Hogy Jesse William Lazear véletlenül vagy szándékosan fertőzte meg magát sárgalázzal, azon több mint száz éve vitatkoznak a tudománytörténészek. Vannak, akik szerint a körülményekből és a kevés fennmaradt dokumentumból egyenesen következik a szándékosság. Az ellentábor sem utasítja el a lehetőséget, csak több bizonyítékot szeretne látni. Mivel a kulcsszereplők jegyzetei valószínűleg már nem kerülnek elő, a kérdés nyitott marad. Az viszont biztos, hogy Lazear áldozata lett annak a kutatásnak, ami tisztázta a sárgaláz terjedésének folyamatát és alapvető fontosságú volt ahhoz, hogy a súlyos betegség járványait megfékezzék.
A sárgalázat vírus okozza, fertőző emésztőrendszeri betegség. A tünetek általában a fertőzés után 3-6 nappal jelentkeznek, a betegnek ekkor magas láza és hidegrázása lesz, jellemző még a fej- has- és hátfájás és a gyakran véres hányás. Nagyjából ötből egy páciensnél májkárosodás is fellép, ami sárgaságot okoz, ekkor a bőr és a szemfehérje is sárgás árnyalatot ölt, erről kapta a betegség a nevét. A szervkárosodás gyakran halálhoz vezet, megfelelő kezelés nélkül egy sárgalázjárvány halálozási aránya akár 50 százalék fölötti is lehet.
A 19. század végén Amerikában már elég jól ismerték ezt a kórságot. Az 1790-es években például Philadelphia lakosságának 10 százaléka meghalt egy járványban, 1878-ban pedig a Mississippi völgyének déli részén 120 ezer ember kapott sárgalázat, közülük 13-20 ezren belehaltak a betegségbe. De az Egyesült Államoknak frissebb élménye is volt a századfordulón: 1898-ban zajlott le a spanyol-amerikai háború, aminek során Amerika beavatkozott a kubai függetlenségi harcokba. Az Egyesült Államok győzelmet aratott és protektorátust alakított ki a karibi szigeten, de ezt több mint négyezer amerikai katona halála előzte meg. Viszont a háborúban még ennél is több amerikai áldozatot követelt a Kubában dúló sárgalázjárvány. A hadsereget ez nagyon bosszantotta, már csak azért is, mert a harcok elmúltával 50 ezer katonát állomásoztatott a szigetországban.
A hadsereg 1900 májusában az egyik kutatóorvosát, Walter Reedet bízta meg azzal, hogy állítson fel egy csapatot Kubában és vizsgálja ki, hogyan terjed a sárgaláz – akkoriban ugyanis ezt még nem tudták. Reed akkor már évek óta foglalkozott a betegséggel és három olyan kollégát vett maga mellé, akik szintén járatosak voltak a témában: James Carrollt, Reed asszisztensét, Arístides Agramonte y Simonit, aki egy helyi kutatóorvos volt, és Jesse Lazeart, aki szintén a hadseregnek dolgozott Havannában. Lazear csupán 34 éves volt, de megjárta már a Johns Hopkins Egyetemet, a Columbia Egyetemet és a párizsi Pasteur Intézetet, a sárgalázat pedig több mint öt éve kutatta.
Akkortájt a tudományos álláspont az volt, hogy a sárgalázat baktériumok okozzák, amik élettelen közvetítők – például ruhák, ágynemű – révén terjednek és fertőznek meg embereket. Ezt feltételezve az amerikai hadsereg nagy fertőtlenítési kampányt bonyolított le Kubában, aminek hatására több fertőző betegség esetszáma vissza is esett, de a sárgalázé pont nem. Részben emiatt, részben néhány korábbi tudományos eredmény okán Reedék úgy vélték, hogy talán nem is élettelen közvetítő lehet a megoldás, hanem valamilyen élő közvetítő, orvosi nyelven: vektor.
Egy kubai orvos, Carlos Finlay már 1881-ben felvetette, hogy a sárgaláz vektora a szúnyog lehet, sőt a gyanúsítottak körét leszűkítette az Aedes nemre. De hiába bonyolított le ennek bebizonyítására egy kísérletsorozatot, nem tudta igazolni a feltételezését. Szakmai cikkeit a tudományos közvélemény komolytalannak tartotta, többen a „Szúnyogember” gúnynévvel illeték az orvost. Pedig Finlaynek igaza volt.
Nem sokkal azelőtt, hogy Reedék csapata felállt, a brit Ronald Ross kimutatta, hogy a maláriát szúnyogok terjesztik, vagyis nem volt példa nélküli, hogy egy betegség vektora a szúnyog. Reed alma materében, a Virginiai Egyetemen egy másik kutató, Henry Rose Carter fedezte fel, hogy az első fertőzéstől számítva több mint tíz nap is eltelhet, mire a másodlagos fertőzötteken jelentkeznek a tünetek. Ez a felfedezés arra utalt, hogy Finlay bizonyítási kísérlete azért vallott kudarcot, mert a kubai orvos nem számolt ekkora késleltetéssel. Mindezen ismeretek birtokában Lazear felvetette, hogy Reed csapatának komolyan kellene foglalkoznia a szúnyogvektor-elmélettel. Reed elfogadta kollégája érvelését és kiterjesztette a kutatást a szúnyogokra is.
Miután néhány önkéntest nem sikerült megfertőzni, Carroll saját magát tette meg kísérleti alanynak. Hagyta, hogy megcsípje egy szúnyog, amiről azt gondolták, hogy a sárgaláz kórokozóját hordozza (Reedék az Aedes aegypti, vagyis az egyiptomi csípőszúnyog példányaival dolgoztak). A kísérlet sikerült, Carroll sárgalázas lett, nem sokkal ezután pedig egy alanynak önként jelentkező katonát, William Deant is sikerült megfertőzni. Ebből a két esetből vonták le a következtetést, hogy arra is kell időt hagyni, hogy a szúnyogokban kialakuljon a fertőzési képesség, ami összecsengett Carter korábbi kutatásával. Carroll és Dean is felépültek a betegségből, bár előbbi élete végéig szenvedett a szövődményektől.
Jesse Lazear viszont nem épült fel. A fiatal orvos szeptember 18-án fertőződött meg sárgalázzal, 25-én pedig belehalt a betegségbe. Napokkal azelőtt, hogy elkapta a halálos kórt, a feleségének írt levelében arról írt, hogy közel áll a sikerhez a kutatásában. Felesége mellett két kisgyereke gyászolta Lazeart, egyikük sosem láthatta az apját.
Hogy Lazear szándékosan fertőzte meg saját magát, azt nem lehet százszázalékos bizonyossággal állítani, de az előzmények ismeretében könnyen lehetséges. Akkortájt még elfogadott volt, ha egy orvos magán kísérletezett és Carroll is önként jelentkezett kísérleti alanynak. Emellett maga Reed állította később, hogy Lazear a noteszében említi, hogy arra készül, megfertőzi magát sárgalázzal. Ezeket a jegyzeteket Reed őrizte, de a halála után elvesztek, ezért az állítást nem lehet ellenőrizni. Így végső soron az sem zárható ki – bár nem valószínű –, hogy Lazear nem szándékosan kapta el a betegséget, amit éppen kutattak, hanem egy szabadon repkedő, kubai szúnyog csípte meg a laboratóriumon kívül.
Az viszont bizonyos, hogy Lazear megbetegedése megerősítette a szúnyogvektor-elméletet. Reed ezután kidolgozott egy kísérletsorozatot, amivel végképp igazolhatták a gyanújukat. Izoláltak egy épületegyüttest és oda költöztették az alanyokat, hogy elzárják őket minden egyéb lehetséges fertőzésforrástól. A létesítményt Camp Lazearnak nevezték el. Ezután önkénteseket gyűjtöttek az amerikai katonák és a spanyol bevándorlók körében. A jelentkezők pénzt kaptak azért, hogy részt vettek a veszélyes kísérletekben, de voltak olyan katonák, akik a tudomány szolgálatáért, ingyen vállalták a részvételt. A lebonyolítás szinte olyan volt, mint ma, ez volt az egyik első alkalom a történelemben, hogy egy orvosi kísérlet alanyainak beleegyező nyilatkozatot kellett aláírniuk, miután a kutatók alaposan tájékoztatták őket arról, mi vár rájuk.
Az első kísérletben egy csoport önkéntest csípettek meg olyan szúnyogokkal, amik korábban fertőzött betegekkel érintkeztek. Az alanyok közül négyen sárgalázasak lettek. A második kísérletben négy résztvevőt beoltottak sárgalázas betegek vérével, és hárman el is kapták a betegséget, vagyis kiderült, hogy a kórokozók megtalálhatók a friss vérben. A harmadik kísérletben két épületbe terelték az alanyokat. Az egyikben egy lezárt szoba volt, tele olyan lepedővel, ami korábbi sárgalázas betegek megszáradt vérével és ürülékével volt szennyezve. Az alanyok egy csoportjának ezeken a lepedőkön kellett aludnia, ami bizonyára nagyon kellemetlen élmény volt, de a szobában senki nem lett beteg. A másik épületben két szoba volt, az egyik tele szúnyoggal, a másik szúnyogmentes. Az alanyok egy része az egyik, egy másik csapat a másik szobában töltött el hosszabb időt. A szúnyogos szobában többen elkapták a sárgalázat, a másikban senki.
A három kísérlet együtt már erős bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy a korábban körberöhögött Carlos Finlaynek igaza volt, és tényleg a szúnyogok révén terjed a sárgaláz. A siker azzal lett teljes, hogy a kísérleti alanyok közül senki nem halt meg. A felfedezés nyomán 1901-ben Kuba amerikai vezetése újabb közegészségügyi kampányt kezdett Havannában. Több módon ritkították a szúnyogokat a városban, megtisztították az állóvizeket, füstölőkkel kezelték a házakat, a sárgalázas betegeket pedig szúnyoghálóval védett szobákban zárták karanténba. Az eredmény frenetikus volt: kevesebb mint egy év alatt szinte megszűnt a sárgaláz a fővárosban.
A következő években a karibi térség más régióiban és az Egyesült Államok több pontján is hasonló kampányok zajlottak, a sárgaláz pedig hamarosan már csak egy rossz emlék volt Amerikában. A sárgaláz elleni harc kulcsfigurájának ma leginkább Reedet tartják, de muszáj a nevével együtt említeni Finleyét, illetve azt az embert, aki az életét adta a kutatásért. Jesse Lazearnak ma emléktáblái vannak az intézményekben ahol tanult, a Washingtoni Nemzeti Katedrálisban pedig az egyik üvegmozaik őt ábrázolja, egy hatalmas szúnyoggal.
