Győrben is volt egy hasonló tűztorony, de azt 130 éve lebontották. Olyan gyorsan megbánták, hogy néhány évvel később felépítették a másolatát – bár ilyen néven senki ne keresse a városban.
Gyorsan elspoilerezem a címben feltett kérdésekre a választ: „nem csak ott van” és „de fenyegetett”. Ám annak azért oka van, hogy miért pont a soproni lett az egész ország leghíresebb tűztornya.
Kezdjük azzal, hogy a tűzvész évszázadokon keresztül komoly veszélyt jelentett a városok életében – természetesen nem csak Sopronban. Sokkal több volt akkoriban nyílt láng és az éghető anyag, mint manapság – elég csak magukra a házakra gondolni, amelyek szerkezete, tetőzete, gyakran a fala is nagyon sok faanyagot tartalmazott, hogy a katonaság lőportornyairól ne is beszéljünk. Mindhez zsúfolt beépítés társult szűk utcákkal, egymáshoz tapadó apró házakkal.
A leghírhedtebbek közé tartozik a 1723-as budai tűzvész, amely több napig tartott, vagy az 1802-es debreceni, amelyben öt óra alatt 1500 ház pusztult el. A Tabánban legalább három nagy tűzvészt tartanak nyilván, de a legsúlyosabbnak az 1810-est ítélik. Itt a vízhiány miatt végül borral próbálták oltani a lángokat, de így is leégett az egész település a Pestre vezető hajóhíddal együtt, egyes források szerint ötven, mások szerint száz halálos áldozatot követelve. Brassóban 1689-ben több százan lelték halálukat a lángokban, és odalett az ország legjelentősebb könyvtára is.
Felesleges tovább sorolni a helyeket és az évszámokat: gyakorlatilag minden város történetében van néhány olyan pusztító tűzeset, ami után a települést újra kellett építeni.
Éppen ezért már viszonylag korán elkezdték megszervezni a tűzőrségeket. Ha ugyanis időben észreveszik a lángokat, akkor azt lokalizálni lehet, megmentve vele az egész várost. Az ilyen őrhelyek természetesen magaslatokon voltak, ami lehetett a vártorony, templomtorony, vagy akár a városháza tornya is.
Sokfelé találkozunk olyan tornyokkal szerte az országban – elsősorban az alföldi városokban –, amelyeken erkély fut körbe, ezek mindenhol azért épültek így, hogy onnan a tüzet lehessen figyelni. Gondoljunk csak a kecskeméti Nagytemplomra, a békéscsabai Kistemplomra, vagy épp a szegedi városházára. De például a budai Mátyás-templom tornyában is éjjel-nappal tűzőrség ügyelte a Polgárváros békéjét – egészen 1911-ig.
Ahol az ilyen tornyok nem egy fontos közintézményhez – vagyis a templomhoz vagy a városházához – kötődtek, ott rájuk ragadt a tűztorony kifejezés. A veszprémi például valamikor a vár tornya volt, aztán miután elveszítette hadászati jelentőségét, új funkciót kapott. A kolozsvári a városkapu tornya volt, a szécsényi harangtoronynak épült, a szatmárnémeti pedig kifejezetten tűztoronynak.
Mind közül a leghíresebb a soproni, mely eredetileg szintén a városkapu tornya volt. Már önmagában ez is különlegessé teszi, hiszen az 1200-as években épült. Ebből az időből pedig tornyunk is kevés maradt fenn, nemhogy városkapunk.
A mai Magyarország területén tulajdonképpen ez az egyetlen.
Igaz, azóta sokszor átépítették, de az egyes fázisok szépen láthatók rajta. Az alsó, zömök, hengeres rész Árpád-kori (egyes vélemények szerint római alapokon nyugszik). A tűzfigyelő erkély későreneszánsz munka, az afeletti óratorony rész pedig barokk stílusban épült, ehhez tartozik az évszám felirata is: 1735.
Történetének legabszurdabb fejezete, hogy az 1676-os soproni tűzvészben a torony is kiégett. Ezt a tüzet amúgy állítólag az okozta, hogy két gyerek otthon gesztenyét sütött, csak kicsit megfeledkeztek róla.
A legnagyobb veszélyben azonban nem ekkor volt az építmény, hanem a 19. század végén, amikor országszerte elpusztítottuk szebbnél szebb városkapuinkat Kőszegtől Budáig, merthogy nem feleltek meg a közlekedési igényeknek. Szélesíteni nem lehetett őket, maradt a bontás. A soproni csodával határos módon – Kiss Istvánnak és Schulek Frigyesnek köszönhetően – megmenekült. Itt rendkívül rossz állapotban volt maga az épület is, ezért a kocsiforgalmat kizárták, a kaput leszűkítették, így sikerült megmenteni. Ilyen félig elfalazott állapotban maradt több mint száz éven át, csak a 2000-es évek elején sikerült úgy megerősíteni az alapozást, hogy a kapu 2012-ben visszanyerhette eredeti szélességét.
A megye másik híres tűztornyos kapujának azonban nem volt ilyen szerencséje. Győrben is volt ugyanis tűztorony, nem is akármilyen. Az alja ennek is középkori eredetű volt, hiszen a város Fehérvári-kapuja volt itt. Erre építették rá az 1790-es években a büszke tornyot, mely száz éven keresztül a város éke, és tűzvédelmének legfontosabb eleme volt.
Aztán a 19. század végén (mint Sopront kivéve az országban mindenhol), zavarni kezdte a várost a szűk kapu, és a renoválás várható költsége, így hosszas vita után a bontás mellett döntöttek. Ma már csak az útburkolat színe jelzi az egykori kapu helyét a Baross Gábor út sétálós szakaszán.
Ahogy aztán sok helyen máshol, itt is hamar megbánták a döntést, és a következő években kiírt új városháza pályázatán elvárás volt, hogy az épülethez tűztornyot is kell tervezni. Így is történt. Hübner József nem csak egyszerűen tűztornyot tervezett az új épületre, de kifejezetten olyat, amelyik sok szempontból a régire emlékeztet. A bontást követő évben, 1896-ban indult meg a városháza építése, és amikor elkészült, a régi harangját ünnepélyesen az újba helyezték.
Ám bármilyen szép, és bármilyen magas is lett az új torony (58 méteres, akárcsak a soproni), azért ez már nem ugyanaz, mint a régi volt. A Tűztorony kifejezés a legtöbb magyar számára azóta is egyet jelent a soproni városkapu tornyával.
