Ma már talán nehéz elképzelni, de nem is olyan rég még az Egyesült Államok volt az autógyártás szíve, annak csakrája pedig Detroitban és környékén volt. Ebben a michigani városban nőtt autógyártó óriássá a General Motors, a Ford és a Chrysler, és a 20. század második felére különböző piaci, politikai és gazdasági fejlemények után a gyártás bezuhant ugyan, az autók még ma is fontos elemei a régió DNS-ének.
Talán ezért is érdekes, hogy az egykori autófővárostól viszonylag rövid, négyórányi távolságra található egy kisváros, ahol 1898 óta nem járt autó. Ez a Mackinac-sziget, ahova nem férkőzött be a belső égésű motor, és a mai napig lovak szolgálják ki a várost.
Ahogy az Egyesült Államok nagy részén, úgy ott is már régóta éltek őslakos törzsek: a 900-as években már egész biztos, hogy több halászfalu is épült a szigeten, ami a Huron- és a Michigan-tó találkozásánál helyezkedik el. Az őslakosok úgy gondolták, hogy hasonlít egy vízből kiemelkedő, nagy teknősre, ezért az anishinaabék a Michilimackinac nevet adták neki. Amikor a 17–18. század fordulóján megérkeztek a franciák, építettek egy erődöt a szigettől nem messze a szárazföldön, amit Michilimackinac erődnek kereszteltek el. A britek 1761-ben megszerezték az erődöt, és húsz évvel később átkorcsolyáztatták a jégen a szigetre, ahol a mai napig áll. A sziget nevét idővel lerövidítették Mackinac-ra, amit a francia kiejtés miatt nem mekineknek, hanem (nagyjából) mekinónak kell ejteni.
A sziget már emberemlékezet óta a helyi őslakosok szent helyének számít, az anishinaabék szerint ott lakik Gitche Manitou, a Nagy Szellem, a teremtő, így egyrészt néhányan a mai napig elzarándokolnak a szigetre, másrészt sokáig a szigeten temették el a törzsfőnökeiket.
Az első franciák az 1630-as években találtak rá a szigetre, és hamar rájöttek, hogy remek prémvadászati és -kereskedelmi csomópontot lehetne létrehozni, amit meg is tettek. 1670-ben a jezsuiták is megérkeztek, és felépítettek egy rendházat, hogy megtérítsék az őslakosokat. A régió megszerzése után a britek 1794-ig megőrizték fennhatóságukat a terület felett (hiába kellett volna már az 1783-as párizsi békeszerződés után átadniuk az Egyesült Államoknak), de az 1812-es brit–amerikai háború során egy rövid időre visszaszerezték. A háború során két csatát is vívtak a szigeten, de az 1815-ös genti békeszerződéssel visszakerült az Egyesült Államokhoz.
Ezek után a sziget továbbra is megőrizte stratégiai és kereskedelmi szempontból kiemelt pozícióját, és még két szabadkőműves páhollyal is büszkélkedhetett. A polgárháború után azonban a környező nagyvárosok vagyonos rétegének játszóterévé vált, gazdag élővilága és tavi strandjai miatt rendkívül népszerű üdülőközpont volt. A sziget fő közlekedési eszköze a kornak megfelelően a lovas kocsi volt, az állatok rendkívül fontos részei voltak a helyi identitásnak.
A szigeti legendárium szerint 1898-ban egy autó motorja hatalmasat durrant, ami megijesztette a lovakat, így az önkormányzat betiltotta a négykerekű, pöfögő-brümmögő-dudáló járműveket. A tiltás a mai napig él, így a nyaranta nagyjából 1,2 millió turista, aki a szigetre érkezik, manapság is vagy lóháton, lovas kocsival, vagy (ami egyre népszerűbb) kerékpárral közlekedik. Persze a rendőrök, a mentők és tűzoltók használhatnak autót, de minden más feladatot, beleértve a szemét- és csomagszállítást, a lovak végzik el.
A szigetnek 600 állandó lakója van, és az év nagy részében pont ugyanennyi ló koptatja a kockaköveket. Kivéve télen, ami kifejezetten hideg a szigeten, mert ilyenkor a legtöbb ló átkompozik a szárazföldre, és csak húsz-harminc állat marad Mackinac-n, hogy elszállítsák a szemetet, és elvégezzék a halaszthatatlan feladatokat.
