Ha megnézzük, hogy mik azok a tettek, tények, cselekedetek, amiket érdemes tudni Poppa Neutrinóról, a lista elején az van, hogy 1998-ban egy szemétből összerakott tutajjal átkelt az Atlanti-óceánon. A szeméten szó szerint szemetet, mondhatnám azt is, hogy sittet kell érteni. Vagyis nem egy ütött-kopott vitorlással, vagy lélekvesztőnek is alig nevezhető hajóval, hanem egy uszadék fából, habszivacsból, műanyag palackokból és utcáról összeszedett hulladékból épített tutajjal kelt át az óceánon. Ez önmagában is figyelemre méltó teljesítmény, pláne, hogy ő volt a második ember, aki tutajjal szelte át az óceánt – és persze az első és egyetlen, aki ezt egy teljes egészében hulladékból épített tutajon tette meg.
Poppa Neutrinóban nem az volt a csodálatra méltó, hogy hogyan élte az életét, hanem az, hogy egyáltalán élt.
David Pearlman néven született 1933-ban a kaliforniai Fresnóban, az egész életét a társadalmi normákon kívül, a saját szabályai szerint – és néha azok ellenében – élte le.
Már gyerekkorában megszokta, hogy nincs igazi otthona, nincsenek gyökerei. Apja eltűnt, otthagyta a családot még a születése előtt, anyja szerencsejáték-függő volt, mostohaapja halat árult San Franciscóban, de nem túl sikeresen. A család szó szerint egyik napról a másikra élt, valódi otthonuk sem volt, motelről motelre költöztek, sokszor csak egy hétig laktak egy helyen. A vándorlás alapértelmezett életforma lett számára. A művésznevét is ezzel összefüggésben választotta: a neutrínók olyan szubatomi részecskék, amik látszólag semmilyen mozgási vagy helyhez kötöttségi törvényt nem követnek. Pearl rokonszenvezett ezekkel részecskékkel, így választotta magának a Neutrino nevet.
A New Yorker újságírója, Alec Wilkinson így írt róla: „Neutrino vándor, számkivetett, sivatagi beduin a köztársaság vadonjában.” Ő maga így emlékezett vissza a gyerekkorára: „Folyton pakoltak, költöztettek. És valamiért ezt imádtam. Ha valaha is vágytam volna stabilitásra, azt már rég elnyomtam magamban.” Neutrino 15 évesen hazudott a koráról, hogy besorozzák katonának – éppen a koreai háború idején. Gyorsan kiderült, hogy a hadsereg mégsem neki való, úgyhogy inkább stoppal bejárta Amerikát. Volt prédikátor Texasban, beatköltő San Franciscóban, ahol egy időre a Ginsberg–Kerouac-féle legendás irodalmi körhöz is hozzácsapódott. Volt újságíró Vietnámban, szabadúszó festő egy tutajon a Mississippi folyón, majd később zenész New Orleansban.
A Flying Neutrinos nevű dzsesszzenekarát a gyerekeiből és negyedik feleségéből szervezte meg, akikkel hosszú ideig egy motoros uszályon éltek, amit New Yorkig vontattak. A Hudson folyó partján horgonyoztak le, nem messze egy hírhedt, félig legális szórakozóhelytől. A pletykák szerint Jack Nicholson személyesen ment oda, hogy gratuláljon neki a bizarr vízi járműhöz.
A sok tutajozás és vízen tengődés ihletet adott Poppa Neutrinónak, ekkor született meg az ötlet: az örökös mozgás és nyugtalanság jegyében egy szeméthajó fedélzetén kell átszelni az óceánt.
A zenész-költő-prédikátor a Hudson folyón kezdte megépíteni az óceánjáró tutaját. Az anyagokat New York utcáiról, kukáiból, vagy folyóból szedte össze: habszivacs, műanyag palackok, rétegelt lemez, régi gerendák. A végeredmény egy 12 méteres úszó – nincs jobb szó rá – alkalmatosság lett, amit nem szögelt, csak kötözött. Egyszerű logika szerint épített: ha elég hajlékony a hajótest, nem törik el, a habszivacs pedig úgysem tud elsüllyedni.
A vízi rendészet nem osztotta Neutrino véleményét, elsőre nem is kapta meg a hivatalos engedélyt, a parti őrség szerint ugyanis a tutaj nyilvánvalóan életveszélyes volt. Mégis, a felelős parancsnok, Michael Karr végül saját szemével akarta látni a tutajt – és mindenki nagy meglepetésére úgy döntött, hogy ad egy esélyt Neutrinónak. „Ez egy szabad ország” – mondta. És rányomta a pecsétet a papírra.
A tutaj 1996-ban indult útnak. Először Maine államba ment, ahol Neutrino kapásból szívrohamot kapott. Amíg felépült, egy olajszállító hajó nekiment a kikötőnek, amelyben a tutaj állt – olajszennyezés történt, a biztosító pedig 5000 dollárt fizetett kártérítésként. Ebből épített egy kormánylapátot, ami lehetővé tette, hogy a tutaj jobban irányítható legyen.
Végül 1998-ban jutott el odáig, hogy átkeljen az Atlanti-óceánon, de nem volt könnyű, mivel a tutaj pokoli lassú volt. Két kilométer per órával haladt, ha épp fújt a szél – és ha nem tolta vissza az áramlat. A Grand Banks környékén (ez egy sor víz alatti fennsík Új-Fundland szigetétől délkeletre, az észak-amerikai kontinentális talapzaton) hetekig csak körözött, képtelen volt leküzdeni a természet erőit: egy évvel később pedig még mindig csak a kanadai vizeken volt. A fedélzeten csökkent a morál – majd megjelent egy orosz teherhajó, ami élelemmel és üzemanyaggal látta el őket, mert látták, hogy a tutajon lévő emberek már nincsenek jó testi és lelki állapotban.
A legénység (Neutrino családja) visszautasította, hogy vontassák őket: saját erőből akartak célba érni. Két hónappal később aztán kikötöttek az óceán túlsó oldalán, Írországban, Castletownbere városánál. Túléltek viharokat, az unalmat, a félelmet, az éhséget. Neutrino az út után azt nyilatkozta, hogy szembenézett a benne lakó gyávasággal.
A történtek után az lenne a normális, ha a család soha többet nem akart volna vízre szállni, de nem ez történt. A családfő megépített egy új vízi járgányt, amivel az egész földet körbe akarta tutajozni. El is indultak, azonban a Tengeri bagoly névre keresztelt lélekvesztő már az expedíció elején sziklának csapódott a Champlain-tónál egy viharban, és darabokra tört. „Megmondtam a parti őrségnek, hogy ez elsüllyeszthetetlen. Azt mondták: ezt sose mondd. Igazuk volt” – nyilatkozta Neutrino a kudarc után.
Később még áthajózott Mexikóból Kubába is, így tiltakozott az amerikai embargó ellen, de a zenéléssel sem hagyott fel: családi zenekarával bejárta a világot, még az American Idol meghallgatására is elment.
Poppa Neutrino 2011. január 23-án egy New Orleans-i kórházban halt meg szívelégtelenség következtében. Temetésén rengeteg barátja és zenésztársa vett részt, mindannyian élénk színű jelmezekben jelentek meg nyughatatlan társuk tiszteletére.
