Úgy éreztem, ha a testem csúnya, akkor értéktelen és szerethetetlen vagyok

A norvég Emilie Blichfeldt nyolc éven keresztül dolgozott azon, hogy valahogy megfilmesítse az egyik álmát, amiben vérző lábfejét látva rádöbbent: ő sosem lehet Hamupipőke, ő maximum csak az egyik mostohatestvér lehet. A végeredmény A csúf mostohatestvér lett, a Hamupipőke történetét egy másik, kendőzetlen szemszögből, a naiv és irigy mostohatestvér szemszögéből bemutató kosztümös horror, amiben ugyanolyan taszítók a korabeli szépészeti beavatkozások mint az anyáról lányra szálló elvárások a testről és szépségről.

A filmet az idei Sundance Filmfesztiválon mutatták be, amelyen valaki elhányta magát, bár a rendező szerint csak azért, mert valami baj volt az ebédjével. Blichfeldt a berlini filmfesztiválon is megmutatta a közönségnek a filmet, két másik újságíróval együtt még ott volt lehetőségünk interjút készíteni vele februárban.

A csúf mostohatestvér május 28-án kerül mozikba. A Telex Filmklub májusi kiadásában ezt a filmet vetítjük, erről itt lehet többet olvasni.

A csúf mostohatestvér az első filmed. Hogyan választottad ki a témáját?

Volt egy álmom, amiben Hamupipőke voltam. Megérkezett a hős herceg, de lenéztem a lábamra, és azt láttam, hogy a cipőm tiszta vér. Abban a pillanatban rájöttem az álomban, hogy én nem lehetek Hamupipőke, én a gonosz mostoha vagyok. Rögtön felébredtem. Tudom, milyen érzés az, amikor meg kell felelni mindenféle szépségideálnak, de a megfelelés nem sikerül. A mostohatestvér gondolata nem hagyott nyugodni.

Tudtam, hogy mindenképpen testhorrorként akarom feldolgozni, egy horror sokkal szélesebb közönséghez jut el. A kérdés pedig, amire választ szerettem volna találni: miért vágja le a mostohatestvér a lábujjait, hogy beleférjen a cipellőbe. Öt évig dolgoztam a forgatókönyvön, hogy hogyan lehet belőle valaki, akivel a közönség azonosulni is tud, és nemcsak egy szörnyeteg. Összesen nyolc évig tartott, mire ez a film elkészült. Közben nem forgattam semmit, nem dolgoztam tévében, nem forgattam reklámokat sem. Ezt a történetet akartam elmondani, mert tudtam, hogy el tudom.

Eredeti formájában a Hamupipőke egy erkölcsi tanmese. Melyik változatából indultál ki?

A Hamupipőke története nagyon sokféle változatban bukkant fel a világban, majdnem egyszerre. Még a Bibliában is szerepel egy király, aki talál egy kis szandált a sivatagban. Gondolom, nem új dolog a lábfétis! Viccet félretéve, volt bőven tematika, amiből tudtam válogatni. A Grimm testvérek változata borzasztó dolgokat művel a mostohatestvérekkel, a meséjük végén a két testvér az oltárhoz kíséri Hamupipőkét, majd egy galamb kitépi az szemüket. Azt azért egyáltalán nem tudtam hova tenni, de Grimmék ezt egyértelműen büntetésnek szánták. Az én filmem nem egy moralizálós mese, nem akartam, hogy Hamupipőke gonosz legyen, a mostohatestvér pedig titkon egy tündér. A nőkről akartam elmondani egy történetet. Azt akartam elmondani, hogyan vándorol generációról generációra, anyáról lányra egy gondolat, egy szépségideál. Azt akartam, hogy ezt ne vegyük készpénznek, hanem vizsgáljuk meg, beszéljünk róla.

A filmben is megjelenik ez a gondolat: először Hamupipőke tűnik a főszereplőnek, aztán megismerjük Elvirát. Ő először áldozatnak tűnik, majd a saját kezébe veszi a dolgokat.

Nagyon fontos volt nekem, hogy ne legyen egyértelmű áldozat. Nekem nagyon nehéz és furcsa volt a viszonyom a saját testemhez. Úgy éreztem, ha a testem csúnya, akkor értéktelen és szerethetetlen vagyok. Áldozatként tekintettem magamra, amikor valaki megjegyzést tett a testemre, de egy idő után ezt a hozzáállást beolvasztottam magamba, és elkezdem magamat ostorozni. Közben pedig azt gondolom, hogy ezt kell tennem, ez fontos, az életem erről szól. A filmben ezt testesíti meg, amikor Elvira beveszi a bélférget – lenyeli az igazságot, internalizálja, és azt hiszi, hogy ez a személyisége. Onnantól pedig cinkos lesz a saját elnyomásában.

Saját magunk tárgyiasítása sokszor olyan fontos eleme lesz a személyiségünknek, hogy nehéz és rémisztő erről beszélni. Nőként nagyon nehéz ebben utat vágni. Nem szerepem ebben igazságot tenni, csak rá akarok mutatni arra, hogy ez egyáltalán nem fekete-fehér ügy. Nem lehet kimondani, hogy nincsen a nőknek önálló döntésük, ahogy azt sem, hogy csak önálló döntésük van. Egyik sem igaz.

Segített a film elkészítése feldolgozni a saját problémáidat a testeddel kapcsolatban?

A rövidfilmjeim inkább szólnak erről, mint A csúf mostohatestvér. De úgy gondolom, hogy egy dologban segített. Mielőtt ezt elkészítettem, nem voltam abban biztos, hogy én egy rendező vagyok. Reménykedtem benne, mert tudtam, hogy van mondanivalóm. A film segítségével viszont megtaláltam magamban a rendezőt, és most már teljesen biztos vagyok benne. Amikor valami más értéket ad nekem a testemen kívül, akkor azzal szabadabb leszek. Akkor messzebb kerülök attól, hogy egy tárgy legyek. Látni, hogy érek valamit a művészetemmel – ez ugyanúgy egy módszer a gyógyulásra.

A csúf mostohatestvér jelentős része a szex körül forog, amit szinte pornószerűen ábrázolsz. Mi volt a gondolat emögött?

Nem kell a pornográfiáig elmenni, az erotikus film történetében rengeteg explicit jelenet van, gondolj csak Walerian Borowczyk filmjeire. De nekem is sokkoló gondolat volt, hogy Hamupipőke szexuálisan aktív. Az egész film kiindulópontja a mese volt, de az archetípusokban próbáltam megtalálni az embert. Hamupipőkével nehéz dolgom volt, mert nem tudok vele azonosulni, ennek ellenére nem tudom elhinni, hogy valaki egyszerűen ennyire kedves. Muszáj volt találnom valami kapcsolódási pontot. Elkezdtem úgy tekinteni rá, mint valakire, akinek minden természetes. Egy természetes szépség, aki könnyen megkap mindent. Ezért nincsen benne szégyen sem a szexualitásával, sem az érzelmeivel kapcsolatban. Ha gyászol, akkor gyászol. Ha dühös, akkor dühös. Ha szexelni akar, akkor szexel. Ezek mind természetes érzelmek és vágyak.

Elvirával, a mostohatestvérrel sokkal könnyebben tudtam azonosulni. Neki viszont minden nagyon nehéz. Naiv, nem ért semmit. Emlékszem, hogy gimnáziumban én is mennyire ügyetlen voltam ezzel az egész szexdologgal kapcsolatban, és nagyon rosszul éreztem magam a testemben. Egyszerűen nem tudtam, hogyan kell ezekkel a dolgokkal foglalkozni. Folyamatosan harcban álltam azokkal az ideálokkal, amik arról beszéltek, hogy mi ez a szex, amiről az iskolatársaim már beszélnek. Voltak olyan barátnőim, akik nagyon természetesen álltak a szexhez, folyton más barátjuk volt, jól érezték magukat.

Ehhez az is hozzátartozik, hogy szerettem volna természetesen ábrázolni a szexet. Mert a pornó egészen biztosan nem úgy ábrázolja. De a szex művészi ábrázolása számomra valahogy valóságosabbá, emberibbé teszi azt. Viszont igazi, explicit dolgokat akartam bemutatni. Mivel nekem is sokkoló gondolat volt a szexuálisan aktív Hamupipőke, tudtam, hogy az lesz a közönségnek, és az lesz rajta keresztül a főszereplőnek, Elvirának is. A jelenetet Elvira szemén keresztül figyeljük, neki pedig lövése sincsen, hogy mi fán terem a szex. Arra gondoltam, hogy ez már olyan, mint a szexedukáció: itt a vagina, itt a pénisz, és most találkoznak, aztán jön az ejakuláció is.

Van pár sokkoló kép a filmben, de nem az a szándékom, hogy ezek az életetek végéig kísértsenek. Ahol tudom, próbálom humorba csomagolni, hogy ezzel is egy biztonságos teret teremtsek a nézőnek. A humor távolságot teremt, a drámai irónia pedig segít más perspektívákat felfedezni.

A film képi és hangi világa tele van olyan elemekkel, amik ütköznek egymással: lágy fókusz, szintis zene, hirtelen zoomok. Hogyan viszonyulnak ezek a dolgok a tartalomhoz?

Szándékosan szembe akartam menni a Disney-vel. Szép, csillogó képeket akartam mutatni, hogy megmaradjon az időtlen tündérmesei jelleg, de valódi testekkel, a valóságban. Lengyelországban forgattunk, mert Norvégiában nincsenek kastélyok. Nagyon érdekes előképeket találtam ehhez a kelet-európai filmművészetben. Ott volt például a csehszlovák Juraj Herztől a Szépség és a szörnyeteg. Abban megvan a tökéletes összhang: a kulisszák igaziak, de a jelmezek és az effektek már meseszerűek. Nem akartam, hogy A csúf mostohatestvér egy klasszikus kosztümös film legyen, azt szerettem volna, ha időtlen hangulatot áraszt. Imádom a hetvenes éveket, és úgy éreztem, hogy ha a hetvenes éveken keresztül szűröm át a tizenkilencedik századot, abból létrejön egy különös időtlenség. Ez viszont nem működött volna a hetvenes évek filmjeiben használt zenével, mert akkor csak egy olcsó másolat lett volna. Ezért raktam bele modern elektronikus zenét, mert ezzel a néző rögtön megérti a szándékomat. Megint ez a drámai irónia.

Említetted a testhorrort mint alműfajt. Önkéntelenül is össze lehet hasonlítani a filmedet a francia A szerrel. Mi a véleményed erről?

Először is szerintem van abban valami csodás, hogy a filmem pont most jelenik meg. Úgy érzem, mintha A szer lenne a lázadó, tinédzser nővére A csúf mostohatestvérnek, és mutatná az utat nekem, hogy mikre lehetek képes, miközben előmelegítette nekem a közönséget. Oscarra jelölték, az isten szerelmére! Teljesen érvényes összehasonlítani a két filmet, de a hasonlóság ott véget ér, hogy nagyjából ugyanazzal a témával foglalkozunk. Fargeat filmje inkább az életkorról és a hírnévről szól, az enyém inkább a fiatalságról. Ettől eltekintve azért két nagyon különböző filmélményről van szó. Szerintem csodálatos A szer, de nem kell kényszeresen megmondani, hogy melyik a jobb. Nem csak egynek van hely a világban. Nem feltétlenül hasonlítanánk össze két hasonló filmet, ha történetesen férfiak rendezték volna.

Ahogy egyre többen látják a filmedet, egyre több reakciót is megfigyelhetsz. Történtek extrém dolgok?

A Sundance-en valaki elhányta magát közben, de az valószínűleg ételmérgezés volt. Sokan nehezen bírják a férgeket meg a vért meg a hányást, de maradnak a moziban. Pont ez volt a szándékom, hogy szóljon egyszerre a horrorrajongóknak, és az átlagos közönségnek is. Vannak, akik eltakarják közben a szemüket, de az ő kedvükért direkt hosszabbra hagytam a durvább jeleneteket, hogy azért megláthassák. A Sundance fesztiválos premier után olvasgattam a Letterboxdon megjelent szövegeket, és imádtam, hogy mindenki arról írt, hogy miket művelt az ember, aki mellettük ült, ki hogyan bújt el vagy hogyan sikítozott. Ez volt a célom, hogy létrehozzak egy teret, ahol ezeket az érzéseket közösségben megtapasztalhatjuk. A testtel kapcsolatos traumákat általában az ember egyedül éli át, a moziteremben viszont együtt kell szembenézni velük.