Nem sakk ez, hogy ne lehetne két magyar király is a kerekasztal lovagja

François Villon verseit kölcsönözte ki, olyan kiadásban, amiben az angol fordítások mellett ott voltak a francia eredetik is. A királyokról írt balladák között találkozott ezzel a sorral (persze angolul): „mi történt a bohémiai Ladislasszal”. Pow a szövegkörnyezetből is kikövetkeztethette, hogy Villon itt a 17 éves korában rejtélyes körülmények között meghalt V. László magyar és cseh királyról beszélt.

„Gondoltam, »azta, vicces, hogy egy 15. századi francia paraszt a magyar királyt emlegeti«, úgyhogy átnéztem a másik oldalra, hogy hogy volt a név eredetiben franciául. Ott láttam először, hogy »Lancelot, le roy de Behaigne«, amitől végigfutott a hideg a hátamon. Az a fajta, ami akkor jön rád, amikor tudod, hogy kutatóként valami olyanra bukkantál, ami megváltoztathatja az életed, vagy ami életed nagy esélye lehet” – emlékezett vissza Stephen Pow, amikor erről kérdeztük.

Ez az egy fordítás teljesen magával ragadta, és megpróbált utánanézni, mit mond a szakirodalom, miért használja az egyik leghíresebb középkori francia költő egy artúri lovag nevét, amikor egy magyar királyról ír. Nagy meglepetésére azonban semmit nem talált erről, és amikor a Lancelot (ugye franciául, tehát nagyjából Lanszölóként kell ejteni) név etimológiáját kutatta, akkor sem talált semmilyen említést semelyik magyar királyról.

Pedig Pow már korábban felfigyelt a leghíresebb magyar László királyra, I. (Szent) Lászlóra. Egy 2015-ös konferencián kísérőként önkénteskedett, és ott hallott először róla, valamint lányáról, Piroskáról, aki bizánci császárné lett. A konferencián több érdekességet is megtudott a királyról: például azt, hogy majdnem keresztes hadjáratot indított (ami Klaniczay Gábor történész szerint inkább később kitalált propaganda), hogy milyen hősiesen védte Nyugat-Európa peremvidékét, valamint azt, hogy milyen legendák fűződnek a nevéhez.

„A Képes krónikában az áll, hogy László egy elrabolt hajadon és az őt elorzó pogány kun nyomába ered, mert azt hiszi, hogy a püspök lányáról van szó, ezért hősiesen kockáztatja életét. Életveszélyes sebeket szerez, de végül megmenti a lányt, majd rájön, hogy nem is a püspök lánya. A történet végén még egy kicsit bosszús is lesz, mert a nő arra kéri, hogy ne ölje meg az őt elrabló kunt, amiben látszik, hogy a magyar legenda összetett, morálisan szürke – magyarázta Pow.

– Amikor először hallottam erről a Lászlóról, arra gondoltam, hogy »ennek a fickónak híresebbnek kéne lennie. Hogy nem hallottam még róla?«”

Ezért is kavarta fel annyira a Villon-ballada, hiszen rájött: talán tényleg hallott már I. László magyar királyról, csak akkor még nem tudta, hogy róla hall. El is kezdte kidolgozni az elméletét, miszerint Lancelotot, a kerekasztal talán leghíresebb lovagját, aki a Szent Kelyhet keresi, és akinek kedvenc színe a kék, I. (Szent) László magyar királyról mintázták. És ahogy elkezdte vizsgálni ezt a hipotézist, egyre több bizonyítékot talált.

A történetek szerint Lancelot egy király fia, ám apja korán meghal. El kell menekülnie az otthonából, ezért egy tündér, a Tó úrnője neveli fel, majd felnőttként csatlakozik Artúr király lovagjaihoz, és rengeteg hőstettet hajt végre, meglehetősen sok vérontással. A lovag Ginevra nagy rajongója, ami közrejátszik Artúr királyságának összeomlásában.

De egy francia költő miért brit legendákat dolgozott fel? Pow rámutatott, hogy a saját történeteiket, saját legendáikat is szerették (mint például a Roland-éneket), de ahogy a mai emberekét, úgy a középkori franciák fantáziáját is megmozgatta az egzotikum, a távoli helyek varázsa.

„A vágyakozás a távoli világok érzékelése után. Ezek sokkal titokzatosabbak és érdekesebbek, ezek az legendák a keltákról és Artúr királyról, erről a sötét korban. Van ebben valami kiismerhetetlen, éteri és misztikus, szemben a saját egyszerű, megismerhető világoddal.”

Pow szerint Lancelot nőrablós esete valójában I. László sztorija kicsit újragondolva, romantizálva, hogy fogyaszthatóbb legyen a kor könyvmolyai számára. Miután észrevette ezt a párhuzamot, Pow már bárhová nézett, hasonlóságokat látott.

Persze joggal felmerülhet, hogy hát ne szórakozzunk már! Ez, hogy „a hős lovag megmenti a szegény elrabolt lányt”, gyakorlatilag az egyik legismertebb irodalmi toposz, ne tegyünk már úgy, mintha Szent Lászlóé lett volna az első eset. Pow szerint azonban ez nem ilyen egyszerű, ugyanis A Kordé lovagja előtt ez egyáltalán nem volt egy gyakran ismételt motívum.

„Igen, később valóban így alakult, de ez a történet szenzációs volt, mert ez az első, hogy a hősiesség, lovagiasság volt a központi eleme.”

Ginevra kiszabadítása és elrablása önmagában nem új történet, ugyanis már a walesi-brit mondakörben is megjelent, de azokban Artúrék nem tudtak mit kezdeni a helyzettel, ezért szerzetesek egyezkedtek a királynő fogvatartóival.

Tehát De Troyes kicsit átírta a történetet, hogy más erények kerüljenek fókuszba. De vajon miért? Ezt így, majdnem ezer év távlatából nehéz lenne megmondani, de szerencsére a művész az előszóban megírta, miért ezt a történetet választotta, ahogy azt is, hogy miért így mesélte el: mert pártfogója ezt kérte tőle.

A pártfogója pedig nem más volt, mint Mária champagne-i grófné, aki annak a Margitnak volt a féltestvére, akinek kezéért (és a francia szövetségért) III. Béla királyunk kampányolt. Az a III. Béla, aki azon is dolgozott, hogy az egyház szentté avassa a közel 100 évvel korábban, 1077 és 1095 között uralkodó I. Lászlót.

Pow 2017-es tanulmánya szerint ez az egyik legjobb bizonyíték az elméletére. Bár így, közel 1000 év távlatából nehéz ezt meghatározni, de Claude Luttrell francia kutató szerint De Troyes valamikor az 1180-as években írhatta az artúri műveit – a kordésat nagyjából 1186–1187-re datálja.

Ez azért kifejezetten fontos, mert a jelenleg uralkodó irányzat szerint De Troyes valamikor az 1170-es években és az 1180-as évek elején írta a verseit, viszont III. Béla és Capet Margit csak 1184-ben házasodtak össze, így ha a Kordé lovagját De Troyes az 1170-es években írta volna, akkor megdőlne az elmélet, hogy Lancelot története házassági tárgyalás során ihletődött.

Viszont Luttrell eltért a mainstream történészi elképzeléstől, és szerinte De Troyes Érec és Énide című versében – ami valószínűleg az első ilyen lovagverse – vannak részek, amik egy másik, 1183 körül írt műre (Allain de Lille De planctu Naturae and Anticlaudianus című munkájára) utalnak, tehát az Érec logikusan az évben, vagy később jelenhetett meg (a tudomány jelenlegi állása szerint a vers inkább az 1160-as, 1170-es évekből származik).

Pow szerint a történészek nem igazán tudták megcáfolni Luttrell elméleteit, úgyhogy egyszerűen ignorálták őket, mert nem illettek bele az uralkodó irányzatba.

„Luttrell előállt egy elmélettel az 1980-as években, ami szembement sok korábbi elképzeléssel. A tudományos közösség viszont nem megcáfolta az új elméletet, hanem inkább elhallgatta azt, mert ha elfogadták volna, akkor sok kolléga korábbi munkája egyik pillanatról a másikra hibássá vált volna”

– mondta Pow, aki szerint az elmúlt évtizedekben több kutató is arra jutott, hogy Luttrellnek lehet igaza.

Bárhogy legyen, a Lancelotról szóló vers jó eséllyel valamikor 1175 és 1185 között született, pont akkor, amikor Mária III. Bélával bizniszelt. Pow szerint a hosszas egyezkedés közben szóba kerülhetett I. László, akinek szentté avatása érdekében akkoriban erősen kampányolt a Magyar Királyság, és Mária úgy gondolhatta, imponálna Bélának, ha a lovagkirályt valahogy behúzná az artúri mondakörbe. Ezért írta át romantikusabbra De Troyes László kunos, emberrablásos sztoriját.

„Mária így akarta kimutatni, mennyire becsüli az új francia–magyar köteléket, mennyire becsüli a leendő sógorát. És ez az oka annak, hogy Lancelot az elmúlt két évszázadban teljesen homályban tartotta az Artúr-kutatókat. Egyszerűen nem tudják, miért olyan nagy szám ez a fickó. És a semmiből bukkant fel, a neve semmit sem jelent. Nem lehet visszavezetni semmire” – mondta Pow.

Bár Pow már ezt is jelentős bizonyítéknak tartja, nem ez a legerősebb érve. Nem ám, ugyanis most jön az igazi pièce de résistance: a nyelvtan!

Volt ugye László király. Latinul Ladislausnak hívták – persze nemcsak a miénket, hanem minden László királyt, akiket a franciák otthon rendszeresen Lancelot-nak hívtak. A történész úgy látja, hogy amikor kollégái egy-egy ilyen, önálló esettel találkoztak, akkor nem tűnt fel nekik a minta, és azt gondolták, hogy a franciák azzal akartak kedveskedni egy lengyel vagy magyar királynak, hogy úgy hívták, mint a kerekasztal leghíresebb lovagját.

„Szerintem viszont pont a lovak elé fogták a kocsit.”

Pow szerint a franciák – pontosabban Chrétien de Troyes – a 12. század végén vették kölcsön a László nevet, csak Lancelot-ként, és később ezt adták vissza a kelet-európai uralkodóknak. Itt jön a képbe a nyelvtan.

A 12. század végi ófranciában az E/1 hímnemet egy -oz végződéssel aggatták rá nevekre, pont, ahogy korábban a rómaiak a latinban -us végződést raktak férfinevekre (Marc-Marcus, Yēšūă-Jesus), még akkor is, ha amúgy azok külföldről behozott nevek voltak, és nem volt rajtuk -us. Így járt Nagy Károly frank császár is, aki franciául Charles volt, viszont a latin Carolust használta. Na de ha Nagy Károly nem menekült a névalakítástól, akkor egy magyar király hogy úszná meg?

Pow szerint így lett a Laszloból Lancelot-Lanceloz, amit korabeli feljegyzésekben is megtalált. Azonban az 1200-as években elképesztő nyelvújítás zajlott, és az -oz-t leváltották -os-re, így az 1230 körül írt Lancelot-Grál, avagy Vulgáta-ciklusban már Lancelos-ként szerepel. Legalábbis többnyire, ugyanis mindhárom végződés előfordul, de a legkorábbi művekben az -oz végű, kicsit később az -os-es alak, és időként egy-egy -t is megjelenik. Pow jelenleg is kutatja, hogy egész pontosan min múlott, hogy az író melyik végződést használta. A következő évtizedekben aztán az -s egyre gyakrabban -t-re váltott, és végül Thomas Malory az Artúr halála című művében örökre bevéste a Lancelot nevet a köztudatba.

Az -n pedig Pow szerint az európai nyelvekre jellemző nazalizálás miatt kerülhetett a László névbe, erre több példát is talált. Amikor Árpád-házi II. László magyar király 1163-ban meghalt, egy német krónikás Lanslauként írt róla. Ha ez nem lenne elég, egy Itáliába vándorló magyar szerzetest, akit itthon Lászlónak neveztek, ott már Lanzelaunak hívták.

„Vagy könnyebb volt számukra így kimondani ezeket a neveket, vagy a latinosított Ladislausból a -d-t -n-re váltották” – magyarázta Pow. Bár még nem tudja, hogy ez pontosan hogy történt, több példát is mutatott arról, hogy az 1200-as évektől több európai uralkodót, akinek László volt a neve (Vladislaus, Ladislaus), a franciák Lancelot-nak hívtak.

„Ezt részletesen be tudom mutatni, és szerintem ez a legfontosabb elem, mert az egy dolog, hogy egy esetben erre lehet legyinteni, hogy a francia udvaroncok kedveskedni akartak, mondjuk, V. Lászlónak azzal, hogy az 1450-es években Lancelot-nak hívták. De hogy magyarázzák meg a nápolyi király lancelot-zását, vagy a magyar királyokét?”

Arról nem is beszélve, hogy – ahogy a szemfülesek talán már kiszúrták – II. László 1163-as halála korábban volt, mint az, hogy De Troyes az 1170–1180-as években először írt Lancelot-ról. Tehát Pow szerint a név előbb létezett, mint az irodalmi lovag.

Miután Pow megosztotta másokkal az elméletét, többekben felmerült, hogy ha I. László, aki ugye szent, és a krónikák szerint gyilkolós lovagkirály léte ellenére alapvetően egy mélyen vallásos ember volt, akkor mégis hogy lehetne ő az alapja egy olyan történetnek, amiben jelentős szerepet kap a hűtlenség és a házasságtörés. A történész szerint azonban ez nem ilyen egyszerű, mert kontextusában kell néznünk a legendát. Az 1180-as évek egyik legnépszerűbb lovagos műve a Trisztán és Izolda volt, ami nagyon leegyszerűsítve egy lovag és egy hercegnő tiltott szerelméről szól. Ha ezek a történetek nem lettek volna olyan népszerűek – érvel Pow –, akkor joggal feltételezhetnénk, hogy egy sztori, amiben Ginevra a leghűségesebb lovagjával szarvazza fel Artúr királyt, nagy port kavart volna a 12. századi udvarban.

„De imádták a sztorit. Ezért gondolom, hogy Mária egyrészt kedveskedni akart Bélának azzal, hogy I. László egyik kalandjából írat verset, de közben egy kis Trisztánt is bele akart vinni a sztoriba.”

Ez a kettősség A Kordé lovagjában is megjelenik, ugyanis úgy néz ki, Chrétien de Troyes nem értett egyet azzal, hogy a szex majd feldobja a művet. Azzal pedig főleg nem, hogy Ginevra megcsalná Lancelottal Artúrt. A költő művelt ember volt, és akkoriban az ilyen emberek általában egyházi intézményekben tanultak, vallásosak voltak, de legalábbis kötődtek az egyházhoz. A mű utószavából ki is derül, hogy azt nem De Troyes, hanem Godefroi de Leigni fejezte be.

„De Troyes azt mondhatta, hogy »én aztán nem írom meg ezt a mocskot«. Kicsit olyan lehetett, mint amikor manapság kreatív nézeteltérésre hivatkozva egy producer lecseréli egy film rendezőjét.”

Másik, kisebb bizonyítéka az, hogy a történet nagy részében nem tudni, kit is rejt a sisak, és csak a sztori csúcspontján derül ki, hogy Lancelot az. Pow szerint ennek nem sok értelme lenne, ha a névnek nem lett volna eleve valamilyen jelentősége.

„Ha csak egy kalapból véletlenszerűen kihúzott névről van szó, akkor a szerző miért gerjeszti ezt a feszültséget, hogy nem tudod, ki a főszereplő, amíg meg nem menti a lányt? Talán azért, mert a névnek van valami jelentősége a befogadó számára” – aki Pow szerint ugye nem más, mint III. Béla magyar király.

De miért volt ilyen fontos a francia–magyar frigy? Az 1180-as években egyre nagyobb volt a feszültség a bizánciak és a nyugat-európai királyságok között, amin nem segített, hogy 1182-ben legyilkolták Konstantinápoly római katolikus lakosságának jelentős részét. Mi sem mutat rá jobban az egyre nagyobb feszültségre, mint az, hogy alig 20 évvel később, 1204-ben a keresztes lovagok elfoglalták Konstantinápolyt, és létrehozták a Latin Császárságot.

A negyedik keresztes hadjárat előtt Pow szerint úgy tűnhetett, hogy a magyarok partnerek lennének a Bizánci Császárság megregulázásában, ezért lehetett fontos a menyegző. A Bizánccal kapcsolatos ellenérzéseket az is jól illusztrálja, hogy De Troyes második nagyobb verse, a Cligès (vagy Cligés) arról szól, hogy egy görög (ami itt gyakorlatilag bizáncit jelent) császár fia Artúr udvarába utazik, hogy kitanulja a lovagiasság csínját-bínját, ott beleszeret a király unokahúgába, és szerelmük gyümölcseként megszületik a címszereplő Cligès. Zajlik a cselekmény, Cligès visszakerül Görögországba, és ott nevelkedik fel. Beleszeret nagybátyja, azaz az időközben trónra lépő új császár feleségébe, Fenice-be, de mielőtt ebből bármi kisülne, apja nyomdokaiba lép, és elutazik Artúrhoz lovagiasságot tanulni. Ezek után jön egy kis Rómeó és Júlia típusú kamumérgezés, orvosok megkínozzák a nőt, Cligès megmenti, és a történet végére – spoiler – elnyeri Fenice kezét és a császári trónt.

„És azt hiszem, ez egy kicsit felfedi a kor geopolitikai realitásait és a francia nemesség fantáziáját, hogy el fogják foglalni a Bizánci Birodalmat” – mondta Pow.

Azt is érdemes megjegyezni, hogy a középkori magyar történelem furfangjainak hála, III. Béla is erősen kötődött Bizánchoz, ugyanis néhány évig ő volt a bizánci trónörökös. Trónra végül nem lépett, de a császár kárpótlásul hazaküldte Magyarországra, hogy testvére, III. István halála után megszerezze a trónt. Ez néhány év, egy lázadás és némi pápai beavatkozás után végül 1173-ban össze is jött.

A magyar–francia kapcsolat ekkor már nem volt teljesen példa nélküli, hiába választotta el szinte egy egész kontinens a két királyságot. Sok nemes és egyházi vezető is Párizsban tanult, így Pow szerint ezek az emberek lehettek III. Béla uralkodása alatt a követek, akik segítettek nyélbe ütni a III. Béla és Capet Margit közötti házasságot. A történész szerint A Kordé lovagjában szereplő Lancelot-leleplezés valójában ezeknek a franciául beszélő magyar méltóságos uraknak szólt.

Azt nem tudni, hogy A Kordé lovagja eljutott-e III. Bélához, erről nem maradt fenn feljegyzés. Annyi biztos, hogy a király új felesége, Margit, hozott magával Magyarországra kobzost is, így elképzelhető, hogy Béla hallotta a lovagi verset.

Ha hallotta, ha nem, III. Béla mindenképp büszke lehet, ugyanis ő is bekerült az artúri mondákba. Amikor Pow az elméletét bemutatta a francia irodalom egyik magyar szakértőjének, azt a választ kapta, hogy nem valószínű, hogy László lenne Lancelot, hiszen már volt egy magyar karaktere a mondakörnek: Sir Sagramore.

Sagramore több artúri mondában is megjelenik, de a Lancelot-Grál-ciklusban kiderül róla, hogy egy magyar király és a kelet-római császár lányának gyereke, de hiába a bizánci trón örököse, végül bukja a jelöltséget, ezért Angliába utazik, hogy – ki nem találnák – lovagiasságot tanuljon Artúr udvarában. A tudomány jelenlegi állása szerint őt a részben hasonló sorsú III. Béláról mintázták, ezért a Pow-val egyeztető szakértő szerint nem lehet Lancelot is magyar.

„De ezt én nem értem. Mi ez, sakk, hogy nem lehet egyszerre két magyar király a táblán?”

Pow szerint ez igazából tovább erősíti az elméletét, hiszen ha De Troyes egyik korábbi művében felsejlik a háttérben meghúzódó Árpád-szál, akkor az egy precedens, ami alapján inkább valószínűbb, hogy Lancelot-t Lászlóról mintázták.

Az utolsó bizonyítéka Lancelot vezetékneve, a du Lac. Ezt a legtöbben azzal magyarázzák, hogy a Tó úrnője nevelte fel, így logikus, hogy a neve franciából fordítva gyakorlatilag azt jelenti, hogy Tavi Lancelot. Pow azonban erre is talált más megoldást.

Ulrich von Zatzikhoven 1194-es Lanzelet című versében kicsit kibővítette a lovag háttérsztoriját. Azt írta, hogy Lancelot egy Ban nevű király fia volt, aki nem bánt túl jól a nemeseivel, így azok fellázadtak ellene. Szinte mindenkit kivégeztek a kastélyban, de Lanzelet és anyja elmenekülnek. A fiút végül magához veszi a tengeri tündérek királynője, aki saját, csak nők lakta szigetén felneveli és kiképzi. Ezek után eljut Artúr udvarába, rengeteg hősies, lovagias tettet hajt végre, megcsókol egy sárkányt, aki valójában egy elátkozott lány volt, és amikor úgy dönt, hogy már nem lehet lovagiasabb, elindul visszaszerezni apja királyságát, ami sikerül is neki.

Ha valaki otthon van a magyar királyok történeteiben, akkor tudja, hogy I. László apját, I. Bélát száműzték, és a herceg Lengyelországban nevelkedett fel. Krónikások szerint szinte lengyellé vált, felvette a szokásaikat, és még a neve is a szláv Vladislavból ered. Eközben persze ment a magyar trónok harca, aminek az lett az eredménye, hogy apjával és egy lengyel sereggel visszatért Magyarországra, legyőzték I. Andrást, és I. Béla lett a király. Még néhány év polgárháború után és még egy kis lengyel segítséggel 1077-ben László került trónra.

Látszik a párhuzam Lanzelet és László élete között? Fiatalkori száműzetés, külföldi képzés, majd a trón megszerzése? Ugye? De ez még mind semmi, Pow tovább viszi az elméletet.

Gondolom, sokaknak feltűnt, hogy mi egy csomó mindent máshogy mondunk, mint a környező népek. Ilyen például Lengyelország neve, ugyanis sok más, délkelet-európai és ázsiai nyelvhez hasonlóan a magyarban az ország régebbi nevéből, Lechiából képződött. Egy időben a lengyelek is lechnek hívták magukat.

Pow szerint a kérdéses századokban a Lech valamilyen formája elterjedtebb volt, amikor valaki a mai Lengyelország területére utalt, mint a Pol- kezdetű megnevezések. Emiatt amikor valaki László fiatalkorát akarta bevinni Lancelot történetébe, akkor nem írhatta azt, hogy Lechia, úgyhogy elkezdett játszadozni a szavakkal. És mi hasonlít arra, hogy Lech? Hát a Lac!

Emellett Lanzelet apja, Ban szíve megszakad, mikor belegondol, hogy elvesztette királyságát, ezért egy tóparton meghal. És hogy halt meg László apja, Béla? A Képes krónika szerint így: „A jámbor Béla király ezután betöltve uralkodásának harmadik évét, királyi jószágán, Dömösön összezúzódott beomló trónján; teste gyógyíthatatlan betegségbe esett; az ország néminemű dolgai miatt félholtan vitték a Kanizsva patakjához; ott távozott el a világból.”

Pow szerint az sem véletlen, hogy De Troyes versében Lancelot a kordé lovagja. A legenda szerint amikor I. László meghalt, a szekér, amire a testét tették, magától, igásállatok nélkül megindult Várad felé. A történész szerint mivel pont a szentté avatási procedúra idején született a mű, ez inspirálhatta a francia költő művének címét.

Ez így egymás után felvázolva túl sok bizonyíték ahhoz, hogy Lancelot és László kapcsolata csak véletlen egybeesés legyen. Felmerül a kérdés, hogy az elmúlt évszázad Artúr-kutatóinak hogy nem tűnt fel mindez. Miért egy kanadai tatárjárás-kutató vette észre?

Pow erre azt válaszolta, hogy egyrészt szerencséje volt, másrészt segíthetett, hogy kívülállóként, egy lépéssel hátrébbról tanulmányozza a kérdést. A tudósoknak általában van egy szűkebb szakterületük, és azon belül kutatnak. Hiába tudja egy Árpád-ház-, III. Béla- vagy I. László-szakértő mindazt, amikről Pow beszélt, ha nincs rálátása az artúri mondakörre, nem fogja észrevenni a hasonlóságot – és vice versa.

„Ez az egész egy mozaik, amiről, ha csak az egyes csempékre fókuszálunk, elsőre nem látszik, hogy koherens képet alkot. Ahhoz hátrébb kell lépnünk, hogy egyben, az összes csempe ismeretében felfedezhessük a mintát” – magyarázta Pow, aki szerint lehetne ez az elfogadott magyarázat arra, honnan jött Lancelot. Persze tudja, hogy egy apróság nem elég.

„De amikor mindent egyszerre nézel, olyan, mint az O. J. Simpson-ügy: elképesztő lenne, ha nem ő ölte volna meg azokat az embereket. Szerintem ugyanígy elképesztő lenne, ha Lancelotot nem Szent Lászlóra alapozták volna.”

Igaz, ekkora időtávlatban nem könnyű valamire rámondani, hogy az egész biztosan úgy történt, ahogy gondoljuk, de Pow sem tényként gondol a felhozott dolgokra, csak egy jól megalapozott elméletként, amit további kutatásokkal tovább lehetne erősíteni. Szerinte a többi elmélet, ami ma nagyjából mainstreamnek számít, sokkal kevésbé logikus, mint az övé. Érdemes persze megjegyezni, hogy ebben a kontextusban nem feltétlenül létezik olyan, hogy mainstream: elméletek vannak, amiket kutatók több-kevesebb sikerrel próbálnak alátámasztani. Pow úgy gondolja, hogy a legtöbb – kicsit leegyszerűsítve – abból indul ki, hogy volt egy régi walesi vagy ír király, fejedelem, akinek L-lel kezdődött a neve, szóval biztos róla van szó.

A CEU-s évei alatt több szakemberrel is megosztotta az elméletét, és egészen vegyes fogadtatásban volt része.

„Nem tudok elég jó dolgot mondani a CEU és az ELTE kutatóiról. Amikor Laszlovszky Józsefnek egy bezárt, besötétített szobában elárultam, hogy kapcsolatot találtam I. László és Lancelot között, mintha kigyulladt volna egy villanyégő a feje felett” – mesélte. Állítása szerint Laszlovszky József középkorkutató történész akkor azt mondta neki, hogy a saját kutatásai alapján teljesen elképzelhető a dolog, és azt gondolta, hogy azért Pow vette ezt észre, mert kicsit kívülálló.

„Azt gondoltam, hogy ez egy nagyon izgalmas elmélet, és sok dolog támogatja. Első hallásra elég fantasztikusnak hangzik, de a sokféle bizonyíték, amit Stephen összeszedett, engem nagyrészt meggyőzött” – válaszolta kérdéseinkre Laszlovszky, aki korábban Pow témavezetője volt. A mai napig gyakran beszélnek, és Pow újabb bizonyítékai alapján továbbra is úgy gondolja, hogy elképzelhető ez az eredettörténet.

Kapott azonban negatívabb kritikát is. Másodkézből azt hallotta, hogy egy CEU-s akadémikus azt mondta az elméletéről, hogy biztosan téves. Amikor megkérdezte a forrását, hogy ezt mégis mivel támasztotta alá, megtudta, hogy semmivel. Hallott olyat is, hogy amikor a Facebookon valahogy megjelent az elmélete, volt, aki azonnal azzal támadta, hogy biztos valami nacionalista történelemhamisító, vagy valamilyen más, titkos, gonosz terve van.

„De nincs. Csak egy fickó vagyok Albertából. Nem is vagyok magyar, csak egy kutató, akit érdekel az igazság, és történelmi rejtélyeket próbálok megoldani. Ha másnak nincs jobb magyarázata, akkor szerintem az enyém elég jól levezeti, honnan is jött Lancelot. Természetesen elképzelhető, hogy De Troyes nem Lászlóból inspirálódott Lancelot-hoz, de akkor az a rendkívül érdekes, hogy ennyi, első ránézésre összefüggő részlet egymástól teljesen függetlenül történt, semminek semmi köze semmihez. Az is egy jópofa könyv lenne.”

Bár nagyjából tíz éve figyelt fel arra először, hogy lehet valami összefüggés a két figura között, még mindig dolgozik a könyvén, amiben ezt bemutatná. Egy része már kész is van, és Pow állítása szerint részletesebben kifejti benne az egyezéseket, a nyelvi, etimológiai hasonlóságokat. Szerinte az ő elmélete az első, ami valóban bemutatja, szinte lépésről lépésre, hogy született meg a Lancelot név. De mivel nem ez a fő kutatási területe, hanem a tatárjárás, egyelőre nem tudta minden idejét a László–Lancelot-összefüggés feltárására fordítani. De most a fő témájában több tanulmányt és könyvrészletet is leadott, úgyhogy amint úgy alakulnak a dolgok, rá akar fordulni a legendára.

Az elmélete jelenlegi állapotában csak feltételezés. Klaniczay Gábor történész kérdéseinkre azt mondta, hogy érdekes Pow hipotézise, de egészen addig, amíg nem publikál valamiféle bizonyítékot, tudományosan nem tekinthető megalapozottnak. Mindenesetre izgalmas belegondolni, hogy lehet, hogy a középkori irodalom talán leghíresebb alakja egész másmilyen lenne, ha az egyik királyunk nem azt hitte volna, hogy egy kun elrabolja a váradi püspök lányát.