Amióta létezik a mozgóképes ipar, a stúdiók és a mozik folyamatosan azokat az újdonságokat keresik, amikkel még több nézőt lehet behúzni a képernyők elé. Már maga a mozi is így indult: nem volt elég a falra kiakasztott állóképeket nézegetni, ki kellett találni valamit, ami egy pillanatnál hosszabb eseménysort is vissza tud adni, illetve ami látványosabb, mint egy élő előadás.
Nem sokkal később jött a hang, a szín, az egyre hosszabb filmek és az egyre nagyobb vásznak, de a CGI megjelenésével kicsit lelassult a dolog. Mármint maga a számítógépes technológia egyre látványosabb dolgokra képes, de azért közel sem jelent akkora előrelépést a nézőknek, mint mondjuk az, amikor 1927-ben megszólalt az első (részben) hangos film, hiszen hirtelen egy új érzékszervet vontak be a filmnézésbe. A profibb 3D már majdnem hasonló ehhez.
Persze ettől még van, aki próbálkozik, így találkozhat az ember 4, 5, 6, 7, 8 vagy akár 9D-s mozikkal is szerte a világban. Ezekben mozog az ülés, vizes jeleneteknél lelocsolják a nézőt, és több hasonló módon próbálják elhitetni vele, hogy ott ül a főszereplők mellett.
Tehát a mozik megjelenésével kipipálták a látást, a hangosfilm behúzta a füleket, a víz- vagy szélhatás pedig kicsit stimulálja a tapintást is. Na de hol a negyedik érzékszerv, a szaglás? Ezek a sokD-s mozik tele vannak mindenféle drága technológiai megoldásokkal, és az orrunkat is hasonlóan próbálják meg ostromolni: amikor kell, akkor a filmben tapasztalható szagra hasonlító mintát fújnak a nézők közé, hogy együtt érezhessék a sercegő szalonna vagy a virágmező illatát a karakterekkel. Ez azonban egyáltalán nem új, hanem több évtizedes technológia – és van más, olcsóbb megoldás is, bár konkurenciának talán nem lehet hívni.
2011-ben megjelent a Kémkölykök 4. Ez a film is meglovagolta az akkor elképesztően népszerű 3D-s trendet, és a rendező, Robert Rodriguez már a negyedik dimenziót (mármint a szaglást) is meg akarta hódítani, hogy a nézők orrát is megcsapja egy frissen megtelített pelenka bűze. Ezt úgy próbálta megvalósítani, hogy minden néző kapott egy kis kártyát a jegye mellé, amin számozott körök voltak. Amikor egy adott szám megjelent a képernyőn, akkor meg kellett dörzsölni az adott kört, és ezzel – elvileg – felszabadultak a megfelelő szagok. Bár a Vulture újságírója és a New York Times egykori parfümkritikusa ezt szakmailag is kivesézték, még én is emlékszem, hogy valójában az összes körnek hasonló, édeskés szaga volt, és semmi közük nem volt a filmhez.
Szóval ennek az olcsóbb húsnak valóban hígabb volt a leve, és nem is nagyon terjedt el. Épp ezért a minimum 4D-s mozikban ma már a befújós megoldással operálnak. Ez viszont azért érdekes, mert hiába tűnik high-techebbnek, mint a kaparós illatosító, valójában egy több mint százéves megoldásról van szó: a Smell-O-Visionről.
A korai szagosfilmes próbálkozások megelőzték a hangosfilmeket. 1906-ban egy pennsylvaniai mozi állítólag a Rose Bowl egyetemi amerikaifoci-meccsről mutatott be egy filmet, és a vetítés közben egy ventilátor elé rózsaolajjal átitatott vattadarabot raktak, hogy a nézők rózsaillatban élvezhessék a mozgóképes híradást. A sztorival csak az a baj, hogy 1903 és 1915 között nem tartották meg az éves mérkőzést, így a film valószínűleg inkább egy virágkarneválról szólhatott.
Persze már ez sem egy korábban soha nem látott megoldás lett volna, hiszen 1868-ban egy londoni színházban hasonlóval próbálkoztak, igaz, egy darab közben. 1916-ban egy New York-i mozi közvetlenül a szellőzőbe nyomott illatanyagot, és a technikát még egy évtizeddel később is használták néhány városban. Ez azonban a mozitulajdonosok projektje volt, és a rendezők sokszor nem örültek, hogy elszagosítják a filmjeiket. Kivéve persze Walt Disney-t, de még neki is túl drága lett volna a megvalósítás, így elvetette saját filmjeiben.
A technológia egyik korlátja az volt, hogy a teremtulajdonosok gyakran túl sokat akartak, és több illatot is befújtak a nézőtérbe, amik között viszont így nehéz volt bármiféle különbséget tenni. Emellett az illatanyagok remekül megtapadtak a székek huzatában, így volt, hogy órákig, sőt napokig nem tudták rendesen kiszellőztetni a termeket.
Itt jött a képbe a svájci Hans Laube, aki Európában azzal lett híres, hogy kifejlesztett egy rendszert, amivel nagy nézőtereket viszonylag gyorsan át lehetett szellőztetni. Rájött, hogy ha ezt megfordítja, akkor könnyen tudna illatokat küldeni a termekbe, ezért az 1939-es Világkiállításra előállt egy olyan rendszerrel, ami csövekkel az egyes ülésekhez tudott koncentráltan szagokat juttatni, így nem volt szükség annyi illatanyagra. Ez a gép a Smell-O-Vision nevet kapta. Bár készült film, ami bevonta a technológiát (Olajváros, Hét tenger ördöge), a filmipar még nem állt készen Laube találmányára, aki így visszatért Európába. Azonban csak 1955-ig, ugyanis a Stanley Warner Corporation támogatásával beépítette a rendszerét egy New York-i moziba, majd 1957-ben le is védette a terveit. Ennek ellenére a szagos mozi viszonylag hamar hamvába halt.
Egészen 1981-ig, ugyanis a Poliészter című John Waters-filmhez járt egy dörzsölős szagkártya, mint 30 évvel később a Kémkölykökhöz. Mivel a két film közötti három évtized alatt csak egy mozifilm vetette be újra a kártyát, talán kimondható, hogy a szagos mozi nem volt nagy siker, és egyelőre nem úgy tűnik, mintha ez a közeljövőben megváltozna.
