Ungár Péter idegbe jön

Teljesen tanácstalan vagyok azzal a látszólag kialakulófélben lévő trenddel, hogy politikusok álnéven az irodalom felé fordulnak, mintha azt sugallnák, hogy a gondolataikat nem lehetne máshogy közölni, csak titokban rejszoló papokkal és a skandináv krimik teljes félreértésével, vagy mint Ungár Péter esetében, a hírhedt „Gyűlölünk mindenkit!” lírába gyömöszölésével. Mennyire kell vajon úgy érezni, hogy teljesen hiábavaló, amit csinálsz, és ezért egy olyan formát kell találni az önkifejezésnek, ami még annyira sem érdekli az embereket, mint az LMP: az összetett mondatokból álló, mérges, Heller Ágnest is namedroppoló, urbánus elidegenedésről, szuburbanizációról, natúrborok által okozott idegbe jövésről szóló verseket.

Ungár Péter, az LMP társelnöke korábban Schön Károly néven írt verseket, és nagyon remélem, hogy Ungárnak a Família Kft. édesapja volt az inspiráció, mert akkor legalább lenne egy igazán szellemes dolog a költészetében. A verseiről ő maga mondta a Blikknek, hogy a kötetének szerkesztője korábban „nagyon helyesen” azt mondta róluk évekkel ezelőtt, hogy nagyon rosszak, és szerinte azóta jobbak lettek, amit most hagyok egy ideig lógni a levegőben. Gyurcsány Ferenc annyira rossz krimit írt, hogy utána logikus lépés volt elmenni vidékre és szegény emberekkel kiabálni, Ungár Péter verseitől nekem van kedvem kiabálni mindenkivel.

Hiába Ismétlődő eltévedés Ungár bemutatkozó verseskötetének a címe, sokkal jobb lenne a Totál rotty kispolgárság nevet adni neki, ahogy a költői én sorozatosan, szinte utálattal viszonyul mindenféle olyan dologhoz, amit általában az emberek végeznek, például hogy bemennek a munkahelyükre dolgozni, esetleg hogy idősek ülnek a villamoson. Ungár felfogásában az iroda nem más, mint „kicsi dobozok a dombszélen”, ahol az emberek „vágyakozni sem tudnak”, és márkás kulacsból isszák a fehérjeshake-et.

A megérkezés dala című versben a párok új építésű lakásban laknak, „esztéták helyett algoritmusok által kiválasztott filmeket” néznek, és a vécén onanizálnak. Korunk hősei az „apai traumákat hordozó gyökértelen nagyravágyók”, az Inadekvát kinesztézia című versben „coachinggal foglalkozó, szüleiknél lakó lányok nevetnek ki buszon ülő padlizsánhajú néniket”. A Társasház a begyöpösödött párkapcsolatról szól, a Vers a szuburbanizációról című költeményt talán úgy lehetne röviden összefoglalni, hogy dögöljön meg a kertváros úgy, ahogy van, A bölények halála pedig azzal az egész grandiózus ötlettel áll elő, hogy dögöljön mindenki, lehetőleg máma még.

Természetesen nincsen semmi baj, én is elgondolkodtam már azon, hogy vajon igazat mondanak-e az ismeretterjesztő dokumentumfilmek (History Channel), mi történik a nőkkel a menopauza idején (Menopauza), milyen fura dolog ez a halál (Jahrzeit), illetve hogyan falják fel egy szertartás során egy kecske heréit, hogy így legyen tudomány a történelemből (Summa cum laude), és senkinek nem lehet azt mondani, hogy úgy válasszon témát, hogy abból ne a folytonos megvetés és a kontrollálhatatlan ennui sugározzon. Ungárnál ez abszolút bevallott hozzáállás, a Hivatal című versében az én elmondja, hogy a hozzá hasonló gyakorló értelmiségiekből ért „neurotikus gyermekből az alvásképtelenségbe belenyugodott férfivá”.

Hogy hol ér véget a költő és hol kezdődik Ungár Péter, az nem teljesen tiszta. Az Éjjeli őrségben grimaszoló férfiangyalokat vesz rá arra, hogy megszegjék a kijárási tilalmat, és átmenjenek hozzá – erről a versről egyébként a Blikknek elmondta, hogy a Covid időszakáról szól, és próbálta kerülni azokat a kifejezéseket, amik erre utalnának. Ennek némileg ellentmond, hogy a második sorában ott van, hogy „kijárási tilalom”. De kifejezetten kíváncsi vagyok, hogy milyen szemszögből írta az Asszonydicsérőt, ami egy Tankcsapda-idézettel kezdődik („Ha nem hiszed el, hogy az életed ajándék / Nézd meg jobban, hogy élnek anyádék”), aztán megint a villamoson ücsörgő idős néniken keresztül mélázik az asszonysorsról.

Ungár Péter Magyarország egyik leggazdagabb családjának tagja, és vannak helyzetek, amikor az alkotó személye elidegeníthetetlen tény az alkotástól. Legkevésbé sem akarok az édesanyjáról verseket olvasni, de amikor a mindennapi élet kilátástalansága, monotonsága, szürkesége a téma, azt nehéz lenyelni valakitől, aki bizonyítottan milliárdos. Aki azon nyíg, hogy kocsmákba jár, sokat szexel, de az is rossz, akinek a generációja el van baszva, sőt, az egész ország el van baszva, sőt-sőt, a társadalom és a régió és a világ is el van baszva, az minden tiszteletem, de ne Schmidt Mária fia legyen. Azzal nem lehet megúszni, hogy írsz egy verset Örökség címmel az örökölt sorsról, amiről a pszichológusok „húszezer forintos óradíjért hazudják”, hogy majd egyszer levetkőzzük, vagy hogy egy másikban elrejted azt a kulcsmondatot, hogy

„A szorongás a jólét ajándéka”.

Mondjuk, Ungár saját jogán is megtesz mindent, hogy az Ismétlődő eltévedést nehéz legyen lenyelni. Vannak bagatell gondolatok, amiket mintha filmklasszikusokból szedtek volna („Felmerül a kérdés, hogy ha az univerzum tágul, akkor hová is tágul”), illetve van a kedvencem, az úgynevezett esszéírói verses gondolat, aminek mintha az lenne a lényege, hogy meglegyen a karakterszám (Ősrobbanás, pingvinek):

„Ahol minden létezés történik,
az húslevessel feltölthetetlen
vagy húslevessel feltölthető.”

Természetesen a dolgok nemléténél is eljutunk a banalitáshoz (Nincs):

„nincs dolog
nő vagy férfi
nincs élet és halál”

De ami leginkább nincsen, az a megállj a feltűnően precíznek tűnő, sokkolónak szánt költői képeknek:

„gúla alakú terekben nézik
dezodorokat az ánuszukba dugó fiatalok
rossz felbontású képeit
darázstestű kerubok”

Ungár nem rest történelmi figurák, más írók nevét is belecsempészni a versekbe. Megjelenik Bukowski, John Henry Newman, Babits, Chopin, Händel, Hérodotosz, Jézus és Heller Ágnes. Adam Ważyk lengyel és Jurij Arabov orosz író is kap átiratot. A magaskultúra némiképpen tompítja az ánuszokba dezodorokat dugdosó fiatalokat, taktikailag mindig egy megdöbbentő pillanatban dob be olyan kifejezéseket, mint az egzegézis vagy a partogenézis. Bizonyos elemek visszatérnek: márványok az oszlopok, az asztalok. Egy verspárban és egy másik versben is kilő egy rakéta.

A nők pedig valami miatt valahogy mindig problémásak:

• mellüket levágatva ordítanak köztereken (Csendesség nélküli idő);
• kislányként „születésnapra mellszorítót” kérnek (Rushdie-breviárium);
• kótyagosak a gyásztól (Jahrzeit);
• konferenciákon kiabáltak szexualitásról és politikáról, egymást lehurrogva (Próféták nélküli idő);
• megfelelési kényszeresek a lányok (5Móz 29:29);
• döngölt padlós házba elvonuló vénlányok (Dezodor).

A férfiak pedig:

• szexuális teljesítőképességük zenitjén állnak (Korunk hőse);
• feltűrt ingujjúak (A Fáraó álma);
• krónikusan betegek (5Móz 29:29);
• érdemtelenül ittasak (Asszonydicsérő);
• egymásra átkot szóró parókás fiatalok (Inadekvát kinesztézia);
• borotválkozás közben forgatják a szemüket (Társasház);
• és miközben a nők ordítoznak levágott mellekkel, ők képeket készítenek a testükről (Csendesség nélküli idő).

Tudom, hogy nem fair ilyen statisztikaalapon költészettel foglalkozni, bevallom, én is inkább csak akartam egy ürügyet magamnak, hogy a lehető legtöbb verscímet felsoroljam az Ismétlődő eltévedésből. „...a költészet szerintem annak is eszköze, hogy gondolatokat adjunk át. Tehát gondolkodó műfaj is, nem csak érző” – mondta Ungár a Blikknek. Érdemes ezeken a verscímeken is elgondolkodni, és azon is, hogy minden vers sok-sok, vesszővel elválasztott mellékmondat, ponttal a végén. Nagyon jó gondolat az a pont mindig.

Ungár Péter: Ismétlődő eltévedés
Prae Kiadó, 2025, 3490 Ft