Az első világháború magyar vonatkozású történéseit, személyeit kutatom Olaszország alpesi hadszínterein. Így találtam rá Fekete Tivadar haditudósításaira. Lenyűgöző szövegek, pontos adatokkal, egyenesen a lövészárok... – helyett valószínűleg kávéházakból. De a két háború között ennél is nagyobb svindlijei voltak.
A monarchia egyik elit ezredében
Fekete Tivadar 1894. november 2-án született Pécsen, valószínűleg Schwartz Tivadar néven, amit Theodor Schwartz formában előszeretettel használt a későbbiekben külföldön is. A háború kirobbanásakor tehát még éppen nem volt tizennyolc éves, viszont első cikkei már megjelentek a Somogyi Hírlapban. Gimnazista korában pályázatokat nyert írásaival, tehát a szakma a vérében volt. Mégis, apja ügyvédi pályára szánta, a tanulmányait el is kezdte, de közbejött az első világháború.
Ezen a ponton be kell valljam, hogy nem találtam hiteles fotót Fekete Tivadarról, de bárhol, ahol alakjáról szó esik, kicsi, görnyedt, fekete arcú figurának írják le, akit biztosan épp valami súlyos kór emészt. Azaz nem volt az az ideális katonaanyag. 1916 őszén mégis megjelent első harctéri tudósítása a Pécsi Naplóban. A forma fiktív levél, az itthoni hölgyismerőshöz. Ez annak idején nagyon népszerű volt, többen, így Sassy Csaba is így írt a 10-es honvéd újságba. Ha azonban a két cikksorozatot összehasonlítjuk, feltűnik egy nagy különbség.
Sassy beszámol csapatának mozgásáról, de konkrét eseményeket, időpontokat, helyszíneket sohasem nevez meg. Sőt, egy ízben le is írja, hogy ezeknek titokban kell maradniuk, hiszen háború van. Nem így Fekete Tivadar. Persze nála is az érzelmek, a megrázkódtatások, élmények jelentik a lényeget és az irodalmi értéket, de közkatonákat, tiszteket nevez meg, leírja az állásaik kiépítettségét, sőt, egy konkrét katonai akciót is, amikor egy olasz megfigyelőállást foglalnak el, majd erősítenek meg. Máig érthetetlen, miért nem csapott le a cenzúra annak idején.
A cikkek szerint Fekete az osztrák 59. gyalogezredben szolgált mint egyéves önkéntes katona. Ez a státusz azoknak a diákoknak volt opció, akik nem akarták a tanulmányaikat a szokásos és előírt három évig megszakítani. Ők lettek a karpaszományosok. Érthető tehát, hogy Fekete így szakította meg jogi tanulmányait. Ha egyáltalán valaha is tagja volt az 59. gyalogezrednek, azaz névadójuk után a Rainereknek.
Az 59. gyalogezred állomáshelye Salzburg volt, az alakulat a császár egyik kedvencének számított, a háború alatt a legcinkesebb helyeken vetették be őket. Megbízhatóságuk ezért magas veszteséggel is párosult. Miért menne egy pécsi illetőségű, Pesten tanuló joghallgató egy salzburgi mintaezredhez karpaszományosnak? Illetve ha oda osztották be, akkor a sorozóbizottság mire gondolt, amikor meglátta a kicsi, görnyedt, beesett tekintetű fickót? Nosza, tegyük be az elit alakulatba? Ráadásul, a hivatalos névjegyzékekben, archívumokban semmi nyoma, hogy a Rainerek között szolgált volna egy Fekete Tivadar, avagy Theodor Schwartz. A Pécsi Napló ugyanakkor említést tesz arról, hogy Feketét bronz vitézségi éremmel tüntették ki. Ennek sincs egyelőre semmi nyoma. Írásai ráadásul több mint egy évet fognak át, katonai szolgálata állítólag 1918 őszén ért véget, egy budapesti katonai kórházban, ahol betegségéből felépült, de leszerelték.
Akkor ez tuti kamu?
Az érdekes az, hogy Fekete Tivadar harctéri írásai meglepően pontosak. Egyik érzékletes cikkét a Monte Civeronról küldte (ha igazat állított). 1916–1917 fordulóján, szilveszterkor, az olasz és az osztrák–magyar egységek látványosan egymás feje fölé lövöldöztek, majd kilőttek egyet-egyet a színes jelzőrakétákból, aztán a pezsgősdugók érkeztek meg kölcsönösen az „ellenség” lövészárkaiba. Nos, a Monte Civeron a Valsugana-völgyben fekszik, a völgy két oldalán hatalmas hegyvonulat fut végig, maga a hegy inkább egy domb, amit ebben az időben felerészben olaszok, felerészben az 59. osztrák gyalogezred foglalt el. Az árkok valóban olyan közel feküdtek egymáshoz, hogy a pezsgősdugóval is be lehetett lőni. Az eseményről az olasz oldalon is beszámoltak, pontosan így. Fekete írását azzal zárja, hogy elolvassa az egyik olasz prosecco kupakját. Milánói cég. Ennek egyelőre nyomát sem találtam sehol.
Rendben, Feketének lehettek ismerősei Salzburgban, vagy hozzájuthatott információkhoz a frontról is. A probléma az időzítéssel van, ugyanis a sztorik szokatlanul frissek, a szilveszteri durrogtatás már január 12-én megjelent Pécsen. Oké, ezt lehet magyarázni egy szabadságos katona elbeszélésével, de a cikksorozat egy évet fog át. Mesél egy lavináról, ami hat áldozatot követelt, köztük egy Alois Staudinger nevű közkatonáról, akit az 59. ezred Monte Civeron-i temetőjében temettek el. Viszont ő nem salzburgi volt, a hesseniekhez tartozott, a 14. gyalogezredhez. A temető ma is megvan, az ott nyugvók névsorában szerepel Staudinger is.
Az elvitathatatlan Feketétől, hogy a cikksorozat valódi irodalmi értékkel bír, és egy olyan harctérről tudósít (?) ahonnan kevés magyar nyelvű visszaemlékezés és napló maradt fent. Furcsa történet ez, egy alapos kutatást mindenféleképpen megér.
Svindler a zűrzavarban
1918 szeptemberében jelent meg a Pécsi Naplóban, hogy Fekete Tivadarból több is van, a tisztelt olvasóközönség ne ijedjen meg, ha Fekete Tivadar tizedes hősi haláláról olvas, ez a Fekete nem az a Fekete. A „miénk” Budapesten lábadozik, és alig várja, hogy újra hivatásának, az újságírásnak szentelhesse erejét – írták. Ahogy nem azonos azzal a Fekete Tivadarral sem, aki ügyében több budapesti újságban intéztek felhívást a monarchia hadseregének tisztjei. Nevezett ugyanis több alkalommal csalt ki pénzt, különböző kávéházakban, bálokon és rulettasztalok mellett, magát tisztnek kiadva. A történethez hozzátartozik, hogy ha Fekete valóban karpaszományosként szolgált, akkor jogosult volt tiszti kimenőruházat viselésére is, annak dacára, hogy nem volt tiszt. Viszont a Pécsi Napló szerint a csaló nem a mi emberünk. Vagy mégis?
Ugyanez év decemberében Fekete már nem a Pécsi Napló munkatársa volt, hanem az Új Pécsi Élet nevű újságé. Ezt onnan tudjuk, hogy hasábjain virtigli purparlé zajlott. Az események ezek szerint egy zárt körű tánciskola küszöbén kezdődtek, ahol Radó Sándor útját állta Fekete Tivadarnak, mert, mint mondta, „svindler csalóval nem leszek egy társaságban”. Feketével volt a Pécsi Új Élet felelős szerkesztője is, Ungár Zoltán, aki erre megjegyezte: „utcai lánynak sem mondják szemébe: utcai lány”. Semmi hatás, Radó így zárta az affért: „Ungár urnak még megmondtam, hogy amennyiben Fekete mégis bejön, ki fogom dobni”. Érthető, hogy az Új Pécsi Élet aznapi száma többkolumnányi szerves végterméket borított Radó úrra, aki nemcsak ügyvéd volt ebben az időben, de egy konkurens lapnak rendszeresen írt is. Radó Sándor válaszát szintén a Pécsi Naplóból ismerjük: „Óva intem az Új Pécsi Élet felelős szerkesztőjét: közérdeket szolgáló lapját ne használja föl személyem elleni, nem közérdekű támadásokra, mert hasonló támadás esetén a cikk íróját nyilvánosan megkorbácsolom”.
Nem tudni, hogyan folytatódott az ügy, az biztos azonban, hogy ugyanez év őszén egy sétapálcát eltörtek Fekete hátán. A pécsi Royal kávéház teraszán szintén egy ügyvéddel került összetűzésbe a lánglelkű firkász, a perirat szerint Járay Böske színművésznő erkölcseinek eltérő megítélése volt a kiváltó ok. Az biztos, hogy a korszak több, leleplezőnek szánt cikkéből kiderült, hogy Fekete Tivadar nem pusztán az újság írásából vagy kérészéletű kiadványainak bevételéből élt, hanem abból is, hogy közismert embereket zsarolt azzal, hogy cikkeiben befeketíti őket. Nem csoda, hogy hamar kinőtte Pécset, forró lett a lába alatt a talaj.
Az őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság tébolya alatt, mint oly sokan, ő is Bécsben kötött ki. Állítólag szánalmat ébresztő figurája több ajtót is kinyitott neki, hamarosan állást kapott a Bécsi Magyar Újságnál. Az orgoványi rémtettekről szóló, leleplező cikksorozata ismertté tette a balos emigrációban, míg ki nem derült, hogy a bécsi magyar nagykövetségnek dolgozott besúgóként, rendszeresen jelentve környezetéről. Innen egy osztrák színházi újsághoz került, a Komödie-hez, de itt sem töltött el sok időt, hiszen, előéletéről mit sem tudva, a hirdetések szervezésével bízták meg, a beszedett pénzből pedig sikkasztott.
A letartóztatás elől Budapestre utazott, egyenesen Héjjas Ivánhoz, ahol beszámolt a Bécsben tapasztalt fertőről, és felajánlotta szolgálatait. Ki volt Héjjas Iván? A fehérterror egyik emblematikus vezetője, akit éppen az orgoványi borzalmak tettek hírhedtté. (A Bécsi Magyar Újságban megjelent cikksorozatot nem Fekete szignójával, hanem név nélkül, „H” aláírással közölték.)
Fekete ezt az időpontot érezte alkalmasnak, hogy kikeresztelkedjen. Keresztapjául Héjjas Ivánt kérte fel, aki örömmel tett eleget ennek. Híre azonban gyorsan utolérte, pécsi és bécsi ügyei miatt feljelentették és elfogták. Zalaegerszegre internálták, ahonnan viszont megszökött, és Jugoszláviába, Újvidékre menekült. Itt újra elindította egyik hibernált hetilapját, az Uccát (Pécsen ebben kurvázta le Járay Böskét), de az ott is kérészéletűnek bizonyult. Az újság eladásai nem mentek jól, így újból zsarolásokkal próbált meg gyorsan pénzhez jutni. Csekély sikerrel. Újvidékről Aradra utazott.
Erdélyben valóban új életet lehetett akkor kezdeni, a trianoni tragédia okozta bénult állapot és az elszigeteltség miatt Fekete tiszta lappal indulhatott. Nem volt tehetségtelen újságíró, sőt. A fellelhető korabeli, erdélyi újságokban ekkortól már két párhuzamos életpályát lehetett követni. A csillogó tehetségű újságíróét, aki stand-upokat is szervezett, és hatalmas sikert aratott. A kortárs román költészet műfordítóját, akinek „Szerelmes Kert” címmel megjelent antológiáját személyesen nyújthatta át a román uralkodónak, II. Károlynak. Innen nézve Fekete Tivadar bohém természet, aki, ha hibázik is, zseniális soraival mindent feledtet. Az árnyékos oldalon viszont átvert pincérek és szállodaportások, főszerkesztők üvöltöttek kidagadt ütőerekkel. Sírdogáló revűtáncosnők és özvegyek bámulták ékszereik hűlt helyét.
Aradról is mennie kellett, hogy pontosan hová, arról eltérő információk vannak. Svájcot, Franciaországot és Olaszországot emlegették. Egy biztos, a magyar sajtóból teljesen eltűnt. Illetve nem teljesen: 1929 nyarán Abbáziában a rendőrség letartóztatta Fellner András Henriket, a szélhámos gyilkost, aki egy biztosítási csalás keretei között ölte meg saját feleségét. Fellner már Abbáziában ismerte meg új párját, Gertrud von Kocht aki viszont Hamburgból szökött, szintén csalóként, a leleplezés elől. A razzia a bridzsasztalnál találta a csoportot, amikor épp Fekete Tivadar osztott volna.
Minden európai körút véget ér egyszer, sorozatos balhéi miatt Milánóból hazatoloncolták Feketét az olaszok. Erdélybe tért vissza, ahol városról városra költözött, de rossz híre mindenhol utolérte. Sokan rajongtak érte, de egyre többen voltak azok, akik nem tűrték meg a közelükben. Megítélésén nem javított az sem, hogy a Psalmus Hungaricus erdélyi ősbemutatóján ő akasztotta a koszorút Kodály nyakába. Nem csak rosszakarói, irigyei is voltak. Utolsó nagy dobásáról két forrás is megemlékezik. Bukarestben valahogyan elintézett magának egy athéni kiküldetést. Itt, első dolga volt kihallgatást nyerni a görög királynál, ahol szellemes társalgóként rávette az uralkodót, hogy készítsenek egy életrajzi könyvet, amiben a király elbeszéléseit Fekete jegyzi le és egészíti ki. Nyilván busás előleget kért, és nem látták többet.
Erről a kalandról sem ír az a szűkszavú Wikipédia-oldal, ami Fekete Tivadarról szól. Egy könyv szerzőjeként viszont szerepel. A könyv címe: Genovéva hercegnő bőre. Az „erotikus novellagyűjteményről” így ír a Kriterion Kiadó oldala: „A hatásvadászó üzleti irodalom csábítása különösen tárcanovelláit tartalmazó kötetén érezhető, amelyben svájci, olasz és franciaországi úti élményeiből merítve a világvárosok előkelő alvilágának figuráit eleveníti meg. Főleg a szexuális szenzációra építi könnyedséggel megírt történeteit, mintegy minősítve ezzel a sorozatot is, amelyben megjelent (Pán-könyvtár)”.
A kortárs kritika viszont nem bánt vele kesztyűs kézzel: „Genovéva, a jó bőr, egy hercegnő. Erről a hercegnőről és más hercegnőkről írt egy könyvet egy aradi író, Fekete Tivadar. Például azt írja erről a jó bőrről, hogy meghal. És amikor meghal, a bőrét egy fotelre feszítik fel és ezzel a fotellel szeretkezik a nő egykori szeretője. […] Ezt a könyvet az aradi sajtó és kritika nagyon ünnepelte. Feketét a nagy francia erotikus írókhoz hasonlították, akkor, amikor a temesvári irodalmi cenzor oldalakat törölt ki a könyvből. Egyik kritikusa megemlíti, hogy a »Genovéva, hercegnő bőre« című kötet az irodalom új éráját jelenti. Egy másik kritika írja, hogy a »kriminalitás határait súrolják a perverz hátgerincek«. És csupa ilyen jókat írnak a Fekete Tivadar könyvéről, amit van szerencsénk kijelenteni: mi is elolvastunk. Leszögezzük a véleményünket egyetlen egy mondatban: lehet, hogy ez új irodalom, de nekünk nem, nekünk ez az erkölcstelenség métely és konkolyhullatója! Demoralizálás! Mi nem vitatjuk, hogy Fekete Tivadar stílusa és írói képessége felülemelkedik az erdélyi átlagon, de afölött már vitatkozunk, hogy annyi rátermettséget ilyen mocsárlében fürösszenek meg. Genovéva hercegnőjének lesülhet a bőr a — foteljéről!”
Fekete Tivadar életének utolsó két évét tüdőbetegsége miatt már ágyban töltötte, 1940 november 4-én halt meg, szinte teljesen egyedül. Nekrológját Gerő Sándor írta meg a Bomba című revűlapban. Ebből tudjuk azt is, hogy halálos ágyán elvette feleségül ápolónőjét, „azt a szigorú kis asszonyt”. Negyvenhat év jutott Feketének, a második tűzvihart már nem kellett átélnie, és vele együtt letűnt az a kor is, amiben a legnagyobb csirkefogók éltek.
Gerő már akkor, 1940-ben nosztalgiával írt erről: „Fekete Tivadarnak mindig rossz sajtója volt. A kollegái kis morzsacsipegetők, nem bírták elviselni, hogy Tivadar selyemingben járt, hálókocsin utazott Párisba és egy arab hercegnő miatt megszakította útját Svájcban. Tivadar, a csillogó monoklijával az elegáns fehér szegfűs szmokingjával éppen olyan otthoniasan mozgott a Champs-Élysées fényes lokáljaiban, mint Temesváron a Lloyd soron, vagy Váradon a Szent László téren, ahol huszonhat évvel ezelőtt, még nem így képzelte el az egészet. Kolozsvár is kedvenc városa volt, néha lerándult hozzánk és ilyenkor az Újságíró Klubban köré gyűltek az emberek s boldog volt, aki Tivadar elmés, sziporkázó elbeszéléseit hallgatta. Élmény volt Fekete Tivadarral lenni s ha az életben voltak is kisiklásai amit irigyei botrányokká dagasztottak, Tivadar előkelően félreállt: s míg idehaza zúgott a mesterséges vihar, Tivadar a genfi tó partján sétált, vagy Athénből küldött repülőgépen orchideát egy nagyváradi színésznőnek.”
Utca valószínűleg nem fogja viselni Fekete Tivadar nevét. Az erdélyi írók páholyába is csak gyufát vihet, ha beengedik, bár egy verseskötete azért megjelent 1926-ban, Ének két halotti maszkról címmel. Viszont az első világháború legjobb tollú haditudósítója még lehet, ha sikerül kiderítenem, járt-e ott egyáltalán.
