Nem tudott beszélni, nem akart ruhát hordani, csak füvet, szénát és szalmát evett, ha valakit meglátott, rögtön a vízbe ugrott, és úgy úszott, mint egy hal – többek között így jellemezték a hansági lápvidéken, a 18. század közepén talált, Hany Istók néven elhíresült fiút. Még ha állat nem volt is, az szinte csodával határos, hogy a hivatalosan Istvánnak keresztelt gyerek túl tudott élni a vadonban.
Hany Istók történetét az országban, különösen Kapuváron és környékén sokan hallották. Világhírre viszont nem tört, annyian nem ismerik, mint a világirodalom vad gyerekeit, Mauglit vagy Tarzant. Pedig Hany Istók legendája jóval megelőzte az utóbbi dzsungelgyerekekét. Ráadásul a Hanságban talált fiú történetének valóságalapja is van, akkor is, ha úszóhártyák azért nem voltak az ujjai között.
Szülők és ruha nélkül a mocsárban
A Magyar Néprajzi Lexikon szerint a Hanság „mély fekvésű, vizenyős, lápos, mocsaras terület”, amelynek a neve is onnan ered, hogy milyen természeti viszonyok uralkodnak a területén. A jelenleg részben Győr-Moson-Sopron megyéhez, a trianoni békeszerződés óta részben Ausztriához tartozó terület magyar neve a már a 11. században előforduló hany szavunkból származik. Ez a szó azt jelenti, hogy „mocsár, láp, mocsaras, ingoványos terület”. Rejtélyes, sokszínű táj, de finoman szólva sem a legalkalmasabb otthon egy gyereknek. Hany Istók mégis sok időt élt a Hanságban szülői felügyelet nélkül, és a vidéken akkora legenda lett, hogy még tanösvényt is elneveztek róla.
A Hanságnak gazdag élővilága van, de nagyobb emberi közösség soha nem telepedett le rajta. Ugyanakkor a nádasokkal, legelőkkel, erdőkkel és vizekkel tarkított vidék fontos szerepet játszott a környező falvak, mezővárosok lakóinak életében. Így lehetett ez azokkal a kapuvári halászokkal, Nagy Ferenccel és Molnár Mihállyal is, akik egy feljegyzés szerint 1749. március 17-én találtak „egy vadállathoz hasonló, alakjában azonban teljesen emberi” kisfiút a Hanságban.
A Rosnstingel-feljegyzés másolata a kapuvári plébánián 1825 és 1844 között vezetett keresztelési anyakönyvek ötödik kötetének végén szerepel. A legendát részletesen feldolgozó Gerencsér Péter is megjegyzi a Hany Istók alakváltozásai című kötetében, hogy a Rosnstingel-feljegyzés eredeti kézirata nem maradt fenn. Ami alább is olvasható, az csupán „kivonat az 1788 és 1801 közötti hivatali jegyzőkönyvből”, tehát csak azt lehet tudni, hogy az eredeti feljegyzést valamikor a 18. század végén írták. A szerzőről, a magát tiszttartóként feltüntető Rosnstingel Pálról sincs sok elérhető információ, de a Hany Istókot részletesen kutató Gerencsér Péter szerint valószínűleg a kapuvári Esterházy-uradalom szolgálatában állt a 18. század végén. Noha a keletkezési körülményei homályosak, a feljegyzés szinte teljes történetet mesél el egy állathoz hasonló, tízéves korában megtalált fiúról, aki
nem tudott beszélni, és „mezítelen volt, csupán füvet, szénát és szalmát habzsolt, ruhát nem tűrt meg, és amikor megpillantott egy embert, nyomban a vízbe ugrott, és a halhoz hasonlatosan úszott”.
A Hanságban talált kisfiút behozták a várba, ami szinte biztosan a kapuvári Esterházy-uradalom lehetett. Itt töltött egy évet, ami alatt a feljegyzés szerint próbálták megbarátkoztatni az olyan emberi szokásokkal, mint a ruha felvétele vagy a főtt étel fogyasztása. Már „kezdett emberformájú lenni”, így a várban élő hajdúk egyre inkább megbíztak benne, kevésbé szigorúan tartották szemmel. Ezért történhetett meg az, hogy egy napon a fiú a vártól nem messze folyó Rábába ugrott, és újra elúszott a Hanságba, oda, ahol eredetileg megtalálták.
Ugyan kerek, a Hansággal kezdődő és azzal végződő történetet mesél el a Rosnstingel-feljegyzés másolata, a Hany Istók-legenda ősforrása nem ez a szöveg, hanem egy ennél sokkal rövidebb. A kapuvári plébánián vezetett keresztelési anyakönyvek harmadik kötetében található egy 1749 márciusában íródott hivatalos, latin nyelvű bejegyzés.
A mindössze pár soros szöveg arról szól, hogy feltételesen megkereszteltek egy nagyjából nyolcéves „tébolyult fiút”, akit az erdőben találtak és Istvánnak neveztek el, és rögzítették azt is, hogy kik lesznek a keresztszülei. Az, hogy csak feltételesen keresztelték meg a gyereket, valószínűleg arra utalt, hogy a plébános nem tudta, kik a gyerek szülei, és arról se szerzett tudomást, hogy korábban megkeresztelték-e. Egyesek szerint viszont azért keresztelték meg feltételesen, mert valóban kétséges volt, hogy emberről van-e szó. Bár tényleg csak egy pár soros bejegyzésről van szó, ez a szöveg indította útjára Hany Istók legendáját.
Bele akarták verni, hogy jó ez az emberi lét
Kicsit több mint száz évvel az utóbbi anyakönyvi bejegyzés írása után, 1855-ben Természeti ritkaság címmel jelent meg Zerpák Antal kapuvári plébános egy cikke a Vasárnapi Ujságban Hany Istókról. A plébános cikkében már bőven ott volt a lenyomata az évszázadnyi legendáriumnak, ami körülvette a lápi fiút. Sokkal részletesebben írta meg Hany Istók történetét, mint az utóbb említett feljegyzések. Ugyanakkor a cikkben megjelentek már a Hany Istók-legenda százévnyi fikciós elemei is.
Zerpák szerint a hansági Király-tóból vagy a Harcsa nevű tóból „kifogott” fiú zömök és alacsony volt, a haja kusza, az orra konyult, a szája feltűnően széles volt, összességében az egész lényéből áradt a vadság és a „baromiság”. A plébános konkrétan leírta, hogy a fiúnak hosszú fogai és az átlagosnál hosszabb, hártyás ujjai voltak. Az anyakönyvi bejegyzésekre utalva írt arról is, hogy Istvánnak keresztelték, de a környéken mindenki csak Hany Istóknak hívta. Zerpáknál is megjelenik, hogy a kisfiút az elfogása után a kapuvári várba vitték, ahol megpróbáltak belőle a kor eszközeivel, a kornak megfelelően civilizált embert faragni, nem sok sikerrel.
„Azon volt a várparancsnok, hogy Istók rendes nevelésben részesüljön, de hasztalan volt minden fáradsága, mert Istók az eröltetett pecsenyeforgatáson s víz-behordáson kivül egyebet nem tudott, valamint beszélni sem tanult meg soha, s mint monda után értem, négykézláb a kertben vagy udvaron ugrándozni, vagy vesszőt vévén kezébe, játszva berregni szokott a szájával, de szavat ejteni soha sem tudott.”
Istókról Zerpák úgy írt, hogy gyakorlatilag állandóan meg akart szökni, többször is menekült a víz felé, egyszer pedig kutyáknak kellett visszaterelniük őt a várba. A plébános szerint a fiúval „baromilag bánt” a várnép. Egyedül a várparancsnok lánya, Juliska volt vele kedves, többször is ő mentette meg Istókot attól, hogy megverjék a drabantok, vagyis a hajdúk. Hálás is volt Juliskának, és ezt az is mutatta, hogy amikor a lány férjhez ment, a lakodalomra Istók
„békák seregét” hozta a vendégeknek.
Ezt viszont undorítónak találták a vendégek, sőt, Istókot el is zárták azért, mert békákat hozott a várba. Miután Juliska elhagyta a várat, Istók megint kicsit szabadabban élhetett, de „nyugodalma soha többé vissza nem tért”. Juliska távozása után állítólag csak dörmögött, és négykézláb futkározott a vár egyik pontjából a másikba. Egy év múlva aztán végleg elveszett. Zerpák cikke szerint senki se tudta pontosan, hogy hova, de valószínűleg a várárokba ugorva, majd a Rábába úszva szökhetett meg. Pedig Esterházy Miklós herceg mindent megtett, hogy a fiút megtalálják, de a keresés sikertelen volt.
Híres lettél, Istók!
Gerencsér Péter is megjegyzi, a szakirodalomban „masszívan tartja magát” a teória arról, hogy Zerpák Antal 1855-ös cikke miatt figyelt fel Hany Istók történetére Jókai Mór is. Az egyik leghíresebb magyar regényíró a Névtelen vár című, 1877-es kötetében maga is megalkotott egy vízben élő vadembert. Ennek a regényben megjelenő vadembernek a karakteréhez kapcsolódóan idézi fel az író Hany Istók történetét is.
„Hasonló elzüllött emberi vadat a múlt századból is jegyeztek fel a krónikák, akit a Fertőben fogtak el, s aztán a kapuvári várban neveltek: a kortársak leírása szerint iszonyú tömött, gömbölyű fejű, hosszú fülű, széles szájú alak volt, kéz- s lábujjai szokatlanul hosszúk, bőre halhéjhoz hasonló merev; csak sírása árulta el, hogy ember” – írta Hany Istókról Jókai.
De hogy élte túl?
Az igazi kérdés nem az, hogy Hany Istók ember volt-e, vagy állat. Szinte biztosan ember volt, ha tényleg állat lett volna, valószínűleg nem is próbálják meg még feltételesen se megkeresztelni. Az viszont tényleg csodaszámba megy, hogy egy kisgyerek túl tud élni egyedül, felnőttek nélkül a Hanság lápi világában. Pláne, ha figyelembe vesszük azt, amit 1749-ben írtak róla a kapuvári plébánián, miszerint tébolyult, mai szavakkal leírva valamilyen értelmi fogyatékossággal élő gyerek volt.
A babóti születésű erdész, Honti Pál, érdekes elméletet dolgozott ki arra, hogyan élhetett túl hosszú időn keresztül a Hanságban Istók. Szerinte a fiú elég időt töltött a természetben ahhoz, hogy alkalmazkodjon a vízi életformához, a víz még védelmet is nyújtott neki a nádi farkasokkal szemben. Honti azt gondolta, a hideg teleket Istók hódalagutakban vagy vidraüregekben vészelhette át.
