„Egymásután fedezik fel a Dunántúlon a tömegsírokat, amelyekbe a nyilasok és a nácik kegyetlenül kiirtott áldozatai vannak elföldelve. Mosonszentmiklóson, Győr megyében találtak legújabban két tömegsírt, amelyekben egyenkint több, mint 50 hullát találtak. Az orvosi megállapítások szerint kivégzésük előtt a szadista gyilkosok előbb kifosztották, majd dróttal összekötözték a szerencsétlen áldozatokat. Sok hullán súlyos bántalmazások nyomait találták. Sem ruhát, sem semmiféle értéktárgyat vagy iratot nem találtak, amikről személyazonosságuk megállapítható lett volna. A napokban Hegyeshalom közelében is megkezdik az ott lelt tömegsír feltárását” – írta 1945. július 1-jén a Vásárhelyi Napló.
Azokban az években sorra jelentek meg a magyar sajtóban a cikkek arról, hogy újabb és újabb tömegsírokat találtak a nyugati határszélen, főleg a mai Győr-Moson-Sopron megyében. De a 20. század második felében később is rendre előbukkant ez a téma, Hegyeshalom határában még 1992-ben is találtak korábban fel nem tárt tömegsírt.
Pelle János történész 2016-os, A holokauszt utolsó felvonása a Józsefvárosban című cikkében két részre bontja a magyar zsidók második világháború alatt megkísérelt, módszeres kiirtását. Az elsőt magyarországi holokausztnak nevezi, a másodikat pedig magyar holokausztnak.
Pelle szerint az első időszak 1944. március 19-től, azaz Magyarország német megszállásától 1944. július 10-ig tartott, és lényegében a vidéki zsidóság haláltáborokba küldését jelentette. Az akcióban lelkesen közreműködtek a magyar hatóságok (buzgalmuk még a németeket is meglepte), és a lakosság sem tanúsított ellenállást, de végső soron ezeket a gyilkosságokat a németek rendelték el, és a haláltáborokban ők is hajtották végre. Pelle ezt nevezi magyarországi holokausztnak.
A népirtás második szakasza, azaz – Pelle szóhasználatával – a magyar holokauszt 1944. október 15-ével, Szálasi Ferenc és a nyilasok hatalomra jutásával kezdődött. Ebben a fázisban a németek már csak mellékszereplők voltak, az áldozatokkal magyarok végeztek. „Ellentétben a kelet-európai népirtó tapasztalatok alapján, német precizitással szervezett népirtással, a magyar holokauszt szervezetlen, brutális és sok tekintetben rögtönzött volt” – írta Pelle. A magyar holokauszt áldozatainak többsége vagy már korábban behívott munkaszolgálatos volt, vagy a Budapesten maradt zsidók közül került ki. (Ennek persze a legfontosabb oka az volt, hogy a holokauszt előző fázisának brutális hatékonysága miatt a magyar vidéken lényegében ekkorra már nem maradtak zsidók.) Ennek a magyar holokausztnak volt kiemelt helyszíne a mai Győr-Moson-Sopron megye.
Szálasi zsidópolitikája kezdetben racionálisabb és visszafogottabb volt, mint az alapvetően a Horthy-korszak úriembereiből álló korábbi Sztójay-kormányé. Szálasi legfontosabb célja ugyanis uralmának nemzetközi elismertetése volt, és úgy gondolta, a zsidósággal szembeni túlzottan agresszív fellépés ezt hátráltathatja.
Emellett a nyilasok elsősorban háborús munkaerőként tekintettek a Magyarországon maradt zsidókra, és dolgoztatni akarták őket a győzelem érdekében. Úgy gondolták, kiirtani ráérnek őket akkor is, amikor már megnyerték a háborút. „Nem szabad kiengedni az országból egyetlen zsidót sem – jelentette ki báró Kemény Gábor nyilas külügyminiszter Szirmai Rezső Fasiszta lelkek – Pszichoanalitikus beszélgetések a háborús főbűnösökkel a börtönben című könyve szerint. – Olyan gazdagok vagyunk mi, hogy napi 4 millió munkaórát nélkülözni tudunk?”
Munkaerőre azonban a németeknek is szükségük volt, ezért unszolták Szálasit, hogy adjon át nekik zsidó munkaszolgálatosokat. A nemzetvezető ebbe végül kelletlenül belement, de kikötötte, hogy a zsidókat csak „kölcsönbe” adják a németeknek, és minden átadott személyt regisztrálnak. Ezeket az embereket kis részben vonatokon, majd november elejétől gyalog indították el a nyugati határ felé. Utóbbiakat az óbudai téglagyárból Piliscsabán, Dorogon, Süttőn, Szőnyön, Gönyűn, Dunaszegen, Mosonmagyaróváron át terelték az átadás helye, Hegyeshalom felé. Ezeket a meneteket hívja a magyar történetírás halálmeneteknek.
A Budapestről indított menetekkel párhuzamosan az ország különböző pontjairól is elkezdték a nyugati határra terelni a megmaradt munkaszolgálatosokat. Ilyen menetekben vesztette életét Radnóti Miklós és Szerb Antal is, mindketten tömegsírban végezték a mai Győr-Moson-Sopron megye területén.
„Az áldozatok részben az alultápláltság, a hideg és a kimerültség következtében haltak meg, részben pedig azért, mert a sorkatonákból álló keret, illetve a helybeli lakosság soraiból toborzott őrök agyonverték, illetve agyonlőtték őket Sopron, Kőszeg, Balf, Nagycenk, Fertőrákos térségében. (Kőszegen a nyilasok még gázkamrát is létesítettek, melynek hatásfoka érthető módon meg sem közelítette az auschwitziakét.) Megjegyzendő, hogy a polgári lakosság nemcsak Magyarországon vett részt a zsidók legyilkolásában: ugyanez, vagy hasonló történt a balti országokban, Lengyelországban, Ukrajnában, Romániában, Horvátországban, a háború elején, 1941-ben. Hazai sajátosság viszont, hogy erre nálunk a világháború utolsó évében került sor, amikor már minden józanul gondolkodó ember számára nyilvánvaló volt, hogy a hitleri Németország katonailag alulmarad a szövetségesekkel szemben. Az antiszemita bűnbakképzés és a cinikus politikai uszítás felszínre hozta és tettekre váltotta a legdurvább és legpusztítóbb emberi ösztönöket, még a nyilvánvaló összeomlás küszöbén is” – írta tanulmányában Pelle János.
A halálmenetek embertelensége a szemtanúkat is meglepte, a gyakorlat ellen több külképviselet is tiltakozott Szálasiéknál. Bár a nyilasok november 21. után nem indítottak útnak több gyalogmenetet nyugat felé, a Hegyeshalomba vezető utakon még napokig vánszorogtak az elcsigázott emberek. A svájci követség alkalmazásában álló Leopold Breszlauer és Ladislav Kluger november 23. és 27. között járták végig az útvonalat, és jelentésükben megállapították: „Az első csoportok a fő szállítási útvonalakon (országutakon) haladtak, később azonban a mellékutakat (alternatív útvonalakat) vették igénybe. 7-8 nap alatt rendszerint 200-220 kilométert gyalogoltak Hegyeshalomig. Azokat, akik megbetegedtek, gyakran agyonlőtte a kísérőszemélyzet, vagy hátrahagyták őket elhagyott csűrökben, ahol orvosi segítség nélkül tengődtek, csak ritkán intézkedtek az élelmezésükről és akkor is legfeljebb egy adag híg levest kaptak naponta. A menetelő csoportok indulását mindig úgy időzítették, hogy délelőtt 11 és déli 12 óra között érkezzenek meg Hegyeshalomba. Hangsúlyozzuk, hogy a csoportok legfeljebb 3-4 adag levest kaptak a gyalogmenet egész ideje alatt, de rendszerint több napig egyáltalán semmit nem kaptak enni.”
A svéd nagykövetség munkatársai, Per Anger és Raoul Wallenberg szintén autóval követték a meneteket, és tiltakoztak a külügyminisztériumnál. „Az emberek annyira megviseltek, hogy majdnem állati állapotba juttatták őket. Urak és hölgyek az országúton végzik el szükségletüket, anélkül, hogy félreállnának, vagy a körülöttük állókkal törődnének” – írták.
Wallenberg személyesen is több embert mentett ki a gyalogmenetekből, autójával a halálmenetek nyomába eredve pedig élelmiszert és gyógyszereket osztott. „Különböző beavatkozásoknak köszönhetően a bevagonírozások vagy az elszállítások során körülbelül 2000 személyt sikerült visszahoznunk, ebből 500-at Hegyeshalomról. Ez utóbbi mentési formát sajnos le kellett állítanunk, miután az Eichmann-kommandó tagjai azzal fenyegettek meg bennünket, hogy erőszakkal lépnek fel ellenünk” – írta jelentésében a diplomata. Pelle egy másik cikkében pedig az szerepel, hogy Eichmann állítólag személyesen jelentette ki: „lelövöm Wallenberget, a zsidóknak ezt a kutyáját”.
Lévai Jenő újságíró adatai szerint 1944 novemberében a nyilasok nagyjából 50-60 ezer zsidót adhattak át a németeknek. Ebben a számban nincsenek benne azok, akik útközben haltak meg betegségektől, a hidegtől, az éhségtől, végelgyengülésben vagy a keretlegények kegyetlenkedései miatt.
Azok, akik megérkeztek a nyugati határhoz, vagy rögtön valamelyik német koncentrációs táborba kerültek, vagy a „Délkeleti Fal” nevű német birodalmi védvonal építésére fogták őket. Itt annyira embertelen körülmények uralkodtak, hogy ekkor már azok jártak jobban, akiket rögtön valamelyik német táborba vittek.
Hegyeshalomban a zsidók átadását a németek részéről Eichmann egyik legközelebbi munkatársa, Dieter Wisliceny felügyelte. A településen több csoportnak várakoznia kellett az átadásra, miközben nem csupán a hideg tizedelte az embereket, de az is, hogy a szövetségesek ekkor már gyakran bombázták is a térséget. A helyiek visszaemlékezései szerint a munkaszolgálatosokat gyakran a fel nem robbant bombák hatástalanítására rendelték ki. Kovács Sándorné Back Irén A mosoni zsidóság emlékezete című könyvében közölte a hegyeshalmi Komáromi Elekné visszaemlékezését, ami szerint a magyar katonák azzal hitegették a munkaszolgálatosokat, hogy ha öt bombát hatástalanítanak, hazamehetnek, de persze senkit nem engedtek el. „Kézzel végezték a hatástalanítást, dróttal vagy kötélen húzták a sáros földön a bombákat. Sokan felrobbantak közülük” – idézte fel Komáromi Elekné.
Hegyeshalom határában állt a korábbi Habsburg-majorság melléképülete, a Vörös istálló is, amiben több, munkaképesnek nyilvánított zsidót is elszállásoltak, de az épület bombatalálatot kapott. A Vörös istálló mellett van az a tömegsír is, amelyikbe Vermes József műépítészt temették – ez volt az, amit csak 1992-ben találtak meg.
A régióban több tömegsír is őrzi a rettenetes idők emlékét. A háború után a Sopron megyei hatóságok felhívást adtak ki, hogy minden település jelentse, hol vannak tömegsírok a területén.
Az ágfalvai helyettes jegyző ezt írta: „…ezen községben összesen 591 közmunkaszolgálatos halt meg […] közülük 138 személy lett anyakönyvezve […]. A sírok az ágfalvi temető és a Sopron felé vezető vasútvonalak mentén vannak.” A nagycenki helyettes jegyző pedig ezt: „A tömegsírok két helyen vannak, éspedig az egyik a községtől mintegy másfél kilométerre a Farkasverem dűlőben a község tulajdonát képező szántóföldön, míg a másik benn a községben, a Nagycenki Cukorgyár Rt. tulajdonát képező gyártelepen. A bejelentett halottak közül anyakönyvezve van 850 deportált 1945. évi február 24-ig, míg a többi mintegy 450-en anyakönyvezve nincsenek. Az oroszok bevonulása előtt a németek 244 deportáltat lőttek agyon a Nagycenki Cukorgyárban […] cukorgyári sírban, kb. 800-900 deportáltnak a teteme, míg a községi szántón 330-350 deportált van eltemetve.”
De rengeteg tömegsírt nem is jelentettek. A következő években, sőt évtizedekben folyamatosan bukkantak újabb és újabb sírokra a nyugati határon.
Igaz, a háború után az egész országban tártak fel tömegsírokat, a magyar emberek többsége a szóval is ekkoriban ismerkedett. 1945 júniusában így fogalmazott a miskolci kiadású Szabad Magyarország vezércikke: „Hírlapi tudósítások, rendőrjegyzőkönyvek és feketekeretes gyászjelentések adnak hírt mostanában szinte hetenként arról, hogy itt, vagy ott, vízmosások mélyén, rejtett üregekben, vagy csak egyszerűen a szántóföldek szélén tömegsírt találtak a rendőri hatóságok emberei. »Tömegsír« – mondja a jelentések hivatalos nyelve s ez a szó jelenti nemcsak a gyilkos téboly őrjöngésének tobzódását, nemcsak a halomra gyilkolt emberek oszlásnak indult földi porhüvelyeit, nemcsak a vádét, a kiáltó és elnémíthatatlan tetemre hívást egy rendszer és annak a legsúlyosabb ítéletre megérett képviselői ellen, de ezeken túl jelent valami mást is.
Jelenti embereknek, gázkamrás és krematóriumos halálgyárakból, halálra kínzó munkásszázadokból, idegtépő illegalitásból kiszabadult, a halál küszöbéről visszatért embereknek őrületbe hajszoló zarándoklását holttesttől holttestig, jelenti az idegborzongást és félelmet, vajon felismeri-e valamelyik áldozatban visszavárt hozzátartozóját, és jelenti a felismerésnél az utolsó halvány reménysugár szertefoszlását is, amely után nem marad más számára, mint a vigasztalan gyász, fel nem oldható keserűség s a nagy-nagy üresség, mely tátong körülötte a várva-várt családi kör és meleg otthon helyett.”
1945. július 25-én pedig ez jelent meg a Hajdú-Bihari Naplóban: „Szilágyi József debreceni rendőrfőkapitány elvtárs mellett dolgozott egy fiatal detektív, aki a főkapitány elvtárssal együtt ment dunántúli szervező körútjára is. Most beszámolt munkatársunknak ottani legmegrázóbb élményéről: a győri főkapitányság felfedezett a Dunántúlon két tömegsírt.
Az egyik tömegsírt Hegyeshalom mellett tárták fel. 240 holttest volt benne, 40 lengyelé, 20 magyar katonáé, a többiek zsidó munkaszolgálatosok voltak, a 240 között 4 nő is. A nyomozás kiderítette a sír eredetét. Múlt év februárban SS-katonák tangóharmónika és nótaszó mellett kísérték az áldozatokat a falu és az állomás közti bombatölcsérekhez. Ott levetkőztették őket és géppisztolyból lövéssorozatot adtak le rájuk, 20 ember kivételével. Ezeket életben hagyták, hogy előbb elföldeljék a többieket, csak azután végeztek velük is. Az orvosi vizsgálat legtöbb esetben haslövést állapított meg, de néhány hullánál tarkólövést is.
Mosonszentjános mellett hasonló tömegsírra bukkantunk. 250-260 hulla volt benne, mind munkaszolgálatosok. A németek ezekre ráfogták: tífuszosok, hogy ne kelljen tovább vinni őket. Agyonlőtték mind a 260-at. Úgy látszik, sohasem szakad vége a borzalmak sorozatának, amit a náci hordákról felfedezünk. Európában még évtizedek múlva is idézni fogják bűntetteik nyomai az emberek gonoszabb ellenségeit.”
Persze az, hogy ezeket a gyilkosságokat németek követték volna el, fenntartással kezelendő állítás, hiszen már ebben az időben, közvetlenül a háború után is nehézséget okozott a békére berendezkedő országnak szembenéznie azzal, hogy saját lakossága is felelős volt ezekért a bűntettekért.
A téma érzékenysége miatt ebben a cikkben nem jelenítünk meg reklámokat.
