1948-at írunk, a második világháború utáni zavaros években járunk, amikor Sztálin és Tito háttérben húzódó konfliktusai felszínre törtek, és a két vezető hivatalosan is szakított egymással, az elszigetelődő szocialista Jugoszlávia pedig a nyugati és a keleti blokk közti légüres térben találta magát. Ennek nem csak politikai (Jugoszláviát kizárták a Kominformból, Tito rezsimje sok vélt vagy valós szovjet szimpatizánst nemcsak bebörtönzött, de meg is öletett), hanem kulturális hatásai is voltak: az addig a Szovjetunióból érkező, szovjet propagandát terjesztő filmeket és zenéket betiltották. Az Egyesült Államokból származó hollywoodi alkotásokat viszont, bár nem voltak tiltólistásak, erősen szűrték és cenzúrázták a hidegháború alatt, és szigorúan ellenőrizték a terjesztésüket is.
A jugoszláv kormánynak szüksége volt a belföldi mozikban játszható filmekre, Tito pedig valahogy ellensúlyozni akarta a keleti és nyugati befolyást a kultúrában. Ekkor állt elő egy ötlettel Mosa Pijade, Tito egyik tábornoka, aki Párizsban ismerkedett meg a mexikói kultúrával. Pijade az olcsón importálható és terjeszthető mexikói filmek bevezetését javasolta, úgy vélte, hogy azok forradalmi lelkületével a jugoszláv nép is azonosulni tud majd. Tito támogatta ezt, és Jugoszláviában elkezdtek mexikói filmeket vetíteni, a nép pedig évtizedekig tartó szerelembe esett a latino mozival, majd nem sokkal később a mexikói zenével is.
Jugoszláviában ebben az időszakban szinte csak mexikói sorozatok és filmek voltak elérhetőek, különösen nagy népszerűségnek örvendett az Ismael Rodríguez rendezte 1947-es Los Tres García, és Emilio Fernández 1950-es Un día de vida című alkotása.
„Mexikó messze volt, kicsi volt az esélye annak, hogy mexikói tankok jelenjenek meg a jugoszláv határnál – és ami a legjobb, hogy a mexikói filmekben mindig a forradalomról beszéltek. Az Un Día de vida olyan mérhetetlenül népszerű lett, hogy a volt jugoszláv országok nyugdíjasai még ma is úgy tekintenek rá, mint a világ egyik legismertebb filmjére. Ez a film valószínűleg minden más országban teljesen ismeretlen, még a mexikói filmes weboldalak sem nagyon említik” – írta a Yu-Mex korszakot egy regényben feldolgozó Miha Mazzini, akire később még hivatkozni fogok.
A forradalmi témájú filmekre, amik jórészt a mexikói forradalmat dolgozták fel, az ötvenes évektől kezdve valóban jól rezonáltak a jugoszláv tömegek, a filmekben hallható mexikói zene és a színészek tradicionális öltözéke pedig annyira megihlette őket, hogy abból furcsa frigy lett:
a Yugoslav és Mexican szavak összerántásával megszületett a Yu-Mex, a jugoszláv-mexikói zene, ami letarolta, majd közel húsz éven át uralta a helyi zeneipart.
A jugoszláv énekesek sombrerót és mexikói öltözéket húztak, így jelentek meg a lemezborítókon, a fellépéseiken, és mariachi, illetve ranchera zenéket kezdtek írni és előadni, amik óriási siker arattak. A hangzás annyira hiteles volt, hogy első hallgatásra nem is sejtenénk, hogy a dalok nagy része szerb vagy horvát nyelven született, de többen énekelték az eredeti spanyol nyelven is ezeket a szerzeményeket. Mindez abban az abszurd, kultúraötvöző korszakban történt, amikor Gojko Mitić szerb származású színész Winnetou-t játszotta az NDK legendás indiános kalandfilmjeiben.
A Yu-Mex zenészei szólóban, duóban és csapatban is alkottak, a legismertebb előadók közé tartozott a mindig sombrerót viselő, belgrádi születésű Ljubomir Milić, Ana Milosavljević, Krste Kitanoski, Slavko Perović, Nikola Karović, Rade Marić, Miroslava Mrdja, és a Trio Tividi nevű hármas is. Gyakran készültek feldolgozások, a Magnifico nevű kvartett például a népszerű Cucurrucucú Palomát adta elő zseniális érzékkel, Predrag Gojković Naša Jesen című 1963-as saját dala pedig még ma is kitűnik a maga álomszerű érzékenységével és finomságával.
A Yu-Mex a mexikói és a balkáni zene meghökkentő, de amúgy abszolút működőképes fúziója volt, ami nem ragadt le az egyszerű másolás szintjén: az előadók saját képükre formálták a dalokat, Nikola Karović és Slavko Perović Oči Jedne Žene című számán például hangsúlyosan érződnek a balkáni hatások.
A Yu-Mex olyan sikeres volt, hogy az utóbb említett Slavko Perović, a műfaj egyik legnagyobb előadója, több mint egymillió lemezt adott el a hatvanas években az akkor alig 20 milliós népességű országban.
Ahogy a Yucatán Magazine történész szerzője, Alvaro Amador Muniz írja, „a mexikói kultúra eufóriája nem tartott sokáig”, és Jugoszlávia fokozatos kulturális nyitásával a műfaj a 70-es években elkezdett visszaszorulni, bár még a 80-as évek elején is szép számmal jelentek meg ilyen lemezek. A Yu-Mex-hullámmal – ami TikTokon mémesült is – az Egyesült Királyság egyik legkurrensebb rádiója, az NTS Radio is részletesen foglalkozott, és külön adást szenteltek a műfajnak, benne a legjobb Yu-Mex-slágerekkel. A teljes gyűjtést itt lehet visszahallgatni.
A Yu-Mex története továbbá a kortárs irodalomban is visszaköszön, kialakulásával a műfaj máig legnagyobb, fent már hivatkozott krónikása, Miha Mazzini szlovén író Paloma Negra című 2012-es regényében foglalkozott részletesen.
Mazzinit érdeklődését annyira felkeltették a bolhapiacokon máig gyakran felbukkanó Yu-Mex-lemezek borítói és a sombrerós jugoszláv énekesek látványa, hogy belefogott a könyvbe, és kutatni kezdett. „Minden a helyi bolhapiacon talált lemez borítójával kezdődött” – írta Mazzini a weboldalán Ljubomir Milić fent látható lemezére hivatkozva. „Rájöttem, hogy a volt jugoszláv országok bolhapiacain állandóan ilyen lemezeket látok, szerbek, montenegróiak, horvátok és macedónok mexikói jelmezbe öltözve néha spanyolul, de többnyire a saját nyelvükön énekelnek a gyönyörű Mexikóról, ahol egészen biztos, hogy soha nem jártak. Ezek a felvételek a kommunista rendszer és a zárt határok éveiben készültek.”
Mivel a Yu-Mex történetét addig alig dolgozták fel írásban, Mazzini az olvasók segítségét kérte a munkájához, végül aztán lenyűgöző sztorik jutottak el hozzá, amik a műfaj óriási hatásáról tanúskodnak. „Mindenki emlékezett arra, hogy a szülei rajongtak ezért a zenéért, és Jugoszláviában akkor voltál rocker, ha utáltad ezeket a számokat” – idézte fel Mazzini. Az emberek többek közt arról meséltek neki, hogy a szüleiknek melyek voltak a kedvenc Yu-Mex-dalai az 50-es és 60-as években, és kiderült, hogy többeknek az volt az utolsó kívánsága, hogy a halálos ágyukon még egyszer hallhassák a legjobban szeretett jugoszláv-mexikói dalaikat. Mazzininek még egy svédországi klubtulajdonos is írt, aki szerint a volt jugoszláv országokból származó vendégei mindig mexikói dalokat énekeltek miután berúgtak.
Mazzini 2013-ban, a Paloma Negra kiadását követő évben egy dokumentumfilmet is írt és rendezett a témában, ami ingyenesen elérhető a YouTube-on, és többen megszólalnak benne a Yu-Mex aranykorából:
Bár arról nincsenek feljegyzések, hogy maga Tito rajongója volt-e a műfajnak, vagy járt-e valaha Yu-Mex-koncerten, azt tudni lehet, hogy a diktátornak még szobrot is állítottak Mexikóvárosban. Ez nem véletlen, Tito kezdeményezésére ugyanis Jugoszlávia 1946-ban közeledni kezdett Mexikó felé, és évtizedeken át tartó jó diplomáciai kapcsolatot tartottak fent. Mexikóból háromszor érkezett három különböző elnök Jugoszláviába ilyen-olyan diplomáciai látogatásokra, Tito pedig regnálása során kétszer járt Mexikóban, először 1963-ban, majd 1975-ben (lásd a cikk elején látható fotót), amikor öt napig vendégeskedett Luis Echeverría Álvarez akkori mexikói elnöknél.
