Halála után hat évvel megjelenik Tandori Dezső valóban első verseskötete

Tandori Dezső első verseskötete nem úgy jelent meg, ahogyan ő szerette volna. 1964-ben visszadobta a kéziratot a Magvető Kiadó. Dr. Végh László magánarchívumából elő is került egy felvétel, amin Tandori Kardos György, a Magvető akkori vezetőjének éles hangú elutasító levelét olvassa. Kardos ítélete: az akkor 26-hoz közeledő Tandori nem reménytelen, de még éretlen.

A kötet végül 1968-ban, a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában megjelent ugyan, de némileg átalakítva, és a kiadó nem engedte, hogy a kötet Tandori szándékainak megfelelően Egyetlen címmel jelenjen meg. Ehelyett a Töredék Hamletnek cím került a borítóra.

De a költő azért nem hagyta annyiban: egy példányt az Egyetlenből is készített, ezt postázta Márffy Albinnak. Aztán a notesz 60 éven át pihent Franciaországban, majd Belgiumban, egészen addig, amíg Pándi Balázs, a Telex újságírója és zenész, szenvedélyes Tandori-kutató, munkája során ráakadt Márffy Albinra. „A találkozás Albinnal olyan láncolata az eseményeknek, amire Tandori biztos evidenciatörténetként tekintene” – mesélte Pándi. Néhány éve éppen megrendelt két használt dzsesszlemezt egy kiskunfélegyházi eladótól. „A második lemezen sokat hezitáltam is, hogy belefér-e, kell-e, de rendes gyűjtőként hamar meggyőztem magam, hogy megveszem azt is. Ebben volt egy matrica, amin az állt, hogy »Tandori Dezső gyűjteménye«. Miután teljes eksztázisban hívtam az eladót, mondta, hogy nála van a teljes lemezgyűjtemény, szinte érintetlenül. Így megállapodtunk egy mindenkinek előnyös konstrukcióban, és apránként hozzám kerültek a lemezek. A borítókat nyilván alaposan átnéztem, hátha van bármelyikben egy kézirat, rajz, bármi kéznyoma Tandori Dezsőnek. Észrevettem, hogy pár Brassens-lemez borítójára írtak ajánlást, de ott csak egy A betű szerepelt mint ajándékozó. Először Baranyay András grafikusra gondoltam, róla tudtam is, hogy legfőképp Schubertet és Brassens-t hallgat. Aztán egy Chieftains-borítóban megláttam egy bővebb ajánlást, ahol már Albin neve szerepel, ugyanazzal a jellegzetes A betűvel.”

Aztán Pándi a Műcsarnokban éppen egy Baranyay András-kiállításon hallotta, ahogy a háta mögött Márffy Albinról beszélgetnek egy róla készült fotó mellett. Az egyik beszélő lelkesen újságolta, hogy Albin milyen jó kondiban van, hegyikerékpározik, és elérhető a neten.

„Innen pár lépés volt felvenni a kapcsolatot, és mivel alig 2 héttel később egyébként is Belgiumba készültem egy turné miatt, tettem egy gyors látogatást Albinéknál. Ezt azóta vagy egy tucatnyi követte.”

Márffy Albin Bernáth Aurél festőművész tanítványa volt, és ő maga is képzőművésznek készült. 1963-ban azonban elhagyta Magyarországot, és nyomdai grafikusként kezdett dolgozni Nyugaton. „Tandorinak Albin volt a minden, a legjobb barátja. Rengeteg levelet írt neki, gyönyörű leveleket a barátságukról” – mesélte Pándi. Tandori és Márffy egyébként annyira intenzíven leveleztek, hogy a budapesti anekdota szerint Tandori postása is ismerte már a küldeményeket. Volt olyan is, amire elég volt csak egy igazolványképet ragasztani, a postás ennyiből is pontosan tudta, kinek kell vinnie. Sőt, mivel a postás látta, hogy Márffy gyakran küld nyugati lemezeket postán Tandorinak, ő is kért tőle néhányat, és meg is kapta őket. „A dzsessz akkor már nagyon ment Nyugaton. Nagyon klassz dolgok voltak, de otthon nem nagyon lehetett kapni ezeket a lemezeket – mesélte a Belgiumban élő Márffy Albin. – Én küldtem ezeket, ő meg folyóiratokat küldött, és verseket. Rengeteg levelet írt. Márffy és Tandori fiatal koruktól nagyon jó barátok voltak. – Sokszor találkoztunk, és rengeteget telefonáltunk. Budapesten, otthon nekünk volt telefonunk, és amikor csak megcsörrent, már mindenki kiabált is, hogy »a Dezső!«.”

Tandori műveiben is fel-feltűnik Márffy Albin, az Egy talált tárgy megtisztítása című kötetben például egyszerűen A.-ként szerepel – erre is csak azután derült fény, hogy Pándi felkereste, korábban ugyanis évtizedekig nem tudták megfejteni az irodalmárok, ki is lehet az az A.

Márffy Albin bízta Pándi gondjaira az Egyetlen egyetlen példányát is, azt mondta, ez a legféltettebb kincse. Márffy azt mondta, nem szerette volna, ha a kötet a Tandori-hagyaték más részeivel együtt a Petőfi Irodalmi Múzeumhoz kerül, mert egyrészt nincs jó véleménye a PIM-ről, másrészt szerinte ott az Egyetlen elkallódhatott volna. Ebből születik meg most a fakszimile Simon Márton független kiadójánál, az Okapi Pressnél.

„Ezért van jelentősége ennek, mert kicsit igazságot is szolgáltat az ember. Ezt a kötetet Tandori így akarta kiadni, ezzel a címmel, ezekkel a versekkel, ebben a sorrendben, és hogy ez nem így történt, a késői prózájában is megjelenő, haláláig feloldatlan trauma maradt. Aztán, amikor a Magvetőnek nem kellett, azt mondta, »csesszétek meg, ha nem adjátok ki, akkor kiadom én egy példányban, annak az embernek, aki nekem a legfontosabb«. És ez Albin volt. Valahol azért ez egy eléggé punk gesztus” – mondta Pándi, és hozzátette, ő azért dolgozik, „hogy Tandoriról lekerüljenek a rávulkanizálódott káros közhelyek, és amik mint a kissé flúgos sapkás bácsit mutatják be, aki madarakkal élt a Lánchíd tövénél”. Úgy érzi, ebben az erőfeszítésében nemcsak szövetségesre talált Márffy Albinban, de egy csodálatos barátra is. „Első találkozásunkkor órákat beszélgettünk végig úgy, hogy éreztem, minden egyes gondolatát értjük a másiknak, minden evidens, ami Tandorival kapcsolatos.”

Nagy Judit, aki Tandori felesége, Ágnes révén a költő örököse, azt mondta, nagyra értékelik, hogy Pándiban elkötelezett Tandori-rajongóra találtak, „aki lelkesen, folyamatosan kutatja fel, és őrzi meg az érdeklődők számára a Tandori-munkákat, és aktívan részt vesz ezeknek a minél szélesebb publikálásában”. Hozzátette, ők örömmel és hálával támogatnak mindenkit, aki hozzájuk hasonlóan fontosnak tartja Tandori Dezső és Tandori Ágnes szellemi hagyatékának megőrzését, ápolását és dokumentálását.

A most megjelenő kötetben szerepel legalább 5 olyan vers, ami más Tandori-kötetekben eddig nem jelent meg, de a végül Töredék Hamletnek címet kapó hivatalos első kötetbe is került olyan írás, ami ebből még hiányzik.

„Ez a kis könyv illik ahhoz a hangfelvételhez, amin Dezső felolvasta a Magvető Kiadó elutasító levelét – mondta Márffy Albin. – Nem hőbörög, nem dühöng, csak keményen és tisztán beolvas.” Márffy szerint azzal, hogy barátja „elment az Ápiszba, vett egy kis ócska füzetet, saját kezével, 60 oldalon, nagyon szépen írva, tartalomjegyzékkel leírta a verseit”, elsősorban a rendszernek olvasott be, sajátos kritikája az akkori légkörnek szólt. Pándi egyetért ezzel, szerinte köze lehetett a kiadói visszautasításnak ahhoz, hogy a Magvető egyszerűen tartott a verseskötettől. „Akkoriban Magyarországon is kezdett témává válni a művészek körében a buddhizmus, a tanai művekben is meg- megjelentek, és attól tarthattak, nehogy átejtse valahogy a rendszert ez a fiatal költő, nehogy valahogy túljárjon az eszükön.” Bár nem került elő konkrét bizonyíték, hogy tényleg a szűk látókörű buddhizmusgyanú miatt utasították volna vissza a versek kiadását, némi alapja azért lehetett a gyanakvásnak. A kötetben ugyanis van egy Koan bel canto című vers, valamint Koan I., II. és III. című mű is. A koan pedig eredetileg tényleg a zen buddhista gyakorlatokban használt történetet vagy párbeszédet jelent.

Márffy szerint Tandori Dezsőt éppen azért nem sértette meg igazán mélyen a Magvető visszautasítása, „mert ő pontosan tudta, mit ér. Én beleérzem ebbe a kis füzetbe, hogy ez egy magabiztos és nyugodt kiállás is a diktatúra őrültsége és butasága ellen.” Barátja elmondta, hogy Tandori akkoriban rengeteget dolgozott, az írás mellett éjjeliőr volt egy külvárosi kollégiumban, később pedig fordított. Az pedig, hogy emellett vette a fáradságot az Egyetlen lejegyzésére, csak emeli a kötet értékét. Márffy Albin ugyanakkor igyekezett kisebbíteni a saját szerepét a történetben. „Nem tudom, hogy az írás idején végig arra gondolt-e, hogy ezt nekem csinálja. Az van ugyan beleírva, hogy az akkori feleségemnek és nekem ajándékozza, de nagyon örülök, hogy most megismerheti ezt a kötetet a közönség. Csodálatos ember volt, egy igazi zseni, aki tényleg ennyire konkrétan tudott zseni lenni. Engem már az is megváltoztatott, hogy találkoztunk és ismeretségben voltunk.”

Az Egyetlen minden során érződik, mennyire mély volt Tandori Dezső és Márffy Albin barátsága, Tandori gondosan, gyöngybetűkkel jegyezte le a verseit, kifejezetten olvasásra szánva. Leveleiben Pándi szerint néha azért slamposabb volt a kézírása. Tóth Ákos, a Tandori hagyatékát gondozó irodalomtörténész szerint már az is jellemzi Tandorit, hogy a Márffy Albinnak elküldött Egyetlen notesz kézírással készült. „Abban az időben bőven használt már írógépet, és a kötetben szereplő versek írógéppel írva is fennmaradtak a hagyatékban” – mondta Tóth, aki szerint Tandorinak „mély köze volt az írás mesterségbeli részéhez”.

„Radnóti Sándor a Holmi szerkesztőjeként jegyezte meg, hogy Tandori verseinek jelentős része pontosan a lap alján ér véget, és tényleg jellemző a művészetére, hogy még az A4-es papírt is olyan adottságként kezeli, amit belekalkulál a folyamatba, és kreatívan használja. De ugyanígy, ha például zöld filccel ír, az is újraszituálódik a szövegben. Az írás anyagisága, az írás mint a közlés médiuma mindig is foglalkoztatta.” Erről Márffy Albin is beszélt, felidézte például Tandori egyik neki írt levelét, amit éppen zöld filccel írt, és megemlítette a szövegben azt is, hogy egyik madara, Szpéró csipegetné a papírról a zöld filccel írt pontokat.

Tóth Ákos szerint ez részben átvezet ahhoz a kérdéshez is, hogy miért utasították el Tandorit olyan gyakran a magyar kiadók. Hiszen, ahogy Tandori maga is fogalmazott: csak a Magvető háromszor „rúgta ki”, a Töredék Hamletnek utáni második kötet, az Egy talált tárgy megtisztítása pedig a Szépirodalminak nem kellett, ahová eleve azért ment az első kötettel, mert a Magvető elutasította. „A Tandori-jelenséget nehezen viselte az akkori magyar könyvkiadás, és azt gondolom, a mai is nehezen viselné – magyarázta Tóth Ákos. – Nincs az a kiadó, ami ne lepődne meg, ha egy éven belül háromkötetnyi szöveget küld be egy alkotó. Tandori Dezsőnél az írás tényleg megszakítatlan folyamat volt, ami azt is jelentette, hogy állandó tevékenységként tekintett rá, és nem zárt, könyvnyi projektekben gondolkodott. Nem érdekelték a kereskedelmi szempontok.”

Tandori emiatt inkább a korabeli folyóirat-kultúra szabályaihoz passzolt, és Tóth szerint azt be is lakta, főleg azzal összevetve, hogy a művészetének hagyományos értelemben vett kötetekbe rendezésével néha mennyire nehezen boldogult. Erre utalt Pándi Balázs is, amikor arról beszélt, neki azért tetszik Tandori, mert életműve nemcsak hatalmas méretével kondicionál a végtelenségre, „hanem azzal is, hogy nincs benne egy fő mű. Mármint egy Főmű című verseskötete, az pont van, de olyan fő alkotás, amit ki lehetne emelni belőle, és ajánlani az embereknek, akik kérdezik, hogy »fú, Tandorit akarok olvasni, mivel kezdjem?«, olyan nincsen. Ez itt olyan, hogy ha 2-3 könyvet elolvasol tőle, az még messze nem akkora dolog.”

Tandori azért is tekinthetett folyamatos tevékenységként az írásra, mert hatalmas saját életműve mellett ő volt a 20. század egyik legjelentősebb magyar műfordítója is. Olyan szerzők munkáit fordította, mint Sylvia Plath, Virginia Woolf, Franz Kafka, Robert Musil, Stefan Zweig, Karl Kraus, Peter Handke vagy Graham Greene, de az ő hangján szólaltak meg Heine és Novalis versei, vagy olyan filozófusok, mint Hegel és Nietzsche. Emellett rengeteg levelet is írt. Márffy Albin azt mondta: „Élvezetes, spontán levelet írt, és nagyon sokat, így maradt erős a kapcsolatunk. Volt, hogy egy levelébe beleírta már azt is, hogy írt nekem még három levelet, és várja már, hogy azokat is feladhassa. Emellett verseket is küldött, akár két-három változatban is.”

„Tandori Dezső 2019-ben halt meg, azóta folyamatosan dolgozzuk fel a hagyatékot, de olyan hatalmas az anyag, hogy már eddig is sok meglepetés ért bennünket” – mondta Tóth Ákos. Megjegyezte azt is, hogy bár Tandori szinte mindent megőrzött, ő maga kezdte felépíteni a saját archívumát, a pályakezdéséről mégis csak keveset tudunk. „Tudjuk, hogy Nemes Nagy Ágnes volt az irodalomtanára, és szorosan kapcsolódott a Nemes Nagy-féle körhöz, Ottlik Géza barátja volt, ezt mind tudjuk. De miért kezdett eltávolodni ettől a csoporttól? Milyen hatások érték? Egyáltalán, miért döntött a költészet mellett, ha korábban prózával indult? Azt hiszem, hogy ez, a most megjelenő kötet is sokat hozzátesz ahhoz, hogy el tudjuk képzelni a húszas éveiben járó, fiatal Tandorit.”