Egyszer csak vége lett a 40 éve tartó harcoknak, de a törökök sem értik, mi jöhet ezután

Miközben a nemzetközi diplomácia vért izzad azért, hogy legalább korlátok közé lehessen szorítani a gázai, az ukrajnai, vagy a kasmíri konfliktust, addig az elmúlt hónapokban szép csendben, különösebb külső nyomásgyakorlás nélkül elkezdett megoldódni a Közel-Kelet egyik, korábban meg- és feloldhatatlannak tartott válsága.

A Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) hétfőn bejelentette, hogy leteszik a fegyvert, nem harcolnak tovább Törökországgal, és feloszlatják a szervezetet. A PKK 40 éve küzd az állam ellen az ország délkeleti részén, a szervezetet a török kormány, valamint az Európai Unió és az Egyesült Államok is terrorszervezetként tartja nyilván.

Nemrég a bebörtönzött vezetője, Abdullah Öcalan is arra kérte a csoportot, hogy tegyék le a fegyvert, hogy a kormány el tudja kezdeni a régió fejlesztését. A PKK közleménye szerint sikeresen addig képviselték a kurdok ügyét, hogy a problémákat már demokratikus módszerekkel is meg lehet oldani, így végrehajtották a küldetésüket. Elvileg a lefegyverzési folyamatot Öcalan vezényli majd le, és a török parlament segítségét is kérték.

Az elvi bejelentés mellett azonban a PKK gyakorlati feloszlatásáról még keveset tudni. A háttérben pedig Recep Tayyip Erdoğan török elnök politikai érdekei mellett a nemzetközi helyzet változása is erősen közrejátszhatott.

Évtizedek óta húzódó konfliktus

A kurd etnikum 25-30 milliós lélekszámával a világ legnagyobb állam-nemalkotó népének számít, melynek etnikai-nyelvi tömbjét jelenleg négy állam, Törökország, Szíria, Irak és Irán határai darabolják fel. Ugyan az elmúlt bő száz évben időről időre – például a Török Birodalom felbomlása, Szaddám Huszein diktatúrájának bukása vagy az Arab Tavasz – után rövid időre mindig felcsillan a kurd függetlenség reménye, azonban az állami szuverenitást az elmúlt években egyetlen kurd entitás sem tudta kiharcolni.

A legnagyobb, 15-20 milliós kurd kisebbség Törökország déli-délkeleti részén él; azonban az I. világháború után Mustafa Kemal Atatürk rendszere a szárba szökkenő modernizációs nacionalizmustól fűtve igyekezett az etnikailag-vallásilag tiritarka helyi közösségeket „felrobbantani” és egy homogén, iparosodó török nemzetté formálni. Az 1915-ös örmény népirtás, majd az 1919-22-es görög háború mészárlásai/kitelepítései/lakosságcseréi után az atatürki nacionalizmus első számú célpontjai a kurdok voltak, akiket a nyelvi-kulturális jogok direkt korlátozásától a gazdasági ösztönzőkig számos eszközzel igyekeztek beolvasztani.

A kurdok a diszkrimináció ellenére parlamenti képviselettel is rendelkeznek; ezzel párhuzamosan azonban az 1978-ban alapított marxista Kurdisztáni Munkáspárt 1984-től a rendkívül hegyes délkeleti határvidéken kezdett gerillaháborúba, melyet a török katonai létesítmények elleni merényletekkel egészített ki. A 4-5000 méteres magasságot is elérő hegyláncok által tagolt vidék az ókortól kezdve megnehezíti az összes birodalom dolgát, és a törökök is sokat kínlódtak a PKK bázisainak felderítésével, a gerillák észlelésével, de a Torosz-hegység magasában előforduló kétméteres hóban még a török ellenőrzőpontok ellátásával is (ezek a nehézségek jelentették az ösztönzést a török drónipar felfuttatására). A természeti viszonyok miatt a gerillák ráadásul könnyedén átjárhattak az iraki vagy iráni határon is.

A gerillaháború több tízezernyi áldozattal járt, és a helyi lakosságra rótt terhek miatt a kulturálisan, gazdaságilag és társadalmi pozícióját tekintve is rendkívül tagolt kurd közösségben sem élvezett egyértelmű támogatást. Török nyomásra a PKK-t az Európai Unió és az Egyesült Államok is terrorszervezetként tartja nyilván, de a harcokat sem a nemzetközi elszigeteltség, sem pedig a szervezet óriási tekintéllyel bíró főtitkárának, a szíriai és európai száműzetésben élő Abdullah Öcalannak 1999-es elfogása és elítélése nem tudta véglegesen lezárni.

A PKK gerillaháborúját a véres fellángolások mellett tárgyalásos szakaszok tarkítják. Recep Tayyip Erdoğan például miniszterelnökként, majd a 2010-es évek elején már elnökként egy ideig még a békefolyamat egyik motorjának számított. A titkos, majd 2013-tól a nyilvánosság előtt zajló tárgyalásokon a tűzszüneti megállapodáson kívül egy bizottság is alakult a „megoldási folyamat” koordinálására.

Csakhogy amikor 2014 őszén a törökök minden fronton fúrni kezdték – az öcalani baloldali-feminista-demokratikus ideológiát követő – szíriai kurd milíciák autonómiatörekvését és Iszlám Állam elleni élethalálharcát, akkor a törökországi kurdok milíciája, a PKK is újból aktivizálta magát. A két éven át bimbódzó békefolyamatot Erdoğan végül feláldozta a 2015-ös megismételt választások oltárán, és az elmúlt 10 évben változó intenzitással, de érdemi közeledés nélkül folyt a gerillaháború.

A Crisis Group adatgyűjtése szerint 2015-től 2025 elejéig több mint 7000 ember esett a harcok áldozatául; ebből csaknem 4800 PKK-harcos, 1500 török katona és 650 civil volt. A PKK legutóbb a 2023-as törökországi–szíriai földrengés idején hirdetett tűzszünetet a mentési munkálatok idejére.

Törökország a katonai műveleteit a PKK észak-iraki bázisaira is kiterjesztette, a szíriai polgárháborús intervenciói során pedig fizikailag, etnikailag és politikailag is igyekezett elszigetelni egymástól a törökországi és szíriai nemzetrészt. Ennek jegyében:

• komoly határkerítést húztak fel a 800 kilométeres határra;
• a kisebb hadjáratokkal bekebelezett Észak-Szíria a kurd milíciák helyett a Törökország által támogatott iszlamista erők ellenőrzése alá került;
• és az Aszad-rezsim elleni harcban kevéssé, a civil lakosság elleni atrocitásokban annál inkább jeleskedő iszlamisták nyomában erre a területre kezdték el visszatelepíteni a Szíria más részeiről Törökországba menekült arabokat.
• 2022-től pedig az ukrajnai háborúra irányuló figyelmet kihasználva egy 1200 kilométeres, egységes biztonsági zónát alakítottak ki a szíriai–iraki határ mellett.

A PKK és a török állam háborúja Nyugat-Európára is kiterjedt; a svéd NATO-csatlakozás körüli viták megmutatták, hogy Ankara saját zsarolási potenciálját sem restelli bevetni, ha az emigráns kurdokról van szó.

A török ipar ékkövének számító Turkish Aerospace Industries repülőgyár ankarai üzeme elleni 2024 októberi terrortámadás közvetett módon megmutatta, hogy előrehaladott tárgyalások folynak a polgárháború felfüggesztéséről. Többen ugyanis pont a folyamat kisiklatásának szándékát látták az öt halálos áldozattal és huszonkét sérülttel járó támadásban. Törökország válaszul végrehajtott csapásokat Irakban és Szíriában tucatnyi, szerintük a PKK-hoz köthető kurd célpont ellen.

A nyilvános nyilatkozatok és a kiszivárgott háttérinformációk miatt viszont nem okozott meglepetést, hogy 2025. február végén a 75 éves Öcalan a kurd-török megbékélés platformján álló Népek Egyenlősége és Demokrácia Pártja (DEM) képviselőinek látogatásán egyoldalúan meghirdette a fegyverletételt, a PKK március elsejével egyoldalú tűzszünetet hirdetett, majd a május első hétvégéjén, az iraki kurd autonóm régióban tartott kongresszusán azt a döntést hozta, hogy

feloszlatja a szervezetet, és lezárja a fegyveres ellenállás korszakát.

A lépést azzal indokolta, hogy a PKK „elérte céljait”, mivel a kurdok egyenlőségi törekvéseit már demokratikus módszerekkel is ki lehet vívni.

A függetlenség kora leáldozott

Az elmúlt évtizedekben valóban történtek előrelépések a kurdok nyelvhasználati és kulturális jogainak bővítésében; Törökországban kurd nyelvű tévé- és rádióadó is működik, és az iskolákban is megjelent a kurd nyelv, mint választható tantárgy.

Azonban a kurdok – nem függetlenül a törökországi ellenzék egyre durvább adminisztratív eszközökkel való elnyomásától – politikai jogai rendszeresen sérülnek.

2015 óta nem kevesebb, mint 150 kurd településvezetőt mozdítottak el posztjából a PKK vélt vagy valós támogatása miatt, és sokukat el is ítéltek. A CNN felhívta a figyelmet arra, hogy a PKK az utóbbi években a független kurd állam helyett már megelégszik autonómiatörekvéseinek elfogadásával.

A vezető kormányerő, Erdoğan Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) óvatos optimizmussal fogadta a bejelentést, mondván, ha „teljes mértékben végrehajtják a PKK döntését, felszámolják szervezeteit, leszerelik illegális létesítményeit, akkor az valóban fordulópontot jelent”. Maga Erdoğan pedig egy hétfő esti ankarai kormányülés után azt mondta, hogy a lépéssel „terrorizmusmentessé” lehet tenni az országot.

Törökország a PKK megszűnésétől a Reuters szerint joggal remélheti, hogy konszolidálódik a viszony déli határain – noha a török elnök elmúlt tíz évének egyik kedvelt belpolitikai eszköze volt a kurdok elleni agresszió fel- és letekerése.

Az elvi elköteleződés és méltatás mellett a PKK feloszlásáról keveset tudnunk – ezt jól mutatják a lépést üdvözlő török, kurd és nemzetközi nyilatkozatok sablonfrázisai. Az Atlantic Council agytröszt elemzése szerint

nem világos, mi lesz az akár 20-30 ezernyi leszerelő fegyveressel, engedélyezik-e a török hatóságok azt, hogy egy harmadik ország (például az iraki kurd regionális önkormányzat) fogadja be őket.

És a török vezetés egyelőre nem hozott nyilvánosságra a maga részéről semmilyen, a megbékélést szolgáló új intézkedést, és a béketárgyalások intézményi keretei is hiányoznak.

A háttérben pártalkuk is felsejlenek: Devlet Bahçeli, Erdoğan szélsőjobboldali szövetségese, a nacionalista Nemzeti Mozgalom Pártjának vezetője a PKK-val kötött alku kormányzati felelőse. A Guardian isztambuli tudósítójának információi szerint egyebek mellett Öcalan ítéletének felülvizsgálatának belengetésével igyekszik nyomást gyakorolni a DEM-re annak érdekében, hogy a párt támogassa a kormánykoalíció azon törekvését, hogy alkotmánymódosítással újabb indulási lehetőséget biztosítsanak a 2023-ban az alkotmány alapján utolsó elnöki ciklusába kezdő, most 71 éves Erdoğannak.

A megbékélési törekvésekben közrejátszhat a nemzetközi helyzet változása is. A szomszédos Szíriában ugyanis az Aszad-rendszer gyors összeomlása miatt egzisztenciális dilemmák elé került helyi kurd erők kiegyeztek a dzsihadistából néppártosodott iszlamista vezetéssel, és márciusban megállapodtak a szír államszervezetbe történő katonai-adminisztratív-gazdasági betagozódásról.

Annak ellenére, hogy a vezető szíriai kurd milícia, a YPG ragaszkodik az öcalani ideológiához, egy egységesebb Szíria részeként törvényszerűen eltávolodik török elvtársaitól. A leszerelést a PKK-nak évtizedek óta menedéket adó iraki Kurdisztáni Autonóm Régió vezetése is támogatja. Az 1991 óta de facto független iraki kurdok a 2017-es függetlenségi népszavazással már megégették magukat, és most a béke beköszöntétől a PKK fegyvereseinek távozása mellett a török hadsereg által megszállt Észak-Irak visszatérésében is reménykednek.