Egy pimasz diák levélben felkérdezett 150 írót a módszereiről, váratlanul Asimov, Kerouac és Bradbury is válaszolt neki

Bruce McAllister szenvedélyesen rajongott a fikciók világáért, sőt maga is próbálkozott novellák írásával. Mikor egy angolórán az irodalmi szimbólumok témájához értek, a tizenhat éves San Diegó-i diákot frusztrálni kezdték a tanár homályos magyarázatai. Arra gondolt, muszáj, hogy legyenek egyértelműbb következtetések a művekben elhelyezett jelképekkel kapcsolatban.

Szóval fellapozta a helyi könyvtár A 20. század amerikai irodalma című sorozatának köteteit, majd az újságokból és a kiadóktól levadászott címekre elküldött egy négy tételből álló kérdéssort a kor 150 regényírójának. Hetekkel később csalódottan vehette volna tudomásul, hogy a megkérdezetteknek mindössze nagyjából a fele küldte vissza a válaszait – csakhogy köztük volt Jack Kerouac, Joseph Heller, Ray Bradbury, Isaac Asimov, John Updike, Norman Mailer és Iris Murdoch is. Így született meg 1963-ban egy amerikai gimnazista kis mintás kutatásából az irodalomtörténet egyik legizgalmasabb írói felmérése: a Szimbolizmus-kutatás.

Első kérdés

Az első kérdéssel McAllister mindjárt a lényegre tért: „Szándékosan és tudatosan használ szimbolizmust az írásaiban? Ha igen, kérem, mondja el, milyen módszerrel teszi ezt. Vagy úgy érzi, hogy tudat alatt használja a szimbolizmust az írásaiban?”

Míg Jack Kerouac a kérdést elintézte egy határozott „Nem”-mel, Isaac Asimov már bővebben válaszolt: „Tudatosan? Egek, dehogy! Tudat alatt? Hogyan lehetne ezt kikerülni?” Joseph Heller ezzel szemben azt írta, szándékosan támaszkodik a szimbolizmusra, de nem olyan mértékben, mint ahogyan azt sokan gondolják, az pedig elkerülhetetlen, hogy a dolgok gyakran a szándékolt jelentésen túl további jelentést kapjanak. Ray Bradbury azt írta, soha nem használja tudatosan ezeket az eszközöket. „A tudatosság legyőzi az alkotó tevékenységet. Jobb, ha hagyjuk, hogy a tudatalatti elvégezze helyettünk a munkát, és mi eltűnjünk az útjából. A legjobb szimbolizmus mindig váratlan és természetes.” John Updike pedig kijelentette, nincs módszere, mert nem létezik módszer a szépirodalomban, majd kissé odaszúrt a levél írójának: „Nem úgy tűnik, hogy érted.”

Második kérdés

A második kérdés a hermeneutikára vonatkozott: „Előfordul, hogy az olvasók olyan szimbólumokra következtetnek az írásaiban, amik nem is szándékosak? Ha igen, mit gondol az ilyen típusú következtetésekről? (Vicces? Idegesítő? stb.)”

„Mindkettő, attól függően, hogy mennyire vagyok elfoglalt” – válaszolta ismét tömören Kerouac, míg Joseph Heller szerint ez gyakran előfordul. „Sok esetben sikerült megtudnom valamit a saját könyvemről, mert az olvasók sok mindent láttak a könyvben, bár én nem voltam tudatában annak, hogy az is benne van.”

Harmadik kérdés

Bruce McAllister a harmadik kérdéskörben a nagy elődök munkamódszerét firtatta: „Úgy érzi, hogy a nagy klasszikusok szerzői tudatosan és szándékosan helyeztek el szimbólumokat az írásaikban? Vagy tudat alatt használták őket?”

Itt Ray Bradbury adta meg visszakézből a választ, és azt írta: „Ezt a kérdést magadnak kell kikutatnod.” John Updike úgy gondolta, voltak, akik több szimbólumot használtak (Joyce, Dante), mások kevesebbet (Homérosz), de szerinte „lehetetlen bármilyen jelentős elbeszélő művet elgondolni valamilyen szimbolikus dimenzió nélkül”. A 22-es csapdájának szerzője, Joseph Heller pedig azt írta: „Azt hiszem, minél kifinomultabb az író, annál ritkább a szimbólumok használata, és annál nagyobb az igyekezet, hogy a szimbolizmus hatásait finomabb módokon érje el.”

Negyedik kérdés

A fiatal kutató az utolsó tételt egyfajta Egyéb megjegyzések rovatnak szánta. „Van még valami megjegyezni valója a vizsgált témával kapcsolatban, vagy bármi, amit a tanulmány szempontjából fontosnak tart megírni?”

Kerouac éppen ezt a kérdést vette a legkomolyabban: „A szimbolizmus a helyén van a fikcióban. De én igaz történetekről beszélek, egyszerűen arról, ami azokkal az emberekkel történt, akiket ismertem.” Iris Murdoch azt írta: „Sokkal több szimbolizmus van a hétköznapi életben, mint amennyit egyes kritikusok felismernek.” A Fahrenheit 451 alkotója, Ray Bradbury atyai jó tanáccsal látta el a tinédzsert. „Ha a jövőben szépíró akarsz lenni, akkor nincs sok mondanivalóm, csak figyelmeztetlek, hogy ne vedd túl komolyan ezt az egészet. Ha kritikus akarsz lenni, az más tészta” – írta, majd hozzátette, hogy a jó szimbólumoknak olyan természetesnek és diszkrétnek kell lenniük, mint a légzésnek.

El voltak ragadtatva

Még a Meztelenek és holtak sztárszerzője, Norman Mailer is küldött egy udvarias választ a fiúnak, hogy egy alapos válasz az értékes munkaidejétől venné el az időt, de annyit azért még hozzátett: nem biztos, hogy a legjobb ötlet egy szerzőnek az írás technikai részletein morfondíroznia.

Néhányan viszont egészen komoly energiát fektettek a fiatal kolléga oktatásába, és további hasznos tanulmányok listájával látták el. De többen voltak olyanok is, akik kioktatták. A Pulitzer-díjas MacKinlay Kantor például értelmetlennek nevezte a fiú módszerét, és azt javasolta, inkább maga írjon kutatásokat a témában, ne másoktól várja, hogy elvégezzék helyette a munkát.

Bruce McAllister ma közel nyolcvanéves, és élete során több fantasy- és sci-fi-műve is megjelent különféle újságokban és antológiákban. Azt állítja, soha nem gondolta volna, hogy az írók válaszolni fognak neki, ezért az angoltanárával együtt „el voltak ragadtatva”. Máig nem tudta megfejteni, hogy ekkora sztárírók miért fordítottak figyelmet egy diákra, aki a bemutatkozó levelében még a „koraérett” szót is helytelenül használta. Végül arra jutott, hogy az új kriticizmus (New Criticism) áramlata annyira a tudósokra és a szövegekre fókuszált, hogy az írókat elfelejtették bármiről is megkérdezni.

A hetvenöt visszaküldött levélből hatvanöt maradt fenn, mert McAllister még a középiskolás évei alatt tízet elvesztett.

(Források: Paris Review, Mental Floss, Wikipedia)