Kilencven évvel ezelőtt, 1935. május 10-én érkezett meg Londonba Sulkowsky Zoltán és Bartha Gyula. Érkezésük nagy visszhangot váltott ki a városban, nemcsak a brit média számolt be róluk, hanem az amerikai, a szingapúri, de még az indiai hírekben is szerepeltek. Magyarországon viszont csak egy kis hír jelent meg a két világutazóról a korabeli lapokban.
„Hétévi távollét után érjük el Európa partjait. Érzéseinket lehetetlen leírni, szinte sírunk az örömtől, amikor Anglia ködös partjai előtünedeznek”
– örökítette meg Motorral a világ körül című könyvében Sulkowsky, aki társával 1928-ban indult világ körüli útjára Párizsból. Egy oldalkocsis Harley Davidsont vásároltak, ezzel szelték át a világot. Kezdetben hárman voltak, de Tila Boriskát legyűrte a malária, és ő egy év után nem folytatta velük, miatta vissza kellett fordulniuk a mai Szíria területéről Pestre.
Egy német juhászkutya viszont a leghűségesebb útitársuk maradt, aki akkor is fontos segítséget nyújtott nekik, amikor állatokat kellett elijeszteni a sátorveréskor, de a rossz szándékú embereket is távol tartotta. Hadzsinak nevezték el.
Az 1902-ben született Sulkowsky középső gyerek volt a családjában. Apjuk elhagyta őket, Németországban alapított új családot, így a nagyszülők nevelték a három gyereket. Katonai pályára ment, Sopronban hadapródiskolába járt, majd a Ludovikán végzett, utána pedig a Műszaki Egyetemen tanult. Hogy tanulmányait folytathassa, nevelősködnie kellett. Amikor a húszas évek közepén vidékre került, akkor fogant meg a fejében a gondolat, hogy bejárná a világot. Azt, hogy olvasta-e a magyarul 1876-ban megjelent, 80 nap alatt a Föld körül című regényt, csak valószínűsíthetjük.
A tervéhez az erdélyi születésű Bartha Gyula társult, akire amolyan ezermesterként számított, mert nemcsak a motorokhoz és a karbantartásukhoz értett, hanem akár az útépítéshez is. Nem itthon, hanem Milánóban tervezgették, hogyan kelhetnek útra. Saját bevallásuk szerint elsősorban nem kalandvágy vagy üzleti vállalkozás motiválta őket, hanem tanulmányútként tekintettek az utazásra, és a magyar ember „sportra termettségéről” szerettek volna újabb példát felmutatni.
Az évek alatt spórolt pénzüket tudatosan tették félre a nagy útra, amit 1928 nyarán kezdtek meg. Sulkowsky németül anyanyelvi szinten beszélt, de angolul is remekül elboldogult, eleinte Tila Boriska nyelvtudására is számíthattak. Franciaország, Olaszország, Spanyolország és Portugália után Észak-Afrikában tettek egy kört, majd Jeruzsálemen és Bejrúton keresztül érkeztek meg Szíriába, ahol életveszélybe kerültek 1929-ben. A sivatagban először azt hitték, kedvesen fogadják őket az őslakosok, de az első lövések után kiderült, hogy a lovas beduinok nem igazán békés szándékúak. Úgy tudtak elmenekülni előlük, hogy a homokból egy betonútra értek, ott a motor sebességét negyvenről száz kilométer/órára tudták emelni, az üldözőik így pedig fokozatosan lemaradtak mögöttük, és Damaszkusz felé igyekezve kikerültek a lőtávolukból.
Tila betegsége miatt a Balkánon át visszatértek Budapestre, onnan pedig Athénon át pár hét múlva az egyiptomi piramisokat szemlélhették meg. Az útitervük szerint Szudán után áthajóztak Karacsiba, onnan Bombay-en (a mai Mumbain) és Delhin át Lahorba vezetett az útjuk, majd a Himalája lábától egy éles kanyarral Srí Lankáig mentek – helyenként ötvenfokos hőségben –, onnan pedig áthajóztak Ausztráliába.
Perthben szálltak partra, de az ausztrál sivatagot látva érezték át igazán, mekkora fába vágták a fejszéjüket. Sulkowsky úgy fogalmazott, hogy ugyan jártak már huszonhat országban, megküzdöttek már Indiában farkasfalkával, amit a tábortűzre locsolt és berobbanó benzinnel tudtak távol tartani, de ez a kihívás más. Kezdetben a szárazság volt az ellenfelük, utána Melbourne és Sydney felé közeledve a víz, mert az eső elfedte az utakat. Ötven–hatvan magyarral találkoztak, akik ugyan jól éltek a két nagyvárosban, de a honvágy erősen gyötörte őket, mint mindenki mást is, aki a kontinensnyi és akkor hatmilliós országban kereste a megélhetését.
Az egész országot megkerülve az indonéz szigetvilágban folytatták az útjukat, amit Sulkowsky a könyvében a legszebb és legérdekesebb résznek nevezett. Az ott gyarmatosító hollandok széles és kifogástalan utakat építettek, amik csak néhol voltak hullámosak, és a hőségben is megtartották a minőségüket, két oldalt pedig esőerdő szegélyezte őket, ami csak fokozta a hely varázsát.
„A városok európai részei nagyon szépek, talán sehol a gyarmatokon oly kényelmet nem talál a fehér ember, mint Jáván. Minden apró kőházban egy sereg szolga, a trópusi hőségben az utcán is pizsamában sétálnak az emberek, a nemzetközi nagy hotelekben pazar esték folynak” – írta Sulkowsky. Azt is megállapította, hogy a helyiek nem az eget, hanem az órájukat nézik, bármennyire is hihetetlenül komikus, az eső percre pontosan érkezik mindennap. A lezúduló csapadék viszont gyorsan eláll, a nap sugarai gyorsan felszárítják a nedvességet, így a sár, ami a motorjuk nagy ellensége lett volna, ott ismeretlen volt.
Szingapúrban sok európaival találkoztak, a thaiföldi Bangkokot Sulkowsky Velencéhez hasonlította. A vietnámi Saigon (a mai Ho Si Minh-város) közelében meghonosodott tigrisvadászatról ironikusan írt, miután a gazdag amerikai turisták boldogan ültek be a vadászlesekbe, amiknek a közelébe tudatosan terelték a vadállatokat, és ha netán a látogatók izgalmukban el is tévesztették a célt, egy mellettük lévő bódéból a helyiek leterítették az állatot. Ezek után pedig már készülhettek is azok a fotók, amikkel el lehetett büszkélkedni otthon, baráti társaságokban, és ki lehetett színezni egy-egy történetet.
Vietnámban egyébként hosszan győzködték őket, hogy ne menjenek át Kínába, mert kifejezetten ellenséges hely. Ezt hamarosan ők maguk is a saját bőrükön tapasztalhatták. Alighogy átlépték a határt, máris rájöttek, hogy igazuk volt a tanácsadóiknak. Közel álltak ahhoz, hogy az útjuk örökre befejeződjék, de meggyőzték a rájuk támadó banda tagjait, hogy nem fog váltságdíjat fizetni értük senki. Az önvédelemre használt puskáikat viszont oda kellett adniuk a támadóknak, ahogy a vagyontárgyaikat is, csak a jegyzeteiket, fotóikat tarthatták meg. Sulkowsky így számolt be tapasztalatairól:
„Harmincnyolcadik, de talán legkellemetlenebb országunk utazásunk során a Kínai birodalom. Látunk egy óriási népet, melynek civilizációja sokkal régebbi a miénknél, és látjuk ezt a népet a legkezdetlegesebb állapotba visszasüllyedve.”
Hongkongtól Sanghaj és Nanking érintésével jutottak el Pekingig, szemügyre vehették a Tiltott várost, a nagy falat is. Pekingről azt is feljegyezte Sulkowsky, hogy ott találkoztak először a túrájuk alatt a bitumenutakra épített buckákkal. A fekvőrendőrök elődeit helyenként egymástól száz méterre létesítették, Kínában már ekkor figyeltek a gyorshajtásra. Ezek a buckák olyan kellemetlenek voltak, hogy kapaszkodniuk kellett, hogy a motorjukon maradhassanak, ki ne repüljenek az ülésről.
A Pekingig vezető – sokszor szinte járhatatlan – úton soha nem tudták, mit hoz a másnap, megérik-e egyáltalán, mert „sok helyen az erőszak és az általános tájékozatlanság az úr”. Tiencsinről Sulkowsky azt írta, hogy hét nemzetnek volt kis birodalma a városban, így a legszegényebb kulinak is hétféle engedélyt kellett kiváltania csak azért, hogy űzhesse az ipart, és húzhassa csomagokkal megrakott kocsiját.
Szemléletesen mutatott rá, hogy Kína ugyan kiváló piac, amit a kis országok igyekeznek is kiaknázni, de Magyarországnak nincs se konzulja, se szerződése a nagy országgal. Megkönnyebbülve jöttek el Kínából, onnan Japánba mentek (Nagaszakiban értek partot), ott is amiatt panaszkodott, hogy a térképek kezdetlegesek, ahogy Kínában, és csak a helyi nyelven, a helyi betűkkel igazították útba a vándorokat a táblák. Már ha voltak.
Tokióban ismét hajóra szálltak, és Hawaiin keresztül San Francisco volt a következő állomásuk. Onnan pedig Hollywood, ahol hatalmas ovációval fogadta őket, pontosan tudták, kik ők. A neves magyar filmesek, Kertész Mihály vagy Lugosi Béla külön is megvendégelték őket a házukban, rajongói leveleket kaptak, elsősorban nőktől, akik mindenképp találkozni akartak velük. Az Egyesült Államokban töltött időszak alatt az „anyagi biztonságunk helyreállt” – írta Sulkowsky. Addig sokszor képeslapok eladásából, kereskedésből éltek. Az 1932-es olimpián a magyar küldöttség lelkes szurkolói voltak Los Angelesben.
A nyugati partról kelet felé vették az irányt, és időközben a Harley-gyárban, Milwaukee-ban új oldalkocsit is kaptak a járgányukhoz, mert a cég felismerte a bennük rejlő üzleti lehetőséget. Már korábban megajándékozták őket filmrögzítő készülékkel, így Dél-Amerikában már azzal is dokumentálták, merrefelé járnak. Előtte azonban még Herbert Hoover amerikai elnök is fogadta őket, de New York polgármestere is kíváncsi volt a beszámolójukra.
Mexikóban megálltak a Teotihuacan piramisnál, ha már az egyiptomi Luxorban is tettek egy kitérőt pár éve, akkoriban kevesen mondhatták el magukról a világban, hogy a világ két emblematikus épülete közelében is lehettek.
A motorjuk kibírta az Andok hegyeit, négyezer méter magasan is megbízhatóan működött a Kordillerák hegyláncain, ahol Krisztus-szobrot is fotóztak az argentin–chilei határon. Ők maguk is megbirkóztak Chilében a magaslati levegővel az átkeléskor. Argentínában azon csodálkoztak, milyen kevesen lakják, miközben remek termőföldek tárultak a szemük elé. Brazíliában hasonló fogadtatásuk volt, mint Amerikában, elismeréssel beszéltek róluk, sokan akartak fotózkodni velük. Rióból egy tengerjáró vitte őket Londonba, 1935 májusban tértek vissza Európába.
Sulkowsky külön kitért arra, hogy egy-egy országban mennyi magyar él vagy élt korábban, tudatosan keresték is a kapcsolatot velük, az élménybeszámolójukat kíváncsian várták. Ázsia trópusi részén elsősorban magyar orvosokkal találkoztak, akik gyógyítani mentek. Két meghökkentő adatot is közölt: Kubában ötezer magyar próbált szerencsét, akik a harmincas évekre zömmel elhagyták az országot. Brazíliában pedig százezres magyar kolóniáról tett említést, akik javarészt São Paulóban éltek, és nem Rióban.
Egy üvegesnél végezte a motor
Londonból még nem haza indultak, hanem szétnéztek az Egyesült Királyságban, majd Írországban is, és mivel nem akartak télen hazatérni, tettek még egy kitérőt Belgiumon és Franciaországon át Spanyolországban, ahol már érezhették a polgárháború szelét. Onnan Svájcon, Németországon, Ausztrián át 1936. június 25-én értek Magyarországra, a Rajka melletti Oroszvárnál (mai szlovák nevén Rusovce) lépték át a határt. Budapesten Horthy Miklós kormányzó fogadta őket.
A rekordot, amit felállítottak, vagyis hogy 170 ezer kilométert tettek meg a világ körül, 1995-ig nem döntötte meg senki. 68 (az angolszász nyilvántartás szerint 66) országot szeltek át, ami szintén rekord. Itthon élménybeszámolókat tartottak, a könyvüket is kiadták 1937-ben a felbecsülhetetlen értékű fotóikkal. Sulkowsky a hazatérése után itthon a filmgyártás felé fordult, eleinte országosan ismert filmeket forgatott le, de végül nem jártak sikerrel a próbálkozásai, a Délibáb és a Léna néven alapított stúdiója is csődbe ment.
A világkerülő motort sokáig őrizte, majd a háború után eladta a Királyhágó téren egy üvegesnek, aki nem sejtette, milyen kincset vásárolt meg, mert a rajta lévő emblémákat a háború alatt már szétfeszegették és széthordták róla. Sulkowsky fiatalon, 1950-ben halt meg, a kórházi műtőben, ahová gyomorfekélye miatt szállították, de váratlan komplikációk léptek fel az operáció alatt. Bartha a Remete-hegyen vásárolt kisebb birtokot, és a Jáva szigetén látott teraszos földművelést is meghonosította. Ő 1972-ig élt.
