Néhány évtizede még csak az európai áruk utánzatai készültek Kínában, ma már az eredetiek is. Ám pár száz évvel ezelőtt pont fordított volt a helyzet: kínai dizájn után sóvárgott Európa, sőt időnként hamisította vagy legalábbis megpróbálta utánozni. Ezekről az izgalmas időkről mesélnek a fertődi Esterházy-kastély kincsei, berendezési tárgyai, dekorációi, sőt belső terei is. A Helyben rovat keretében felkerestük hát Eszterházát, hogy az ott fellelhető kínai emlékek nyomába eredjük. Ebben segítségünkre volt Tóth Áron művészettörténész, aki a kastély állandó kiállításának kurátoraként vezetett végig bennünket.
Az úgynevezett chinoiserie divat a 17. században született meg az akkoriban épp Délkelet-Ázsiában gyarmatokat szerző Hollandiában, majd az 1700-as években egész Európát meghódította. Nevéhez híven igyekezett minél inkább a kelet-ázsiai, mindenekelőtt a kínai stílust követni – több-kevesebb sikerrel. Fénykora a rokokóval esett egybe, hiszen ehhez a színekben és formákban gazdag, szemkápráztató, meglepő és „furcsaságra” törekvő irányzathoz nagyon közel állt a meghökkentő, idegen művészet.
A korszak egyik legfényűzőbb európai udvara az Esterházy volt. Nem véletlenül volt a család legismertebb tagjának, I. Miklós hercegnek Fényes vagy Pompakedvelő a ragadványneve. A legenda szerint egyik híres mondása az volt, hogy „amit a császár megtehet, azt én is megtehetem”. Ennek jegyében elképesztő összegeket költött luxusra. Így szinte magától értetődő volt, hogy Eszterházán, a mai fertődi kastélyban is megjelent a korban népszerű chinoiserie. Már csak azért is, mert Miklós a hollandiai Leideni Egyetemen tanult, és később, európai utazásai során is több helyen találkozott a kínaizáló divattal.
Kérdés persze, hogy mi maradt meg mára ebből a fényűző gazdagságból Fertődön. Miklós herceg 1790-es halála után a fia még a kastélyban élvezte ugyan az életet, de unokája már ismét Kismartont kezdte fejleszteni. Eszterháza majd egy évszázadra szinte üresen maradt – mármint lakók nélkül, mert jóval később aztán szó szerint is kiürítették. A huszadik század eleji, rövid második virágkor után ugyanis jöttek a szovjet csapatok, és a második világháborúban kifosztották a birtokot. Amit meghagytak a berendezésből, azt a helyiek hordták el, az épületek pedig terményraktárként, irodaként, gépszínként pusztultak tovább. Bár a helyreállítás már az ötvenes évek végén megkezdődött, a főúri pompa csak a 21. században kezdett visszatérni a kastély falai közé.
Igaz, még mindig rengeteg mindent lehetne és kellene pótolni vagy helyreállítani, de ha valaki laikusként látogat el a fertődi Esterházy-kastélyba, ebből nem sok mindent vesz észre. Sőt, ha nem hívják fel rá külön a figyelmét, akkor talán semmit. Hosszan lehetne mesélni a kastély és a benne található kincsek, a hozzá kapcsolódó zenei és tájépítészeti alkotások, na meg az ott élt emberek történetéről, de mi most összepontosítsunk a kínaizáló emlékekre!
A leglátványosabb ilyen tárgyak, amelyek mindenkinek szemet szúrnak a kastély földszintjén, a pompás porcelánok. Ezek között olyan is akad, amelyik eredetileg is az Esterházy-udvartartáshoz tartozott, megvan rajta a kastély jelzése is. Az persze némi magyarázatra szorul, hogy ez miért is olyan különleges dolog, hiszen az ide látogató joggal feltételezi, hogy az itt kiállított tárgyak eredetileg is a kastély berendezési tárgyai voltak.
Nos, szerencsésebb történelmű országokban ez talán magától értetődő, de nálunk egy-egy eredeti darab a kastélymúzeumokban a ritka kivételek közé tartozik. Általában ezeket a tárgyakat sem helyben őrizték meg, hanem később kerültek vissza – gyakran külföldről.
Mint Tóth Áron, az Eszterháza Központ tudományos munkatársa, a kastély állandó kiállításának kurátora elmondta, máig igyekeznek visszaszerezni az eredeti tárgyakat. Ahol erre nincs mód, ott nemcsak arra ügyelnek, hogy korabeli darabokkal rendezzék be a helyiségeket, de arra is, hogy azok hasonló színvonalú és rangú enteriőröknek feleljenek meg. Vagyis egy hercegi lakosztály hangulatát nem adhatják vissza egy szerényebb körülmények között élt, alacsonyabb sorból származó nemes otthonának berendezési tárgyai.
Sőt, a helyettesítésnél nemcsak a korra, a stílusra vagy a színvonalra ügyelnek, de ha van rá mód, akár arra is, hogy az egyes darabok ugyanabból az országból vagy műhelyből származzanak, mint a valaha itt állt eredetik. Ha pontos leírások, ábrázolások vannak egy-egy tárgyról, esetleg egy megmaradt példányról tudható, hogy több is volt belőle, akkor elképzelhető a kimagasló színvonalú újraalkotás, amelyre Fertődön is találunk példákat.
Különösen érdekes – egyúttal példaértékű –, ahogy a huszadik század második feléből származó, minden különösebb történelmi alapot nélkülöző, az alkotók fantáziájából született pótlásokkal bánnak. Ezeket nem semmisítették meg, amikor a hiteles, eredeti dekorációt visszaállították, hanem máshol hasznosították újra. Így kerültek például az emeletre a földszinti falikárpitok huszadik század második felében készült keretei, amelyeknél a színezés jelzi, hogy nem az eredeti enteriőr darabjairól van szó.
Na de kanyarodjunk vissza a kastély kínaizáló emlékeihez! Már csak azért is, mert az eredetiség kérdésének itt amúgy is több rétege van.
A kiállított keleti porcelánok között találunk ugyanis például úgynevezett imari vagy aritai porcelánokat, amelyeket eredetileg Japánban készítettek. Japán Kínától vette át a porcelánkészítés művészetét, és kerámiái később el is érték a kínai színvonalat. A 18. században viszont teljesen elzárkózott a világtól, így minden, ami ott készült, hirtelen elérhetetlenné és éppen ezért nagyon értékessé vált. Az imari kerámiák annyira keresettekké váltak Európában, hogy Kínában elkezdték másolni őket, kifejezetten a nyugati piacra.
Az európai udvarok amúgy is nagy felvevőpiacai voltak a kínai luxustermékeknek. Az odaérkező kereskedőknek gyakran egyszerűbb volt legyártatniuk egy megrendelést, mintsem felkutatni egy-egy kívánt darabot. Amíg a hajó a visszaútra várakozott a kikötőben, az egzotikus áru el is készült, pontosan a kívánt paraméterek szerint.
Nemcsak kerámiákat gyártottak Kínában kifejezetten a nyugati piacra, hanem lakkbútorokat is. Ezek egyik legfőbb gyártási helye Kanton volt. A lakk készítése sokáig ugyanolyan titkos technikának számított, mint a porceláné. Mielőtt Európában is megfejtették volna a titkát, hatalmas összegeket fizettek ki az ilyen eljárással készült bútorokért.
Eszterházán őriznek egy igazán különleges darabot közülük, egy lakkborítású női asztalkát. Erről egészen a közelmúltig azt hitték, hogy egy kevésbé értékes, 19. századi, európai utánzat. Amikor azonban négy évvel ezelőtt megkezdték a restaurálását az új állandó kiállításra, kiderült, hogy az 1800-as években csak felújították, akkor került rá a megtévesztő lakkréteg. Az eredeti asztalka díszes felülete a 18. században készült Japánban, és nagy valószínűséggel Franciaországban csináltak belőle asztalt. Az egyedülálló – úgynevezett urusi – lakk restaurálása csak különleges és igen költséges eljárással lehetséges, így egyelőre csak kisebb részén látható az eredeti felület. A többi részén a későbbi, de így is legalább másfél évszázados javítás látható. Megjegyzem, nekem, egyszerű látogatónak így sokkal érdekesebb is volt ez a bútordarab, mintha teljesen helyre lenne állítva.
A kastély mögötti erdő már nem az Eszterháza Központ területe ugyan, de valamikor a kastély parkjához tartozott. Itt áll egy sokszögalaprajzú, 1987-ben épített, a korszak jellegzetes stílusát hozó, posztmodern épület. Ez a ház elhelyezkedésével, formájában és tömegében a Bagatelle elnevezésű egykori kerti pavilont próbálja megidézni, még ha nem is törekszik arra, hogy annak pontos mása legyen.
Valaha ugyanis egy kínaizáló pavilon volt itt, egy pompás chinoiserie mulatóház csengettyűkkel, visszahajló ereszekkel, a csúcsán egy napernyős kínai figurával.
Egy anekdota szerint a Bagatelle onnan kapta nevét, hogy amikor Mária Terézia Eszterházán vendégeskedett, és megtudta, hogy a kis kerti mulatóház felépítése 80 ezer forintba került, csak annyit mondott: „O, das ist für einen Fürsten Esterházy eine Bagatelle!” Vagyis: Ó, ez egy Esterházy hercegnek igazán semmiség!
Bár a kedves történet aligha igaz, hiszen a királynői látogatáskor az épület még meg sem volt, és az anekdotát időnként más házakkal kapcsolatban is emlegetik, szépen illusztrálja, hogyan tekintettek a kortársak és az utókor Miklós herceg udvarára.
A kastélyban azonban nemcsak a keletről származó berendezési tárgyak különlegesek, de a falak hasonló stílusban készült dekorációja is. Ilyenek például a kék-fehér falfestések, amelyek a porcelánvázák mintázatát igyekeznek visszaadni. Ezeknek a falképeknek a hangulatában valóban van valami keleti, de közelebbről megnézve láthatjuk, hogy az ábrázolt tájak, épületek, emberek, viseletek sokkal közelebb állnak a Közel-Kelethez és Európához, mintsem a távoli Kínához. Arról ugyanis nem sok fogalmuk lehetett az alkotóknak: mintául szöveges útleírások alapján készült metszeteket, de akár korabeli színházi díszleteket és jelmezeket is felhasználtak.
Érdekes motívumok tűnnek fel a különböző szobákban. Például egy hintón utazó bölcs, abban az időben ugyanis Kína a „filozófusok hazájaként” élt a köztudatban. Vagy van egy törökülésben ülő, süveges figura, hosszú szárú pipával a szájában, amivel csak annyi a baj, hogy Kínában ebben az időben még nem jött divatba a dohányzás. Az ábrázolás ihletője alighanem a török kultúra lehetett, amely akkoriban épp olyan egzotikusnak számított nyugaton, mint a távol-keleti.
Létezett is a chinoiserie mellett úgynevezett à la turque, vagyis törökös divat is. Ezt az ízlésvilágot követi például Miklós herceg ágya, a kastélyban ennek fényképek alapján készült pontos rekonstrukciója látható. Más kérdés, hogy ami Nyugat-Európában egy távoli, idegen világ különlegessége volt, az Magyarországon még a közelmúlt történelme volt akkoriban: a Habsburg–török háborúk épp Pompakedvelő Miklós gyerekkorában (1718-ban) értek véget.
Ez a kínaizáló, kék-fehér falfestés viszonylag olcsó díszítési eljárás volt. Fényes Miklós is csak az 1730-as évek vége és az 1760-as évek eleje között alkalmazta, amikor még nem örökölte meg a hercegi címet és az azzal járó vagyont. Amint megtehette, drágább falburkolatot helyezett fel, a kínaizáló falképek pedig feledésbe merültek. Csak a huszadik század második felében kerültek újra a figyelem középpontjába, amikor a kor technikai színvonalának megfelelően helyreállították őket.
Igazi különlegességnek számítanak az úgynevezett előszoba falképei, amelyeket 2022-ben restauráltak. Eredeti festékrétegük lepergett ugyan, de a fűtőjáratokból kiülő korom megőrizte a képek negatívját a falakon. A helyreállítás során az eredeti felületeket konzerválták, amelyek most így egyedülálló látványosságot jelentenek.
Még különlegesebbek azok a falak, amelyeket nem festményekkel, hanem kínai lakktáblákkal díszítettek. Ezek közül több ma is megtekinthető a kastély hercegi lakosztályában, részben eredeti állapotukban, részben pótolt elemekkel. Valaha két paravánt alkottak, amelyeket aztán faldíszítési céllal feldaraboltak. A herceg nem tudhatta, hogy nemcsak egyszerűen egzotikus, de azon belül is különleges darabokhoz jutott hozzá. Ezeken ugyanis a kor népszerű hőse, a ma leginkább Disney-hercegnőként ismert Mulan története elevenedik meg, aki páncélt húzva, férfinak adva ki magát védte meg hazáját a hunok ellen.
Míg a metszetek alapján készült falképek viszonylag olcsó díszítési eljárásnak számítottak, a falra helyezett lakktáblák nagyon nem. Korabeli feljegyzések szerint tíz ilyen lakktábla, amelyeket Esterházy herceg az egyik szoba díszítésére vásárolt, kisebb vagyonba, ezer rajnai aranyba került. Összehasonlításként: a szolgálatában álló, európai hírű zeneszerző, Joseph Haydn kosztpénzzel együtt is csak 783 rajnai forintot kapott tőle egy egész évre.
Hasonló díszítést találunk a schönbrunni kastélyban is, vagyis Miklós herceg állítólagos kijelentése arról, hogy amit a császár megtehet, azt ő is megteheti, nem volt teljesen alaptalan.