Sopron határátkelőhely, nem csoda, hogy a belvárosa tele van kétnyelvű táblákkal. Az, mondjuk, nem ennyire magától értetődő, hogy a magyar mellett miért éppen a latin a másik nyelv. Épp ilyen különös, hogy főterének burkolatába látszólag indokolatlanul az van belevésve latinul és magyarul, hogy milyen messze van onnan a Balti-tenger. Pedig mindkét furcsaságra van magyarázat! Ennek jártunk utána a Helyben-sorozat Győr-Moson-Sopron vármegyei részében.
A Dunántúl szinte minden nagyobb városának van ókori előzménye a Római Birodalomból. Nincs ez másként ebben a megyében sem: Győr Arrabona, Mosonmagyaróvár egy Ad Flexum nevű katonai tábor, Sopron pedig Scarbantia helyére épült.
Scarbantiát valamivel Krisztus születése után alapíthatták, de igazán az 1. század végén, a 2. század elején indult virágzásnak. Fontos településsé nőtte ki magát, széles, burkolt utakkal, fürdőkkel, szentélyekkel és pompás fórummal. Utóbbi nagyjából a mai Fő tér és a városháza környékére esett, tehát a város központja közel két évezred elteltével sem változott. A település környéke is kiépült: a több mint hat kilométerre fekvő Malom-tótól vízvezetéken át jutott ivóvíz Scarbantiába, és volt a közelben kőbánya is, ahonnan az építőanyagot szállították a nagy fejlesztésekhez.
A város határában jókora amfiteátrum állt. Ez önmagában nem lenne különleges, hiszen épült ilyen Komáromban (Brigetio) és Szombathelyen (Savaria) is. Viszont itt szerencsére nincs beépítve a maradványok helye, így azok ma is megtekinthetők, sőt bejárhatók, akárcsak a jóval ismertebb óbudaiak. A hatalmas (63 méter hosszú, 42 méter széles), szabadon látogatható sánc jól érzékelteti, mekkora volt a hajdani küzdőtér, ahol egykor állatviadalok, gladiátorküzdelmek, cirkuszi előadások vagy akár politikai tömegrendezvények is zajlottak.
Bejárata mellett feltárták Nemesis, vagyis a sors istennőjének szentélyét is, akihez a gladiátorok fohászkodtak az összecsapások előtt. Volt mellette egy Diana-szentély is az esélyegyenlőség és az állatvédelmi aktivizmus jegyében – Diana ugyanis az állatok oltalmazója volt. Méltatlanul kevéssé ismert látnivalója ez Sopronnak. Pedig nem csak önmagában érdekes: az, aki veszi a fáradságot, és felsétál a Virágvölgyi út és a Koronázódomb közt fekvő amfiteátrumhoz, a város panorámájában is gyönyörködhet.
Persze a legtöbb római kori emlék nem a felszínen maradt meg, hanem mélyen a föld alatt – szerencsére azért ezek egy része is megtekinthető. Leginkább a Városház utcából lehet jól rálátni egy szépen feltárt rommezőre, a Scarbantia Régészeti Parkra. Ennek a leglátványosabb részét nem is a föld szintje alá került romok, hanem a hatalmas várfalak jelentik. Ezt a már hanyatlóban levő város védelmére emelték a 4. században. A három és fél méter vastag városfalakra épültek évszázadokkal később a középkori várfalak, amelyek nyomai több helyen megvannak még. Az ovális erődítmény alakja mind a mai napig meghatározza Sopron utcaszerkezetét, az egykori erőd formája tisztán kirajzolódik a térképen.
A városfal tövében padlófűtéses házak és műhelyek nyomait fedezhetjük fel, de a legszebben egy városi út nyoma vehető ki. Öt méter széles és nagy kövekből építették íves – úgynevezett bogárhátú – formára, hogy ne álljon meg rajta a víz, hanem kétoldalt lecsorogjon. Ám van egy ennél is izgalmasabb római útmaradvány Sopronban. Mégpedig a Múzeumnegyedben, alig egy kőhajításnyira a régészeti parktól.
A Múzeumnegyed elképesztően sűrű háztömbje az amúgy is nagyon sűrű városnak. Négy ikonikus épület épült itt közvetlenül egymás mellé: a Fabricius-ház, a Tábornokház, a Storno-ház és a Tűztorony. Fantasztikus építészeti kincseket rejtenek, és tényleg mesebeli történetük van: megszállt bennük Mátyás királytól Liszt Ferencig számos legendás figura. Mindegyik ház külön cikket érdemelne, meg aztán egy ötödiket együtt a négy is, hiszen az archi.doc, a CAN Architects és a Narmer Építész Stúdió jóvoltából néhány éve ezek az épületek átjárható komplexummá fonódtak egybe.
Ám ezeken kívül van még egy csodálatos építészeti emlék ebben az épületegyüttesben, és minket most épp ez érdekel. A Tűztorony tövében tárták fel ugyanis a római városfal kapuját, amelynek a köveit a hozzá vezető úttal együtt eredeti helyükön nézhetjük meg egy mutatós kortárs kiállítótérben – amely egyúttal a Múzeumnegyed egyik főbejárata is.
Sőt, az utat nemcsak megnézhetjük, hanem sétálhatunk is rajta néhány métert. Hasonló burkolattal találkozhattunk a régészeti parkban is, de itt azért egészen más az élmény. Na meg egy egészen más útról is van szó. Amit odakinn láthatunk, az egy burkolt városi utca maradványa.
Ez meg itt a birodalom, de túlzás nélkül mondhatjuk, hogy akkoriban a világ egyik legfontosabb útjának egy szakasza: a Borostyánkőút, amelynek Sopron is köszönheti a megszületését.
Európában évezredeken keresztül mindig voltak észak–déli és kelet–nyugati nagy kereskedelmi útvonalak, amelyek vonala persze a politikai, gazdasági vagy háborús helyzettől függően mindig változott. Ilyen volt például a középkorban a Via Regia és a Via Imperii, az ókorban pedig a Borostyán(kő)út, mely a Balti-tenger vidékétől vezetett egészen Rómáig. (Pontosabban az észak-itáliai Aquileiáig az Adriai-tenger partjára.)
Ez az út szépen mutatja, hogy a korabeli Európát nem úgy kell elképzelni, hogy voltak a rómaiak és a barbárok, és ha valaki átlépte a közöttük húzódó határt, akkor azt a túlsó oldalon rögtön lekaszabolták. A Borostyánút messze túlnyúlt a limesen, vagyis jelentős része nem a rómaiak által uralt területen vezetett. Ez azért szépen mutatja, hogy a kereskedelmi kapcsolatok nem ismertek határokat.
A másik érdekesség az út neve, az ugyanis a rajta szállított legfőbb exportcikkre utal. De vajon a borostyánkövecskék olyan fontosak voltak, hogy megérte nekik egy külön utat építeni? Egyrészt igen. Ez a féldrágakőnek tekintett anyag tulajdonképpen megkövesedett gyanta, amelynek a legfőbb lelőhelye Európában épp a Balti térségben van. Ez a „barbárok földjéről származó” kincs fontos kereskedelmi luxuscikknek számított: olyan haszonnal kecsegtetett, amelyért akár megérte volna egy kontinenst átszelő utat építeni.
Ám nehogy azt higgyük, hogy annyi borostyán indult útnak északról, hogy azok megtöltötték a kereskedők szekereit. A Borostyánút kifejezés hasonlít a Selyemút elnevezésére (utóbbi Kínából vezetett a Földközi-tengerig). Nem csak azért, mert mindkét ókori út csak az elmúlt 150 évben kapta meg ma is használt elnevezését. Azért is, mert bár a legfontosabb, legjellegzetesebb és legdrágább, rajtuk szállított luxuscikknek köszönhetik a nevüket, természetesen sok minden mást is szállítottak rajtuk. Kézműves termékeket, ékszereket, fegyvereket, katonákat, vallási nézeteket és fertőző betegségeket is.
A helyenként hét méter széles utat mészkőlapokkal vagy bazalttal borították, és rendszeres távolságokra állított őrhelyekkel védték. A fontos kereskedelmi útvonal mellett pedig települések alakultak ki. Magyarországon Scarbantia mellett Savaria (Szombathely) és Salla (Zalalövő) a legjelentősebb. A 86-os számú főút Rédics–Zalalövő–Szombathely szakasza gyakorlatilag az ókori útra épült rá, tehát aki azon halad, gyakorlatilag a Borostyánkőúton utazik – épp csak a burkolat frissebb.
A soproni óváros formája is kirajzolja, merre vezetett a Borostyánút, amely mellett megszületett a település: a már említett ovális forma hosszabbik tengelye az. Ebből is látszik, hogy az út a későbbi Tűztorony tövében érte el a várost. Az eredeti burkolat szintje – és ennek megfelelően a kiállítótér – ma négy és fél méter mélyen található.
Az út közvetlen folytatását – vagyis annak rekonstrukcióját – találjuk a Fő téren, ahol a burkolatban jelölték, merre vezetne a Borostyánkőút, ha másfél ezer évvel korábban jártunk volna erre. Ide helyezték el azokat a kétnyelvű táblákat, amelyek azt mutatták a borostyánkövet szállító kereskedőnek, hogy mennyi utat tett már meg (Balti-tenger 957 km) és mennyi van még hátra az utazásából (Róma 1051 km).
