A magyar történelem tele van jobbnál jobb ragadványnevekkel, elég akár csak királyainkat megnézni: II. Ulászló például azért lett Dobzse Lászlóként ismert, mert az utódai szerint a lengyel születésű király mindenre azt mondta, hogy dobzse (jól van), Kálmán magyar király pedig azért lett Könyves, mert a korban szokatlanul nagy volt a műveltsége.
Gondolhatnánk, hogy egy király viszont mégiscsak király, még ha nem is kedvelték, bizonyos szintű tisztelet kijárt neki, de ez nem minden esetben volt így, I. Lipót magyar király ugyanis a Habsburgokra jellemző, duzzadt alsó ajka miatt Teveszájúként lett ismert.
A nemességen pedig pláne nem volt kegyelem, ez pedig egészen fantasztikus ragadványneveket hagyott az utókorra, vagyis ránk. Segges János vagy Hétseggű László esetében könnyen kitalálható, mely fizikai adottságuk ragadta meg kortársaik figyelmét, ahogy nagyon azt sem kell magyarázni, hogy egy, a gyereknemzésben nem nagyon jeleskedő nemest miért gúnyoltak Lágyfaszú Lászlónak, vagy Mosdatlan Andrásról miért ez a becenév maradt fenn az utókornak.
Na de Polconszaró György mit követett el kortársai ellen? Igazából csak azt, hogy igyekezett meghonosítani Magyarországon egy nyugati újítást, amellyel mindenkinek kényelmesebbé vált az élete, ám kortársai nem nézték ezt jó szemmel.
Egy adott korról, népről, kultúráról sokat elmond, hogy hogyan intézte a kényes ügyeit – nem véletlen, hogy pár éve a Kiscelli Múzeum is külön, Kloáka, kanális, klozet címre keresztelt időszaki kiállításon mutatta be a vécékultúra fejlődését. Ebben a vécékulturális fejlődésben volt szerepe a 15. század elején annak a Saralyáni György szatmári nemesnek, akit mi is itt most csak Polconszaró Györgyként nevezünk. Tesszük mindezt azért, mert Zsigmond király egy 1429-ben írt oklevélben Georgius Polczonczaróként hivatkozott a nemesre.
Saralyáni, avagy Polconszaró György alighanem nyugaton járva fedezte fel, hogy ott már egyes nemesek a váruk, palotájuk falára épített budit használják illemhelyként. Ennek eredetileg garderobe volt a neve – igen, ez az a gardrób, amelyet ma is használunk, mert a ruhatárolásra használt szekrényhez hasonlóan a falon túlra nyúló budik egy részét is gyakran egy kis helyiségbe építették, ezért kezdték el a garderobe kifejezést használni az ilyen szobák megnevezésére. Sőt, az írországi Donegal kastély esetében ismert olyan feljegyzés is, amely szerint a két helyiség funkciója össze is olvadt, az emésztési végtermékből felszálló ammónia ugyanis távol tartotta az oda berakott ruháktól a bolhákat és a molylepkéket.
Saralyáninak megtetszett ez a megoldás, hazatérve a saját várában is építtetett egy ilyet, ismerősei viszont csak annyit láttak ebből, hogy egy fából készült deszkán végzi a dolgát, ezen vélhetően jót nevettek, majd elkezdték polconszarózni Györgyöt. A 15. században egyébként a polcz elnevezést használták a hasonló, gravitációalapú illemhelyek megnevezésére – derül ki ez is az Időutazó YouTube-videójából.
A témával a Magyar Nyelvőr, azon belül Országh László nyelvész, irodalomtörténész, szótáríró is foglalkozott, aki a folyóirat egyik 1975-ös számában azt írta az Arcanum szerint: „Ha ekkortájt az árnyékszék ülőkéje már mindennapos jelenség lett volna, akkor György úr aligha kaphatta volna a Polconszaró gúnynevet. E sokatmondó ragadványnévből arra következtethetünk, hogy a gúnyolódók derék ókonzervatív szittyák lehettek. Nekik megfelelt a kutyamódra való guggolás is, hiszen így volt jó az öregapjuknak is. ők csak nevetni tudtak a kilyukasztott ülésű deszkalapra telepedő György úr najmádi finnyásságán. De arra is következtethetünk, hogy György úr alighanem világlátott, talán nyugati főúri kastélyokban is megfordult személy volt, aki ott chaise percée-t látott. Vagy ha mégsem, akkor legalábbis kényelemszerető ember volt, igényes, de egyben újító kedvű is. Egy azonban kétségtelen: amikor az anyagcsere záróaktusának guggoló helyzetben való lebonyolításáról áttért az ülő helyzetbelire, akkor egy lépéssel előbbre vitte a civilizációt Magyarországon. Áldanunk kell emlékét érte.”
A ragadványnevekben egyébként a vikinget vitték a prímet, náluk volt Vajpéniszű Kolbeinn, Mocskosfing Eystein, Hajókeblű Thorbjorg vagy épp Sörszerető Eirik. De több uralkodó sem úszta meg a ragadványnevet. V. Trágyanevű Konstantin bizánci császárról például úgy tartották, hogy gyerekként belepiszkított a keresztelőmedencébe. Az ókori egyiptomi király, IV. Ptolemaiosz Philopatór (apaszerető) néven lett ismert, miután az apja kivételével minden családtagját megölette. IX. Nyálas Alfonz leóni király nevét az adta, hogy társaságban, ha izgatott lett, elkezdett folyni a nyála, míg a rövid hatótávolságú, adatcseréhez használt Bluetooth szabvány nevét adó Kékfogú Harald azért kapott gúnynevet, mert annyi áfonyát evett, hogy elszíneződtek a fogai.
