleszerettünk. Az étlap más lesz, de a séf ugyanaz. Mindig jól lehet lakni.
A föníciai séma május 29-től látható a magyar mozikban.
