Az első amerikai űrhajós egy hatástalan műtétnek köszönhette, hogy a legidősebb holdra szálló lett belőle

Alan B. Shepard volt az első amerikai, aki űrutazáson vett részt, de betegsége miatt később évekig parkolópályára került. Egy műtét után végül újra alkalmasnak találták a repülésre, 1971-ben így lett az ötödik és egyben a legidősebb ember, aki holdsétát tehetett. Később kiderült: a rajta elvégzett operáció fiziológiailag semmit sem számított, a placebohatás juttatta vissza az űrbe.

A szovjetek és az amerikaiak között zajló hidegháború az eszetlen fegyverkezés mellett az űr meghódításáról is szólt. Ebben kezdetben a szovjetek kerültek lépéselőnybe, 1961-ben Jurij Gagarin lett az első ember, aki egy rövid űrutazáson vett részt. 23 nappal később küldték fel az amerikaiak a Mercury-programban az akkor 37 éves Shepardot, ezzel ő lett a második ember az űrben.

A következő elérendő cél ezek után a holdra szállás volt, és az amerikaiak rengeteg pénzt és energiát megmozgattak ennek érdekében. A Mercury-program 1963-ig tartott, az abban részt vevő hat űrhajós közül csak Shepardot tiltották el a további űrrepülésektől. Az űrhajóst orvosilag alkalmatlannak nyilvánították, Ménière-kórt állapítottak meg nála.

Ezt a betegséget a belső fül rendellenes működése okozza, és olyan tünetei vannak, amik a hétköznapi életet is meg tudják nehezíteni, nemhogy egy nagy kockázattal és fizikai igénybevétellel járó űrrepülést. A Ménière-kór szédüléssel, halláscsökkenéssel és fülzúgással jár, a tünetek heveny formában, nagyjából húsz percen belül követik egymást.

Shepard úgy érezte, hogy cseng a bal füle, és minden forogni kezd körülötte, ami után érthetően hányingere lett, és olykor el is hányta magát. Az orvosai úgy vélték, hogy megnőtt nála a belső fül félkörös ívjárataiban keringő endolimfa nevű folyadék nyomása, ezért egy vízhajtó szert írtak fel neki. Shepardnál ez a gyógyszer nem működött, így kénytelenek voltak levenni a repülésről, és irodai munkát kapott.

Teltek az évek, az amerikaiak egyre-másra hajtották végre az űrrepüléseket, és egyre közelebb kerültek a holdra szálláshoz is. Shepard közben folyamatosan kereste a gyógyulás lehetőségét, így jutott el William House nevű Los Angeles-i sebészhez, aki 1969-ben megműtötte. House egy apró csövet ültetett be Shepard halántékcsontjába, hogy az elvezesse a belső fülből a felesleges folyadékot. Az eljárás sikeresnek bizonyult, ezután megszűntek az asztronauta rohamai.

Shepardot 1969 májusában a NASA újra űrrepülésre alkalmasnak találta, és megkezdődött a felkészítése az Apollo–13 küldetésre. Ekkor már 45 éves volt, így az ő tréningje elhúzódott, és erről az indításról lemaradt. Amit talán nem is bánt annyira, mert az Apollo–13 egy darabig magatehetetlenül sodródott az űrben, és kétséges volt, hogy a legénység túléli-e a küldetést.

Az 1971. január 31-én indított Apollo–14-nek viszont már Shepard volt a parancsnoka, és néhány nappal később a Holdon ereszkedett le az Antares holdkomppal. Ez volt a harmadik sikeres holdra szállás, az Apollo-program történetében ezt a landolást tartják a legprecízebbnek, ami Shepard kórtörténete miatt fel is értékelődik. A leszállási manőver közben az űrhajósok állnak, és a Hold gyenge gravitációjában a saját egyensúly-érzékelésükre hagyatkozva kell irányítaniuk a mozgó holdkompot.

Lehet azt mondani, hogy ez nem volt nagy tett, hiszen az asztronautát kigyógyították a Ménière-kórból, de utólag kiderült, hogy a Shepardon végrehajtott műtétnek legfeljebb pszichológiai hatása volt.

Egy kísérletbe Ménière-kóros embereket vontak be, majd két csoportra osztották őket. Mindkét csoport tagjainál eltávolították a fül mögött kitapintható kemény dudort, a halántékcsont csecsnyúlványát – ennek semmilyen hatása nincs a tünetekre –, de az egyik csoport tagjainak be is ültettek egy olyan csövecskét, mint amilyet Shepard is kapott. Ezután három évig követték a betegeket, és megfigyelték az állapotukat, de még az orvosok sem tudhatták, hogy ki melyik csoportba tartozik. Ez a kettős vak kísérlet azt mutatta ki, hogy mindegy, melyik csoportról volt szó, a betegek kétharmadának javult az állapota.

(Forrás: Arnold van de Laar: Kés alatt)