„Ez a baleset volt az a szikra, ami beindította a társadalmi változást”

„Nem húz le minket a fájdalom és a szerencsétlenség, hanem éppen ellenkezőleg” – mondta a Szegedernek szombat délután a szabadkai Minya, aki többedmagával az újabb kormányellenes tüntetés közelében rendezett kiállítást transzparensekből.

Több mint hat hónap telt el azóta, hogy november elsején leomlott az újvidéki állomás előtetője, a helyszínen tizennégy, később további két ember halálát okozva. A baleset széles körű felháborodást váltott ki Szerbiában, felszínre hozva a társadalom mélyén régóta kavargó indulatokat. Még fél évvel a baleset után is folyamatosak a kormányellenes tüntetések, de mintha valami megváltozott volna. A Szabadka belvárosában vonuló emberek sokasága látogatásunk idején aligha tűnt gyászmenetnek: állandó zajkeltésükkel, a biztató, lelkesítő feliratokkal és felkiáltásokkal inkább hasonlítottak egy szurkolói táborra.

De ha bárki is elfelejtette volna, miért vonult ismét az utcára több ezer ember, számos transzparens utalt november elsejére. Egy tábla sokatmondó 2007–2024-es dátummal, a következő sorokkal emlékezett a tragédia egy fiatal áldozatára, Nemanja Komarra: „Minden ugyanaz, és minden elmúlt / Csak ő nincs többé / Csak a képek maradtak / Az emlék maradt.”

„Megroppantak” – mondta kérdésünkre Andrej, egy tüntetők számára kitűzőket árusító 16 éves srác, aki ezzel a hatalom képviselőire utalt. Úgy látja, sokat hibáznak, vissza fog ütni az, hogy olykor ártatlan tüntetőket vesznek őrizetbe vagy vernek meg. Bár a szerb miniszterelnök lemondott egy hasonló eset miatt, szerinte ez nem változtat például azon sem, hogy „előtte viszont sokat lopott”.

Az Andrej standjához közeli parkban Szabadka kulturális intézményei transzparenseket állítottak ki, amelyek többsége inkább vicces volt, mint komor, sokuk ismert mémeket értelmezett újra. Egyfajta kivételként furcsán mutatott közöttük egy magyar nyelvű felirat: „Hitler 13 évig uralkodott”. Ez feltehetően Aleksandar Vučićra utalt, aki 8 éve tölti be az államfői posztot, előtte azonban miniszterelnök is volt.

„Bárki, aki be akarja mutatni a legérdekesebb, legviccesebb transzparensét, kiteheti itt bárhol” – mondta a színésznőként dolgozó Minya, a kiállítás egyik szervezője a Szegedernek. „Ha már itt van szemben egy kortárs galéria, úgy döntöttünk, a parkot is kiállítótérré tesszük.” Minyát ezután a hónapok óta tartó tiltakozásokról és az általános hangulatról is kérdeztük.

„Úgy érzem, ez a baleset volt az a szikra, ami beindította a társadalmi változást” – fordította komolyra a szót. Nem ez volt az első csapás a szerbiaiakra az elmúlt években – a 2023 tavaszi merényleteket és az iskolai lövöldözéseket sosem heverték ki szerinte az emberek. Aztán visszafordíthatatlan környezeti pusztítással járó beruházást, lítiumbányászatot jelentettek be, amely ellen indultak ugyan tiltakozások, de egy idő után kifulladtak.

„Mindenki visszatér a saját tevékenységeihez, a mindennapi kötelezettségeihez, a magánéletéhez, és az élet megy tovább” – összegezte a nő. De mint mondta, 2024. november elseje más volt. Ekkor valahogy mindenkinél betelt a pohár, mégis, a tüntetéshullámot a diákok indították el – a színésznő szerint ez reményt adott, új lendületet hozott az embereknek.

„Azt hiszem, azért jókedvű most mindenki, mert mindannyian úgy érezzük, mintha felébredtünk volna”

– mondta.

Mire a parkból a főtérre értünk, az már tele volt emberekkel, és mindenféle kreatív Vučić-karikatúrával, köztük egy „Még Pinokkió sem tudna ennyit hazudni” feliratú alkotással.

Pólókon, rendszámtáblákon, transzparenseken és kitűzőkön is megelevenedett a kitartásra biztató pumpaj felirat, a zenét szinte elnyomó folyamatos sípolás, dudálás, skandálás mellett alig lehetett beszélgetni. A tüntetésnek a leghíresebb pokémon, Pikachu is az arca lett, megjelent a merch pultoknál, és valaki Pikachu-jelmezt is öltött.

Késő délután kettévált a tömeg, hogy fogadja azokat az egyetemistákat, akik korábban Strasbourgig bicikliztek, illetve Brüsszelig futottak, hogy felhívják az EU figyelmét Szerbia helyzetére.

„Látod ezeket az embereket, mennyien vannak” – nézett körbe ekkor az egyik tüntető, akit megállítottunk. „Nem csak az egyetemisták jöttek el, hanem mindenki. Bízom benne, hogy így minden megváltozhat.”

A teljes program 12 órán át, délután 2-től hajnali 2-ig tartott. Este nyolc előtt sokan már hazafelé indultak, míg két magyar lány épp a tüntetésre készült – ami ezen a ponton inkább hasonlított egy hatalmas főtéri diszkóra. Arról kérdeztük őket, hogy volt-e bármi változás az utóbbi hónapokban. „Őszintén… nincs. Nem elég” – válaszolta Réka, a Szegedi Tudományegyetem hallgatója, aki a környéken lakik, és a kezdetektől részt vett a megmozdulásokon. „Attól, hogy tüntetünk minden hétvégén, ugyanaz a helyzet” – jegyezte meg.

Csak egy dolog változott szerinte. „Az, hogy összekovácsolta az embereket, a közösséget. Kiállnak magukért. Nem tudom, mikor lesz vége, és normalizálódik az élet, de már várom azért.”

A szerző a Szegeder újságírója. A cikk a Szegeder és a Telex együttműködésének keretében jelenik meg a Telexen is.